Vita helyett kiállás #cultural wars › 2

Monostori Tibor, egykori református egyháztag nem először szólal meg az ÉS (= Élet és Irodalom) és más orgánumok „hasábjain” (például Magyar Narancs), illetve saját felületén, egyfajta körképet vagy általános értékelést nyújtva a magyar teológiai-egyházi közélet egyes frakcióiról, egymással szembenálló szekértáborairól, de alapvetően a progresszívekről és az evangéliumiakról.

Monostori személyével nem kívánok foglalkozni, mert nem tisztem megítélni őt. Elfogadom, hogy történészként a maga kutatási területéhez ért – tehát szakmailag felkészült –, és azt is, hogy egy tisztességes, felelősségteljes családapa, aki gondot visel a családjáról. Ugyanakkor a megszólalásait teológiai-kegyességi-egyházi kérdésekben tévesnek, több esetben szándékosan megtévesztőnek érzem. Monostori Tibor véleményem szerint nem objektív szemlélője és véleményezője a hazai teológiai-egyházi közéletnek, nem is a szélsőséges álláspontok közötti arany középút képviselője, hanem egy szélsőséges álláspont harcos propagandistája, aki ugyanakkor megpróbálja saját álláspontját középutas nézetnek beállítani, amihez képest az eddig normalitásnak és evidenciának számító teológiai meggyőződések szélsőségesnek tünthethetők fel a laikus közönség és a közvélemény előtt.

Monostori Tibor legfőbb problémája – igazából, ha jól értem, minden megszólalásának ez áll a hátterében –, hogy reformátusok egy csoportja ki akarja szorítani a progresszíveket, el akarja hallgattatni a progresszív hangokat.

Monostori Tibor téved: önmagában ezeknek a bizonyos reformátusoknak – köztük nekem, – nem az a problémája, hogy progresszív eszmék léteznek, vagy hogy valaki progresszív eszméket hirdet a saját közösségén belül, mondjuk egy olyan szervezetben, amit saját maga alapított a saját elvárásai és elvei szerint, vagy amihez később csatlakozott, mivel annak kitűzött céljai, „dogmái” és „etikája” egyeznek a saját meggyőződéseivel. Én magam minden fórumon, ahol megszólalok, nyilvános és magánbeszélgetésekben amellett érvelek, hogy a progresszíveket „önjáróvá” kell tenni.

Erre azonban nincs igényük, és el is halnak rövid időn belül az ilyen kezdeményezések. A nyugati példák mind ezt mutatják. Egyrészt nincs közösségük – a fogalom szekuláris értelmében sem igazán, egyháziban pedig pláne nem. Tehát nem önszerveződők. Megtehetnék, hogy bejegyeztetnek maguknak egy vallási egyesületet, olyan nagy anyagi áldozatot nem kíván. Bérelhetnének egy ingatlant, vagy összegyülekezhetnének magánlakáson is. Bármilyen hitelvek, bármilyen etika, és bármilyen liturgia mentén megszervezhetnék „egyházi életüket” és személyes spiritualitásukat. Csakhogy ezt nem fogják megtenni. Mégpedig azért nem, mert mozgalmuk nem missziói jellegű, céljaik nem egyeznek a missziói paranccsal. A progresszív véleményvezérek leginkább személyes ambícióikat akarják érvényesíteni egy adott politikai-ideológiai terméket felhasználva, vagy fordítva: a politikai-ideológiai terméket akarják terjeszteni, és ehhez szükséges a személyes érvényesülésük.

Sokakat megtéveszt egy-egy ismertebb progresszív hordószónok ismertsége, like-jainak, és az őt dicsérő, bíztató kommentek száma. Itt nem, nem Monostori Tiborra gondolok, aki kulturált módon képviseli a véleményét. Fontos tisztázni, hogy a progresszíveknek hazánkban nincsenek élő közösségeik, gyülekezeteik meg pláne nincsenek. Individuumokról beszélünk, influenszerekről, köréjük szerveződő virtuális csoportokkal, igazából rajongótáborral. A követőik nagy része ateista, vagy egyházellenes, akik kérészéletű érdekszövetségekbe tömörülnek, de nem kívánnak összegyűlni az ige körül, épülni általa.

A probléma tehát az, hogy ezek a progresszív „teológiát” képviselő személyek egy már meglévő közösséget – melynek adott az igeértelmezése, normatív hitvallásai, etikai állásfoglalásai, és aminek valamiért foggal-körömmel a részének tekintik magukat, – belülről szeretnének átalakítani. Úgy érzik, ehhez joguk van.

