Először a legendás Pasarétről középiskolás koromban hallottam egy osztálytársamtól, Zsuzsától. Tapasztalataim a gyülekezetben nem voltak traumatikusak, viszont az új élet kezdetévé lettek számomra. Személyes történetemben ez a találkozás időben egybeesik egy másik legendával, ahová iskolába járhattam.
Storytelling következik…
ÉN UGYANIS AKKOR ROXFORT KREATÍV KASTÉLYÁBA,
a Képző és Iparművészeti Szakközépiskolába jártam, ismertebb nevén a Kisképzőbe. Életem egyik legszebb időszakasza volt ez a 80-as évek második felében. Olyan volt, mint egy elvarázsolt kastély, ahol minden lehetséges volt és az ellenkezője is, Roxfort – pálcák és varázsigék nélkül – de varázslat az volt, nem is kicsi.

Közvetlenül a rendszerváltás előtti idők szürke hétköznapjaihoz képest ez egy alternatív világ volt! Úgy tűnt, hogy rajtunk kívül mindenki varázstalan mugli. A tanáraink, az osztálytársak, évfolyamok egy hatalmas kreatív műhely volt, aminek szelleme volt az ódon falak között, amit még Mária-Terézia épített. Egyszerre volt igaz, hogy hihetetlen szabadság légköre uralkodott, de ugyanakkor a fegyelemé is.
E fegyelem belső fegyelem volt, melyet a művészet iránti elkötelezettség, ambíciók és komolyság vezéreltek. Ebben pedig művész és nem művész tanáraink, mint mesterek vezettek bennünket valami igen furcsa módon: egyszerre voltak nagy tekintélyek számunkra és barátok. Egy dolog ebből már most is kiderül: szabadság és fegyelem nem ellentétek feltétlenül…

Oda járni olyan volt, mintha a világ tetején éltünk volna, miközben beléptünk egy élő hagyományba, magába a művészetbe. Művészettörténet órákon a diavetítésen keresztül mi nem “kiállítást néztünk”, hanem úgy láttuk és értettük a régi művészeket, látásukat és műveiket, mint a mi saját történetünket. Ők és mi egy szellemi kohéziós körben voltunk.
A Kisképző viruló, lármás zűrzavar volt és mivel fiatalok voltunk ez a mozgalmasság módfelett imponáló volt – inspirációk tömkelege ért el bennünket. Ám kaleidoszkópba nézés volt mindez: színes és állandóan változó formák, látások és nézőpontok szüntelen villódzása. Csodás, de mégis leterhelő is egyben.
Kellett volna valami átfogó paradigma, ám ott rengeteg modell volt: stílusok, anyagok, életfelfogások, reflexiók százai. Amennyire ez a kulturális sűrítmény nagyszerű volt, annyira a bőség zavara is. Samuel P. Huntington – William James-t idézve – mondja: modell nélkül “e világ csupán viruló, lármás zűrzavar”. Én személyesen ekkor ki voltam éhezve valami átfogó rendszerre…
PASARÉT A NAGYOBB UNIVERZUM AJTAJA
Osztálytársam elmondása szerint, Cseri Kálmán a gyülekezet lelkésze egy próféta és ez azért felkeltette az érdeklődésemet, így azt gondoltam: na, ezt megnézem magamnak! Nem voltam istenhit nélkül való, konfirmáltam, de utána nem jártam rendszeresen gyülekezetbe. Számos kérdés volt akkoriban fejemben és olyanok is, amik nem igazán tudatosultak, de feszítettek belül – ezekkel mentem el Pasarétre.

