Blogunkon már megjelent ebben a témában egy írásom »Az Ukrajna területén folyó orosz-amerikai háborúról« címmel ez év nyarán (itt). A háborúnak azóta sem lett vége, sőt jelentősen kiterjedt („magyarul” eszkalálódott), és nemrégiben emlékeztünk meg kitörésének egy éves évfordulójáról. Ezen cikk címében feltett két kérdésre – tűzszünet és béke – keresem a választ. A válasz megtalálásához három történelmi példát mutatok be.
Először
a 80-85 éve lezajlott két szovjet-finn háborúk fő mozzanatait idézem fel, nagyon röviden. A finnek történelmük során nagyon sok háborút vívtak az oroszokkal. Az 1939/40-es, un. téli háborút csak komoly – közel 10%-os – területi veszteséggel tudták lezárni. A háború egyébként Karélia területén folyt, ahol 1940 táján döntő többségben oroszok laktak, a finn népesség aránya csupán 1,8 % volt. A Moszkvában aláírt békeszerződésben Finnország a tőle elvett területek mellett megőrizte függetlenségét.
A második szovjet finn háborút (1941. június – 1944. szeptember) az 1947-es párizsi békeszerződés zárta le. Ebben a Szovjetunió újabb, viszonylag kisebb területet szerez. Nem meglepő, hogy a finnek hozzáállása két szóban foglalható össze: soha többet! Érthető, hogy a finnek a NATO-hoz akarnak tartozni.
A második
történelmi példa a közelmúltból Koszovó. A Szerbiához tartozott Koszovóban közel kétmillióan élnek. A népesség 88%-a (!!!) albán nemzetiségű, 7%-a szerb, 2%-a cigány. Vallásilag a lakosság 95-96 %-a muszlim, főleg szunnita. Koszovóban nagyon régen élt az a szándék, hogy elszakadjon Szerbiától. Ez a törekvés 1998 fegyveres harcaiban nyilvánult meg, amikor a Kosovói Felszabadítási Hadsereg gerillaháborút indított. A szerb vezető, Milosevics, azt a célt tűzte ki, hogy az albánokat kiűzi Koszovó területéről.
Ezt az USA nem tartotta elfogadhatónak, és hadereje megtámadta Szerbiát. Pusztító bombázásokat hajtottak végre, beleértve a fővárost, Belgrádot is. A háborút egy ENSZ Biztonsági Tanács-i határozat zárta le. Ennek értelmében Szerbia a koszovói területeit elvesztette. Koszovó 2008. február 17-én egyoldalúan kinyilvánította függetlenségét, amit eddig 105 állam – köztük hazánk – ismert el.
A harmadik
történelmi példa a közel 80 éves Korea. A koreai félszigeten – a második világháború befejezése után a két nagyhatalom (USA és Szovjetunió) megegyezésével – két koreai állam jött létre. Észak Korea (szovjet övezet) és Dél Korea (amerikai övezet). Az északiak – a szovjetek, a kínaiak támogatásával – 1950 júniusában megtámadták a délieket. A háború három évig tartott, és 1953 júliusában a panmindzsoni fegyverszünettel ért véget. Békekötés nem történt – jogilag ma is tart a háború –, viszont 70 év (!!!) óta, de facto él a tűzszünet annak ellenére, hogy 60 év elteltével – 2013-ban – azt Észak Korea egyoldalúan felmondta.
Az elmúlt 70 évben a két Korea nagyon eltérően fejlődött. Míg Dél Korea a világ gazdaságilag legfejlettebb tíz országa közé került (a 10. helyen), addig Észak Korea a 125. helyen van. Ez utóbbi országban nagy a szegénység, és az éhínség is gyakori vendég. Mindkét országot koreaiak lakják, más nemzetiségű lakosok elenyésző kisebbségben vannak jelen.
A három történelmi példa után röviden Ukrajnáról
Ukrajna változó nagyságú területén a történelme során különböző hatalmak osztoztak. Ez a helyzet stabilizálódott 1922. december 30-án, amikor Ukrajna a Szovjetunió tagja lett. A második világháborút követően Ukrajna területileg két ütemben gyarapodott. A jaltai konferencia döntésének megfelelően megkapta Lengyelország délkeleti, döntően ukránok lakta részét, és a magyarok által is lakott Kárpátalját. A második területnövekedés 1954-ben történt, amikor Oroszországtól hozzá csatolták (ajándékként kapták) a Krím félszigetet.
A félsziget hovatartozásáról – az ukrán függetlenség 1991-es kikiáltása után – komoly feszültség alakult ki Ukrajna és Oroszország között. Az 1994-es Budapesti Egyezmény (Ukrajna, Oroszország, USA és Nagy-Britannia írta alá) egy időre nyugvópontra tette a kérdést. 2014-ben az oroszbarát Janukovics eltávolítására az amerikaiak – ötmilliárd dollárt befektetve – megszervezték a kijevi Majdan téri puccsot. Amerikabarát kormányok követték egymást, kinyilvánítva törekvésüket a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozásra.
Ezután Oroszország magához csatolta („magyarul” annektálta) a Krím félszigetet. Az orosz többségű kelet-ukrajnai területeken létrejöttek az oroszbarát Donyecki és Luganszki Népköztársaságok, melyeket Oroszország 2022. február 21-én elismert, majd három nappal később be is vonult területükre. A további történéseket ismerjük.
A Krím félsziget
és Kelet-Ukrajna harcok dúlta megyéit orosz többségű népesség lakta, akik jogait, követeléseit az ukránok – a kárpátaljai magyarokéhoz hasonlóan – nem érvényesítették, nem teljesítették.
Ukrán földön az orosz-amerikai háború folytatódik, nem lehet tudni meddig. A három történelmi példa nem Ukrajnának kedvez. A finnek oroszok lakta területeiket vesztették el, míg Koszovót az albán többség miatt szakította le Amerika Szerbiáról, és lett önálló állam. Nem nehéz felfedezni a párhuzamot a mostani ukrajnai helyzettel. Most Oroszország kívánja véglegesen magához csatolni az oroszok lakta ukrán területeket. Ha az előző két forgatókönyv most is megvalósul, akkor Ukrajna területvesztéssel kerül ki ebből a háborúból.
Ukrajna ezt nem fogja elfogadni, így béke sem lesz, hosszabb távon sem. És így lép be – jobbik esetben – a koreai forgatókönyv. Tűzszüneti megállapodást hoz létre az USA és Oroszország, de jogilag a háborús állapot marad, mint Korea esetében. Koreában 70 éve – a tűzszüneti megállapodás aláírásáig – három év háború kellett. Abban reménykedjünk, hogy most ennél kevesebb idő, kevesebb halott is elég lesz. Elégedjünk meg ezzel, béke nem lesz, de legalább az öldöklés abbamarad. És talán a 3. világháború sem tör ki.