Csakhogy a keresztyén gyülekezet (minden történelmi keresztyén felekezet) a tagok közös hitvallásán nyugszik (a homologia / confessio fogalma arra utal, hogy a hitvallás az egyház közösségében, konszenzusában zajlik). Egyetlen olyan közösség sem életképes, melynek tagjai a legalapvetőbb kérdésekben homlokegyenest ellentétes nézetet képviselnek.

Monostori Tibor tévesen értékeli a helyzetet, és tévesen pozicionálja benne magát is. Az ő elképzelése szerint a magyarországi keresztyénség, és benne a magyar reformátusság egy színes paletta, amin sokféle szín megfér – no persze nem felekezeti értelemben, vagy teológiai iskola és tradíció tekintetében, hanem úgy, hogy vannak fundamentalisták, konzervatívok, mérsékelt konzervatívok, liberálisok és gondolom vannak még progresszívek is. Szerinte a fundamentalisták (maradva a magyar reformátusoknál), akik a felekezetüknek csak egy részét teszik ki, rá akarják erőltetni igeértelmezésüket és etikájukat a felekezetük egészére, eltüntetve az előbb említett gazdag sokszínűséget, radikalizálva az „egyszerű”, vagy „moderált konzervatívokat”, megszüntetve a különféle „opcionális társadalmi kérdésekről” szóló gyümölcsöző diskurzust (a progresszívek szerint a melegházasság kérdése például ilyen).

Csakhogy ez egyszerűen nem igaz. A valóság a következő: a Magyarországi Református Egyházban, ami történelmi fejlődésénél fogva népegyház, ami különféle teológiai-kegyességi vonulatokat egyesített magában (ma már ezek kevésbé különülnek el egymástól,) lásd: teológiai liberalizmus (mondjuk Ballagi Mór-i értelemben), neo-ortodoxia, történelmi/ortodox kálvinizmus, ébredési mozgalmak, pietizmus, betánista-belmisszói mozgalom, karizmatizmus, kultúrprotestantizmus, soha nem volt vitás kérdés a házasság mibenléte, jellege, definíciója – értve ez alatt azt, hogy a házasság férfi és nő közötti monogám kapcsolatot, egy életre szóló kölcsönös elköteleződést jelenti.

Ebből a szempontból különösen érdekes, hogy Monostori éppen azokat címkézi fel a „fundamentalista” jelzővel, akik elutasítják az általa preferált melegházasságokat, mármint ezek egyházi keretek között történő elfogadását, megáldását. De ha ez tesz valakit fundamentalistává, akkor éppen ő – az ő meghatározása – egyesíti a különféle református erőket, akik a melegházasság egyházi, teológiai akceptálását a leghatározottabban elutasítják.

Ezen a ponton jegyezzük meg, hogy a klasszikus teológiai liberalizmus etikailag nem volt soha liberális (tehát mai értelemben progresszív) hazánkban – az MRE-ben biztos nem –, maximum doktrinálisan, ezért teljes tévedés azt egyenlővé tenni a mai progresszív nézetekkel. Monostori ezt az azonosítást rendre megteszi.

A Magyarországi Református Egyház sokszínűsége így változik Monostori teológiai szemüvegén keresztül szemlélve robosztus, rémisztő, egyszínű fundamentalista betonmonstrummá. Ezt a nézőpontot maga Monostori foglalta el, de pusztán azért, mert neki nem tetszik a látvány, inkorrekt leverni a port az ún. fundamentalistákon.

Monostori persze újra és újra azt sugallja, mintha ezek az egyházi frakciók harcban állnának egymással. Nem állnak. A házasság definíciójának kérdése – illetve az ezt fenyegető átértelmezési kísérletek – inkább összekovácsolják a különféle teológiai, kegyességi frakciókat (pl. az antikarizmatikusokat és a karizmatikusokat, a népegyháziakat és az ébredésieket). Ahogy – teszem hozzá – a támadása ki is váltott egy ilyen reflexet. Igazából ezért hálásak lehetünk neki, mert most látjuk csak igazán, amikor már a házasság definícióját szeretnék egyesek feszegetni, hogy milyen nagy ajándék az egység, és azt a teológiai különbözőségeink ellenére őrizni is kell.