Az istentiszteletre sokan jöttek, mi pedig számos más fiatallal együtt felültünk a karzatra. Aztán megérkezett egy termetre nem nagy, vékony ember, úgy jött be, mint aki jelentéktelen. Ének, igeolvasás következett, aztán megszólalt a csendes halk szavú ember, raccsolva. Ám szavaiban szelíd erő és világosság volt. Az igazán meglepő az volt, hogy feltett és fel nem tett kérdéseimre válaszolt.
Azt gondoltam, hogy Zsuzsa nyilván tájékoztatta a kérdéseimről a Lelkészt és ő most nekem célozza szavait. Ezt azonban a pillanat törtrésze alatt el is vetettem a dolog lehetetlensége miatt, pl. mert kérdéseimről én nem tájékoztattam Zsuzsát. De akkor mégis mi folyik itt? Hamarosan világossá vált, hogy
Isten szól az igehirdetésen keresztül
és ez a sok ember ezért van itt mind. Vicces történet volt, amikor a villamoson templomba menve találkoztam a biológia tanárnőmmel és kiderült Ő is a templomba jön, aztán össze is tegeződtünk az Ő megtisztelő javaslatára. A tanárommal együtt járok templomba… hát ez is olyan nagyon Kisképzős történet.
Életemben először megnyílt egy nagyobb univerzum, mely túl van a láthatón. Valóságos, keretezi az életet, elmagyaráz sok mindent és benne minden egymásra épül. Nem erőszakos, nem betör engem, mint egy vad lovat, hanem szelíd, helyre rakja a dolgokat. A két elementáris tapasztalatot – művészet és hit világa – én nem versenyeztetném, mintsem néhányan teszik. És Pasarét sem tette ezt – minden ellenkező híreszteléssel szemben sem.
Gravitáció…
Isten vonzása, amit Pasaréten megtapasztaltam, olyan mint a gravitáció. A gravitáció egyszerre nagyon gyenge erő, mert vonzása nem direkt-mód odaránt forrásához, mint a mágnes, lehet vele szemben húzóckodni. Ám mégis rettenetesen erős és nagy tereket átível – gondoljunk csak a Hold és tenger dolgára, az ár-apály jelenségre. Isten gravitációja ekkor engem befogott és többé nem is engedett el. Ez is lelki kohézió, csak még nagyobb, átfogóbb, mint a művészet világa. Kohézió a bibliai korok embereivel, Krisztussal, Istennel.
Szigor és komolyság…
Ugyanakkor Pasarét nem csak vonzó képet nyújtott, hanem kritikát is mondott – és hogy miért? Nem azért, mert “ők úgy fogták fel”, hanem azért, mert az evangéliumnak ez a természete. Egyszerre szól arról, hogy Isten szeret, ám a legkevésbé sem hallgatja el, hogy van egy minket pusztító erő, ráadásul bennünk – és ez a bűn. Ez az oka, minden nyomorúságnak, kicsinek, nagynak és a legnagyobbaknak: a halálnak és kárhozatnak is.
Én magam nem igen szeretem azt az egyre elterjedtebb ostobaságot, hogy nem akarunk szembesülni a nehéz dolgokkal, mert azok traumatizálnak. Egyrészt infantilis attitűdnek tartom másrészt valóságtagadásnak. Ha valami gond, baj, probléma van, akkor nem arról kell beszélni, hogy ez “milyen (rossz) érzésekkel tölt el ez engem…” vagy arról, hogy “miért beszélsz nekem ilyeneket, te vagy a hibás, hogy ilyen terheket raksz rám…”
A problémákat meg kell oldani, a bajokat pedig orvosolni kell – ez a normális hozzáállás – évezredek óta. Ehelyett kultúránk ma arról szónokol, hogy ha baj van ez milyen érzékenyen érinthet bennünket…
ez végtelenül káros, a realitásokat megkerülő és letagadó MIMÓZA KULTÚRA!
Manapság az ember emiatt kritizálhatatlan, képtelen szembenézni negatív dolgokkal – egyszóval életképtelen, mert az élet bizony nagyon is tele van nehéz dolgokkal. Ez a mesterségesen létrehozott kulturális trend infantilizál, tagadja a valóságot és kiiktatja az evangélium hatását. Ugyanis az evangélium esszenciális valóság-sűrítmény: szimultán van benne a pozitív oldal (Isten szeret), és a negatív valóság (bűnösök vagyunk) – és egyikből sem enged! Le kell szögeznünk egy tényt, miszerint
a valóságalapú egyház nem lelki wellnesscentrum, hanem egyszerre szembesít a bűn realitásával és Isten szeretetével!
Tehát az igazságról, a bűnről szóló üzenet engem NEM traumatizált! Viszont mélyen elgondolkoztatott, tükröt tartott elém. És e tükörben a látvány nem volt szép, de be kellett látni, hogy nem általánosságban vagyok én “minden ember gyarló” módon bűnös, hanem én magam vagyok a bűnös ember, velem van baj. Hogy ez kellemes volt? Nem, nem volt az, viszont pont igaz volt. Ebben a sötétségben fénylik fel, hogy Jézus Krisztus meghalt a bűneimért, helyettem. Van tehát egy nagyon nagy probléma és van egy megoldás és csak ez az egy van: és ez a megváltás, ez az evangélium.
Nincs más evangélium, nincs wellness evangélium!
KATONASÁG, ELTÁVOZÁS – AMIKOR TÉNYLEG HAZAÉRTEM
A középiskolai évek után már katona voltam Nagykanizsán, amikor egy eltávozás alkalmával Varga Róbert lelkész foglalkozott velem személyesen. Emberi oldalról neki köszönhetem az új életemet. Beszélgetésünk realista volt, a megtérés: bűnbánat, megbocsájtás, öröm, új élet valósága – és nekem ebben lett részem. Ezért Pasarét egyáltalán nem traumatizált, hanem új életre vezetett engem, mint ahogy nagyon sok más embert is. Az evangelizációk, mikor még az utcán is álltak az emberek erről szóltak. Egy fő üzenete volt mindig:
gyertek haza, az Atya hazavár titeket!
Akkoriban ez sokakat megérintett, rengeteg embernek lett új élete. Személyesen én aztán nem a művészpálya felé mentem végül, hanem lelkész lett belőlem. Az elhívás nem csak üdvösségre szólt, hanem teljes idős szolgálatra is. A művészet nem lett számomra bűnös dolog (nem is emlékszem, hogy erről szó lett volna Pasaréten), csak más lett az én hivatásom, miközben a művészet ma is nagyon fontos számomra.
Pasarét a 80-as, 90-es években nem volt tökéletes, de Isten városának képe volt, ahova sereglettek az emberek, mert az igehirdetésen átragyogott Isten és Ő beszélt velünk. A gyülekezet emberi volt, hibákkal, de amit hordozott és felmutatott nem volt az. Nem traumatizát, hanem a realitás talajára állított és Isten szeretetének körébe vont egyszerre, életet adott nekem és sokaknak szintén.
Még egy Kisképzős történet a végére a jelenből: ma kelenvölgyi gyülekezetünk tagja a volt bútorrestaurátor tanárom, mi több: ő építette a csodás szószéket is. Itt találkoztunk újra 30 év után.
Ilyen az élet…