Ha az eddigiek fénytörésében szemléljük ezt a mostani vitát, a Monostori (és elvbarátai) által fundamentalistának bélyegzett közeg nem az általa problematikusnak vélt dogmatizmusával vált céltáblává – többek között jómagam is –, hanem pusztán az által, hogy nevesítette azt a tételt, amivel kapcsolatban egyházunk egésze teljes mértékben egyetért. Még egyszer: nem azok váltak fundamentalistává, akik saját, egyéni igeértelmezésükből kifolyólag valami plusz etikai kötelezettséget akartak ráterhelni a különféle népegyházi frakciókra és hétköznapi református hívekre, hanem azok, akik artikuláltan kiálltak egy olyan tan mellett, ami igazából az egyház teljes közössége számára magától értetődő evidencia.

Többször, több helyen felhívtuk már a figyelmet az MRE Zsinata által 2004-ben elfogadott „Házasság, család, szexualitás” című nyilatkozatra (http://regi.reformatus.hu/mutat/6221/). Ebben a mostani kérdés szempontjából aktuális passzus a következőképpen szól: „A Magyarországi Református Egyház a Szentírás alapján (1Móz 1,27; 1Móz 2,24; Ef 5:32 vö. II. Helv. Hitv. XXIX.2.) a házasságot, mint egy férfi és egy nő életre szóló szövetségi kapcsolatát, Isten jó teremtési rendjének tartja.” (…) Mivel azonban a homoszexuális gyakorlatot mind az Ó-, mind az Újszövetség elítéli, s azt a házasságtöréssel egyenlő súlyú bűnnek tekinti (3Móz.18;45. Róma 1,26), ezért egyházunk az ilyen kapcsolatokat elfogadni nem tudja, ezek egyházi megáldását lehetetlennek tartja. Mindezekből az is következik, hogy az ilyen életvitel vagy annak propagálása a lelkipásztori és vallástanári hivatással, valamint az e hivatásokra felkészítő képzéssel és mindennemű egyházi szolgálattal összeegyeztethetetlen.”

Különösen is az utolsó pár sorra hívnám fel a figyelmet. Ezt a nyilatkozatot az egyházunk zsinata 2019-ben ismét megerősítette. Ezek után hogyan történhet meg az, hogy egy magára református egyháztagként hivatkozó személy kiáll, és nyilvánosság előtt a nyilatkozattal – és nem mellesleg a történelmi hitvallásainkkal – ellentétes véleményt propagál, sőt, megbélyegezi azokat, akik ragaszkodnak egyházuk normatív tanításához? Mintha valaki fordítva ülne a lovon.

Monostori egy korábbi írásában, ami a Magyar Narancs nyomtatott változatában jelent meg, a következőt írja: „Félve kérdezem: tegyük fel, hogy a reformátusok (…) en bloc elhatárolódnak az azonos neműek házasságától és az örökbefogadáshoz való joguktól, és nyugvópontra jut az ügy. Mi lesz a következő lépés?” Őszintén szólva az előbb említett egyházi nyilatkozat kontextusában nem tudom értelmezni Monostori teátrális kérdését. Ami jelenleg valóság, azt szükségtelen feltevésként vizsgálni. Merthogy a Monostori értelmezésében felsejlő szörnyű jövőkép az egyház jelenlegi realitása. A Magyarországi Református Egyház testületileg, hivatalosan, „en bloc” elhatárolódik az azonos neműek házasságától és örökbefogadásához való joguktól.

Mindezeket figyelembe véve Monostori nem velem, nem is a konzervatív evangéliumi keresztyének egy csoportjával, nem a „fundamentalistákkal” (eredetileg ez a szó pozitív tartalmat jelölt: „a történelmi keresztyénség hittételeihez ragaszkodó”) opponál, hanem a teljes MRE-vel, annak különféle teológiájú és kegyességű frakcióival, valamint jóformán a teljes magyar protestáns és katolikus keresztyénséggel. Hiszen a házasság definíciójához ugyanúgy ragaszkodnak hivatalos tanításuk szerint a pünkösdiek, a baptisták, az adventisták, a hitesek (Hit Gyülekezete), különféle szabadevangéliumi formációk és az evangélikusok is. Ezek a közösségek a házasság meghatározásának átformálására irányuló kísérleteket eddig a leghatározottabban elutasították. Lehetséges, hogy egyes felekezetekben vannak „renitensek”, másképp gondolkodók, akik informális keretek között, magánbeszélgetésekben hangot is adnak nézetüknek, de ők tisztában vannak azzal, hogy felekezetük normatív tanítása eltér a magánvéleményüktől, és amíg azt nyíltan nem hirdetik, nem próbálják zsinati/egyházvezetői szinten érvényesíteni, „hivatalosan” nem is létezik.

Monostori eközben megpróbálja a vitát egy értelmiségi diskurzusba konvertálni. Miután megtörténik a pozicionálás – lásd akik elutasítják a progresszív igényeket, hogy a házasság egyéb definícióiról diskurzust kell folytatni, azok szélsőséges fundamentalisták (anti-intellektualizmus stb.) –, észrevétlenül színteret vált: a teológiai ellenállás, ami nyilvánvalóan feloldhatatlan, hirtelen stílus-kérdéssé változik.

El sem tudja képzelni, hogy a szembenálló felek egy ponton a diskurzust, a „párbeszédet” berekesztik, merthogy nem információhiány áll az adott nézeteltérés mögött, hanem egymásnak ellentmondó, egymást kioltó álláspontok, amiket lehetetlen összehangolni. Ahogy én látom, Monostori egyszerűen nem tud mit kezdeni azzal, hogy ez a szembenállás az egyik fél számára az Ige melletti kiállás és hűség, illetve az attól való eltérés és az azzal szembeni hűtlenség kérdése.

Elsősorban tehát kegyességi, engedelmességi, és nem exegetikai, vagy bibliai teológiai kérdésről van szó. Ha pedig egy egyházi közösség hivatalos, normatív tanítása szerint engedetlenség és hűtlenség az általa megértett bibliai üzenet etikai tanításától eltérni, akkor arról az adott egyházi közösségen belül lehetetlen „párbeszédet” folytatni, ez maximum a kívülállók (a világ, máshogy gondolkodó nem egyháztagok) irányában lehetséges, de ez esetben is legfeljebb missziói, vagy apologetikus céloktól vezérelve. Ez nem fundamentalizmus, nem vallási fanatizmus, hanem egy felelősségteljes egyházi közösség sajátja. Mindig is így működött az egyház. Vannak bizonyos evidenciák mindenkinek az életében, amiről „nem nyit diskurzust”, hanem képviseli a szilárd álláspontját.

Mi úgy gondoljuk, hogy a házasság kérdésében tehát nem szabad kompromisszumot kötni, de még csak „beszélgetni” (értve ez alatt azt, amit a progresszívek számára jelent a beszélgetés – erre még később kitérek) sem lehet róla, úgy, ahogy a Szentháromság dogmájáról és Krisztus halálának engesztelő jellegéről sem nyitjuk meg újra a vitát – demonstráljuk és képviseljük ezeket az igazságokat. Félreértés ne essék: érvelünk a házasság biblikus modellje mellett, magyarázzuk, megvilágítjuk több oldalról, meghallgatjuk az azzal kapcsolatos kérdéseket, amikre utána erőnkhöz mérten próbálunk válaszokat adni. De nem azzal a szándékkal tesszük mindezt, hogy adott esetben átértelmezzük, vagy feladjuk az álláspontunkat.

És létezik is az egyházban az előbbire egy megfelelő fórum: ez a katekézis, a konfirmáció felkészítő, vagy a lelkésszel való személyes beszélgetés. Ez nagyon egyszerűen működik: ha valaki indíttatást érez arra, hogy csatlakozzon hivatalosan is egy egyházi közösséghez, akkor először is megismerkedik annak üzenetével, normatív hitvallási irataival. Ha egyetért azokkal, léphet a következő fázisba: konfirmál, megerősíti hitét, hitvallást tesz nyilvános és ünnepélyes keretek között is. Eleve úgy megy bele a folyamatba, hogy meggyőződik annak a tanépítménynek az igazságáról, amit az adott közösség hirdet, amihez éppen hivatalosan is csatlakozni kíván. Az viszont inkorrekt eljárás, ha valaki a konfirmáció esküje után áll oda a lelkész elé, megvallva, hogy valójában nem is ért egyet a kátékérdések (és válaszok) felével, és egyébként sem vallja a Szentháromságot és a hit általi megigazulást. Ha nem vallja, amit egyházi közössége, felekezete hivatalosan és normatívan vall, akkor korrekt módon le kell vonni a megfelelő konzekvenciákat: vagy kilép a felekezetéből, vagy felkeresi a dilemmáival gyülekezetének lelkészét, beszélgetést kezdeményez vele. A minimum ilyenkor az lenne természetesen, hogy nem propagálja nagy nyilvánosság előtt a nézeteit.

De visszatérve a gondolatmenethez: mivel Monostori – és progresszív elvbarátai – falba ütközik a teológiai arénában, ezért az egész kérdést egy teadélután szofisztikált értelmiségi beszélgetésének kontextusába próbálja átültetni, amitől elvileg teljesen idegen az állhatatos dogmatizmus. Így azt az érzetet kelti, hogy igazából nem vele van probléma, nem is a kérdésfelvetés jellegével, vagy az a mögött meghúzódó szándékkal, nem az igényeivel, hanem egyszerűen rossz emberekkel vitatkozik – rossz társaságba keveredett. Ostoba, szemellenzős, intellektuálisan gyengén muzsikáló plebsz veszi körbe. Áldozatként megpróbál ezek után morzejeleket továbbítani különféle orgánumokon keresztül azoknak, akik hajlandóak a kulturált párbeszédre, nem úgy, mint a „fundamentalisták.” Megpróbálja „túlkiabálni” az őt és álláspontját hermetikusan lezáró és lefojtó fundamentalista közeget, megszólítva az „intelligens reformátusokat.” Keresi a „visszafogott konzervatívokkal” a párbeszéd lehetőségét, csakhogy, mint mondtuk, a hazai protestáns egyházak monolit tömbként állnak ellen ennek a kezdeményezésnek.

De miért van ez? Mi a baj a párbeszéddel? A probléma az, hogy rémisztő példák sora áll előttünk. Ezek alapján a „párbeszéd” itt egy, a teológiai evidenciák fellazítását jelentő eufemizmus. Láttuk, hogy milyen folyamatok játszódtak le a nyugat-európai egyházak berkein belül. Szinte séma-szerűen elkülöníthetők a melegházasság bevezetésének, illetve gyakorló meleg lelkészek szolgálatba állításának egyes fázisai. Persze a történet mindenhol, és minden esetben „beszélgetéssel”, diskurzussal kezdődött. Kérdésfelvetésekkel, tematikus konferenciákkal, kiskörökkel-nagykörökkel, egyházi, teológiai bizottságokkal. Újabb és újabb zsinati szavazásokkal, mindaddig (ha kellett havonta, jóllehet normál esetben évente, kétévente ül össze az adott zsinat), míg nem győzedelmeskedett a progresszív eszme; először a meleg kapcsolatok liturgián kívüli megáldásával, aztán liturgikus keretek közötti megáldásával, majd liturgikus keretek közötti házasságkötésével. Először opcionális lehetőségként, aztán kötelező érvényű standard egyházi gyakorlatként. Tucatjával láttuk ezt, szinte az összes mainstream protestáns és nem protestáns egyház esetében – evangélikusoknál, reformátusoknál-presbiteriánusoknál, metodistáknál, valdenseknél, ókatolikusoknál stb. Világosan látjuk azt is, hogy a folyamat irreverzibilis, visszafordíthatatlan. A hógolyó nem gurul hegynek fölfele. És a történet minden esetben ugyanúgy végződött: „megszoksz, vagy megszöksz”. Az a kevés számú hitvalló lelkész, aki nem alkalmazkodott az új etikához és az új egyházi gyakorlathoz, távozott szeretett egyházi közösségéből. Szívszorongató tragédiák ezek személyes szinten. Ez nem az események fundamentalista értelmezése, ezek tények.

Mindezek fényében Monostori Tibor valóban komolyan gondolja, hogy a „párbeszédre” való felhívásán el fog gondolkodni bármelyik egyházi vezető, vagy akár csak egy egyszerű lelkész is? Nem vitatom, hogy őszintén szeretné ezt a kérdést megvitatni, de meg kell értenie – még ha nem is fogadja el –, hogy mi, szemben a nyugat-európai mainstream egyházakkal, nem szeretnénk megnyitni ezt a kérdést. Őszintén remélem, hogy nem folytatunk majd erről párbeszédet, mert a mellékelt ábrák azt mutatják, hogy a „párbeszéd” kivétel nélkül a progresszív eszme trójai falovaként működött. Ha nem láttuk volna saját szemünkkel, hogy ez a „diskurzus-úthenger” hogyan tarolja le mindazokat a közösségeket és egyéneket, akik máshogy gondolkodnak, talán elhinnénk, hogy van értelme beszélgetni – de láttuk. A „párbeszéd” itt egy franchise, az első kapavágás. Köszönjük, nem kérünk belőle.

Innen nézve Monostori Tibor szerepvállalása annyiban érdekes és „egyedi”, hogy ő az első olyan személy, aki ezzel a termékkel nyíltan mer házalni a hazai protestantizmus berkeiben. Ugyanakkor a megnyilatkozásai, az érvei, a „harca” az ehhez az áruhoz mellékelt termékkatalógus jól ismert panelszövegei.

Eközben hangsúlyozzuk, hogy nem az ő vallásgyakorlatának az ellehetetlenítéséről van szó; pusztán csak arról, hogy a mi felekezetünk – és a többi protestáns felekezet – ezen a téren olyan szeretne maradni, amilyen mindig is volt; azt szeretné továbbra is képviselni, amit mindig is képviselt. Akinek ez nem tetszik, megélheti a hitét úgy, ahogy szeretné. Alapíthat közösséget, egyéni dogmatikával, egyéni etikával – egyéni hitvallással és katekézissel, egyéni egyházfegyelemmel.

De Monostori Tibor nem ezt teszi, hanem továbbra is „üzenget” (most éppen az ÉS hasábjain) a vele egyivású reformátusoknak. Feltételezi, hogy vannak ilyenek. Mivel már nem egyháztag, nem értem, hogy milyen érdeke fűződik ehhez.

Olyan, mintha süllyedne a fundamentalista mocsárban, de ő utolsó erejével még megpróbál belecsimpaszkodni különféle indákba, amelyek segítségével kihúzhatja magát az őt elnyelő sártengerből. Ezek az indák vagy élő vagy történelmi személyek, vagy szervezetek: korábban Balog Zoltán dunamelléki és zsinati püspökre számított, aztán az állítólag elnyomott és megfélemlített református értelmiségre, vagy annak egy részére, a máshogy gondolkodókra, akik a legenda szerint nem mernek felszólalni. Az ÉS-ben megjelent legutóbbi írásában, egy egészen kusza gondolatmenetben (amiben lényegében az 1930-as és 40-es évek nemzetszocialista propagandájához hasonlítja a mai fundamentalisták tevékenységét!) pedig Soós Géza személyébe próbál kapaszkodni, tőle és történelmi szerepvállalásától várva muníciót saját „szabadságharcához.”

Soós Géza valóban legendás ellenálló, politikus és zsidómentő volt, az SDG-nek előbb tagja, majd elnöke. Számtalan ember köszönheti az embertelen időkben tanúsított áldozatos szerepvállalásának az életét. Monostori szerint végső soron az SDG egykori szellemiségét a mai „underground reformátusok” képviselik. (Tartsuk fókuszban továbbra is, hogy ők azok Monostori szerint, akik többek között az „azonos neműek szeretetkapcsolatát” támogatják az egyházon belül.) Ezek „elszigetelve vagy belső száműzetésbe vonulva, a tudományba menekülve, magánkörökben próbálják menteni a menthetőt.” Monostori szerint nincs ok arra, hogy ők továbbra is csendben maradjanak. Szerinte elő kellene bújniuk és meg kellene szerveződniük. Az írása végét Monostori Soós személyes „Hitvallásából” vett idézettel zárja, arra intve a reformátusokat a korábbi analógia alapján, hogy Soós útját járják, és ne a fundamentalistákét (akik ugye az antiszemita propagandát folytatók, nemzetet bálványozók szellemi örökösei).

Hogy ez az analógia (Soós Géza és az SDG, mint a progresszívek előfutárai) mennyire suta és igaztalan, jól kifejezik egy református egyháztörténész (PhD) saját szavai, aki maga is olvasta Monostori furcsa okfejtését:

„Mi reformátusok, nem szoktunk halottakért imádkozni és nem kérjük halott emberek közbenjárását sem, mert úgy gondoljuk, nem szabad, de nem is illik. Soós Géza meghalt. Ezért nem tudhatjuk, mit gondolna a mai vitáról. Ha az ő nevében beszélünk és egy halott embert beszéltetünk, akkor sírfosztogatók, hullarablók vagyunk – amellett a történettudomány minden létező szabályát is megszegjük. Hiszen a “mi lett volna, ha?” kérdése is történelmietlen, de annál még szerencsétlenebb, ha azt kérdezzük: “mit mondana ma?” Nem tudjuk, hogy Jeanne D’Arc kik ellen hirdetne szent háborút, nem tudjuk, hogy Robespierre ma kiket fejeztetne le, és azt sem, hogy III. Ince hogyan vezetné 2021-ben a katolikus egyházat. Azt tudjuk, hogy akkor hogyan gondolkodtak, s ebből következtethetünk arra, ma mit tennének. Soós Géza esetében is ezt tehetjük. Soós Géza ugyanis nem foglalkozott az akkori legmodernebb – progresszívebb – ideológiákkal, nem emelte azt minden fölé, hanem maradt élete árán is “Krisztus jó vitéze.” Ha valakik Soós Géza követői ma, akkor azok, akik minden divat, minden ma hangzatos szólam ellenére is: maradnak Krisztuséi.”

A minden alapot nélkülöző párhuzamokon túl egyébként Monostori újra és újra lesajnálja a nemzetközi és magyar evangéliumi mozgalmat, úgy állítva be, mintha az folyamatosan zsugorodó, jelentőségét vesztett, de agresszíven acsarkodó társaság lenne. Azt írja saját felületén egyik írásában, hogy „a konzervatívnak nevezett irányzat Magyarországon súlyos válságban van.” Ez érdekes. Én magam éppen az ellenkezőjét érzem: az evangéliumi mozgalom él, létezik, erős a szívverése. Nyilván, mint a világ-keresztyénség minden szegmensét, úgy az evangéliumi keresztyénséget is érintik a világban zajló folyamatok és kihívások, de a konzervatív keresztyénség és teológiai élet a maga diverzitásában az utóbbi években jelentősebb növekedést tudott elkönyvelni.

Lényegében mióta a genderideológia és egyéb posztmodern kulturális áramlatok maguk alá gyűrték a nem evangéliumi teológiai vonulatokat Nyugat-Európában, azóta a bibliatudomány egyetlen tájékozódási pontja az angolszász evangéliumi tudományosság maradt. Ezt egyre inkább kezdik felismerni hazánkban is. A tényeket nehéz tagadni: magyar kontextusban is az evangéliumi könyvkiadókról mondhatók el, hogy sikeresek. Evangéliumi portálokat és blogokat olvasnak az emberek, evangéliumi teológusok szavára figyelnek oda, és evangéliumi konferenciákon gyülekeznek tömegek. Eleve mindig is az evangéliumi/hitvallásos gyülekezetek voltak a felekezetek húzóerői. Tetszik, nem tetszik, ez van. És ennek oka nem az, hogy az evangéliumi teológia „könnyebben fogyasztható”, hanem az, hogy az emberek ösztönösen érzik, tudják: az a teológia, aminek legsürgetőbb célkitűzése, hogy megindokolja azt, hogy miként lehet két férfi, vagy két nő házassági szövetségét isteni áldásban részesíteni, sótlan, ízetlen, és nem tölti be funkcióját.

Nem tudom, hogy ezeket az ex catedra kijelentéseket egyébként Monostori honnan veszi, talán mindezeket önbeteljesítő jóslatnak szánja, merthogy valóságalapjuk egyelőre nincs. Talán úgy gondolja, hogy – részben ténykedésének köszönhetően, – a jövőben majd lesz. Vagy esetleg a lappangó, föld alatti ellenállást az ő írásai fogják „kihozni a fényre”, hogy az nyíltan is fel merje vállalni az eddig titkolt meggyőződését.

De térjünk vissza egy pillanatra a magyar és a nemzetközi evangéliumi világ egyes képviselőire – Monostori értékelése szerint a „fundamentalistákra.” (Egyszer jó lenne, ha részletezné, kikre gondol fundamentalistaként, csakhogy akinek nem inge, az véletlenül se vegye magára) Jellemzése szerint ezek apokaliptikus víziókat kergetnek, félnek a megsemmisüléstől, és a végső kultúrharcra való felkészüléssel töltik minden idejüket. Olyan csatornákon keresztül tájékozódnak, mint az Infowars, Newsmax és az OAN, valamint természetesen összeesküvés-elmélet hívők.

Monostori – legalábbis a megnyilatkozásainak egy része erre enged következtetni – valamennyire ismeri az evangéliumi világot, tehát egyszerűen torzítva mutatja be a jelenlegi fősodratú konzervatív protestánsok/evangéliumak mozgalmát. James Dobson, Wayne Grudem, John Piper, John MacArthur, R.C. Sproul, Tim Keller, Al Mohler, Paul Washer, Voddie Bauckham kálvinista oldalról, Michael Brown arminiánus oldalról – csakhogy a hazánkban is ismertebb evangéliumi szerzőket említsük – szerinte beleillik az általa felskiccelt képbe? Ezt még ő sem gondolhatja komolyan… Korábban James Dobson, ismert evangéliumi pszichiáter figyelmeztetett arra, hogy milyen következményei lesznek, ha az USA Legfelsőbb Bírósága szövetségi szinten minden államra kiterjedően bevezeti a melegházasság intézményét. Az általa prognosztizált jövőkép részben már testet is öltött. Al Mohler, a Déli Baptista Szeminárium elnöke, ismert teológus legutóbb saját oldalán hívta fel a figyelmet például az ún. Egyenlőségi Törvény evangéliumi keresztyének meggyőződését és intézményeit fenyegető veszélyeire. John MacArthur az igehirdetéseiben, Michael Brown (és hazai oldalról Szabados Ádám) különféle megszólalásaiban figyelmeztet arra, hogy az evangéliumi keresztyének jogait (és más vallású emberek vallásszabadságát, lásd muszlimok, ortodox zsidók) az állami szintre is beszivárgó és a törvényalkotásra is hatással levő progresszív eszme hogyan csorbítja, miként nyirbálja meg. Ha ezeknek a szerzőknek a gondolatait, valamint általuk is nevesített, a vallásszabadság korlátozására utaló eseteket a teológia iránt érdeklődő közönség elé tárjuk, akkor Monostori szerint mi pusztán „minuszos közéleti híreket” erősítünk fel indokolatlanul, csak azért, hogy szélmalomharcunkat folytatni tudjuk. Nem tudok mást mondani: Monostori tudatosan ferdít, és ez nem is okoz neki nehézséget, hiszen olvasótábora (például az ÉS olvasói, mivel egy szekuláris lapról beszélünk), feltételezem, nem igazán van otthon akár az USA-beli, akár a hazai evangelikalizmust illetően.

Végül érdemes még említést tennünk arról, hogy Monostori – a stílus-kérdésen túl – az egész diskurzust érzésem szerint szeretné elvinni egy, a szakmaiságról és hozzáértésről szóló vita területére, hogy még véletlenül se a hitvallásosságról/hitvallás-ellenességről legyen szó: e narratíva szerint, aki megfelelő hozzáértéssel közelít az aktuális kérdéshez, az jó eséllyel az ő álláspontjára fog helyezkedni, de legalábbis megfontolja Monostori érveit, elgondolkozik azokon. Csakhogy a „szakmai vita” koporsójába maga Monostori ütötte bele az utolsó szöget azzal, amikor az írásait egy szélsőségesen progresszív, és szélsőbalos eszméket hártyavékony teológiai köntösben propagáló blogon tette közzé. Egy olyan felületen, aminek szellemi vezetője korábban – persze „szigorúan tudományos” és „keresztyén” alapokon – az „etikus” poliamóriáról értekezett, vagy ahol az egyik szerző az adelphopoiészisz és a „rituális csók” óegyházi gyakorlatába próbálta visszaolvasni az azonos neműek között létesített szexuális viszonyt, illetve a mai jelenséget, az „azonos neműek közötti házasságot.” Legalább Monostori történész-énje felszisszenhetne ilyenkor.

De hát ugye a közös ügy hatalmas akadályokon felülemelkedően is képes összekovácsolni eltérő típusú embereket. Pedig, ha Monostori konzekvens lenne magához, akkor nem fordulhatna elő, hogy ilyen portálokon nyilvánuljon meg.

Adja Isten, hogy az Ige mellett való kiállás „közös ügye” a hitvalló keresztyén közösségekben is képes legyen még inkább összekovácsolni a különböző kegyességű embereket. Mert bármekkora akadályok gördülnek is a kétezer éve folytonos, Lélek által kegyelemből újra és újra erőre kapó egyház útjába, az Úr Jézus szavai szerint azon a pokol kapui sem vesznek majd erőt. Maradjon velünk ez az ígéret most, pünkösd után is.