A képlet világos. Adott a Károli egyik elismert és népszerű egyetemi docense, aki egy online közéleti portálnak interjút ad. Az interjúban feltárja személyes gondolatait, megismerhetjük az értékrendjét, és gazdagabbak leszünk sok hasznos gondolattal. Ja, mégsem. A képletben több az ismeretlen, mint az ismert tényező. Az értékrend nem világos, a gondolatmenet csapong, és valójában nem derül ki semmi – egynéhány értékes gondolatot leszámítva. Keveri az ocsút a búzával, és olyan jól összeforgatja az egészet, hogy nem tudunk meg semmit, néhány homályos válaszon kívül. Felkap néhány divatos gondolatot, de azért megőriz párat a „régi” értékrendből, kicsit elmossa a határokat, és miközben ő maga a humanista megértés és elfogadás, nem veszi észre, hogy az újságíró játszik vele. Mint macska az egérrel. De a végén úgyis a macska győz, mert ez a valóság. Nem Tom és Jerry! És a valóságtagadás nem jó stratégia, sosem!
Mérnök vagyok, „civil” a bölcsészek és a művészek között. Ezt szoktam mondani, ha arra akarok utalni, hogy a mérnöki gondolkodásnak sajátja egy fajta strukturáltság, amit sokszor hiányolok bölcsészek és művészek okfejtésében. Művészcsaládban felnőve ez számomra azért meglepő, mert a mi családunkban a művészet nem volt szinonim a szétszórtsággal, érzelmek kontrollálatlan áradásával – épp ellenkezőleg! A művészet valójában az, amikor az ember magas technikai tudás birtokában képes arra, hogy egy adott pillanatban és helyzetben érzelmeit a megfelelő módon továbbítsa mások felé. Valójában ugyanezt a hozzáállást erősíti bennem mérnöki oldalam is.
Strukturált gondolkodás alatt azt értem, hogy gondolkodásunk bizonyos pályák mentén halad, egy-egy elágazásnál döntéseket hozunk, aminek önmagán túlmutató hatása van. Egy tervezési folyamat során egy mérnök nagyjából több száz döntést hoz meg, és egy elágazási pontnál két-három utat is mérlegel, ahol látni kell a következő 5-6 lépést is, egy-egy döntés következményeit (1) . Ha ezt csinálom, ez lesz. Ha arra megyek, kizárom azt a másik három esetet.
A másik, amit megtanultam pedagógus őseimtől, hogy tanárnak lenni egy életmód, ahol minden kimondott szónak hatása van. Egyetemi oktatói tapasztalatom során megtanultam, hogy egy fiatal felnőtt nevelése rendkívül felelősségteljes feladat. Mélységesen nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy a törvény betűje szerint egy egyetemi tanár vagy oktató nem pedagógus. Ugyanis attól a perctől kezdve, hogy belépek a terembe, addig a pillanatig, amíg ki nem jöttem minden mondatom, kérdésem, és a szakmához való hozzáállásom beleivódik 25-250 figyelő agyba, fiatal, fejlődő kollégába. Mi neveljük a saját utánpótlásunkat. Ahogy a felsőoktatáshoz viszonyulunk, olyanok lesznek ennek az országnak a munkavállalói 3-5 év múlva.
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni // Saját fájdalmad s örömed: // Nincs rád szüksége a világnak, // S azért a szent fát félretedd.” (Petőfi Sándor: A XIX. század költői)
ATTÓL, HOGY VALAMIT SOKSZOR ELMONDANAK, MÉG NEM LESZ IGAZ!
A hosszú bevezető után rátérek a mondanivalóm lényegére:
Tóth Sára klasszikus esete annak, amikor valaki jó református háttérből kezd elsodródni a hitből. Mert kinyílik a világ, elkezd érdekelni az a sok más dolog, elkezdjük mással megtölteni a szellemi tárházunkat, és másképp látni dolgokat. Szinte már szégyelljük valahol belül régi elmaradott valónkat. Azt a szegény, burokban felnőtt fiatal gyereket, aki még feltétel nélkül bízott Istenben. Lesajnáljuk azokat, akik szegények, olyan naivan hisznek még mindig.
Sokszor megesik ez, velem is megesett, hogy egy időben úgy éreztem, kinyílt a világ számtalan lehetősége, és elkezdtem megengedőbb lenni. Magammal szemben először, aztán másokkal is. Jaj, hát nem lehet mindig olyan vaskalaposnak lenni. Ne légy ilyen maradi, merev! – még sokszor mondják is a barátok, ismerősök. És valóban, könnyebb igazodni, úszni az árral. Csakhogy míg ez egy fiatal, nagykamasz, vagy huszonéves fiatalnak ez még „megbocsátható”, addig a szellemi irányzatok közötti csapongás, határozatlanság és az elmosódó értékítélet egy érett, komoly kutatói háttérrel rendelkező egyetemi tanártól nem elfogadható.
Kedves dolog rácsodálkozni Simone de Beauvoir írásainak igazságtartalmára húszévesen, de talán egy felnőtt nő látott már annyit a világból, hogy tudja, mindez csak keserű női sorsokat szül- és mellesleg talajvesztett férfiakat is.
Tóth Sára interjújával nem az a baj, hogy liberális gondolatokat pendít meg. Még csak nem is az, hogy kinek adta azt az interjút, és kinek a tetszését nyerte el ezzel, hanem az, hogy elmossa a határokat. Hogy nem fogalmaz tisztán. Hogy összekeveri a búzát az ocsúval. Aztán válogathatja az emberfia, hogy ez jó, ezt megtartom, ezt elolvasom; az meg hajmeresztő ostobaság, azt meg jól elfelejtem. Jobban megfigyelve az interjú szövetét valójában Sára egyetlen témában sem mélyed el igazán, sőt, ha őszinték vagyunk valójában nem is mond ki semmit világosan. Éppen ezért nehéz vele vitatkozni, hiszen ő úgymond „csak” hangosan gondolkodik, és kérdéseket vet fel.
Tóth Sára interjúja tökéletes lenyomata egy strukturálatlan, következményeket meg nem fontoló gondolkodásnak, ami sajnos nagyon is jól példázza a pengeélen billegő keresztyéneket, akik lehet, hogy valaha megtapasztalták Isten fantasztikus szabadító kegyelmét, de mostanra elfelejtették az érzést, és már csak az emléke maradt meg.
Persze, nagyon könnyű lecsúszni mostanában a meredek hegygerincről, amin menetel kultúránk. A média uszkve 40-50 éve ontja felénk előbb enyhe, majd egyre erőszakosabb adagokban a „kábítószert”. Először csak homoszexuális lesz egy szimpatikus mellékszereplő, a főhős legjobb barátja (Monster-in-law, 2005). Aztán a homoszexuális tánctanár, aki az egyetlen, aki emberi módon közelít az idős, megkeseredett, férjét gyászoló asszony felé az idősek otthonában (Hat hét, hat tánc, színházi bemutató: 2006, Thália Színház).
Aztán jöhet a dózis emelése: a főhős a körülmények áldozatává válik, és a gonosz, begyepesedett rendszer nem engedi elvetetni a magzatot, holott az jó eséllyel veszélyeztetné az anya egészségét (Call Jane, 2022). És ki lesz a főhős? A titkos abortuszokat megszervező asszonycsoport. A recept: mindig határhelyzeteket állítani a közönség elé. Nem akarod elfogadni, hogy műtéttel megváltoztatható valakinek a DNS-ében az XX vagy XY kromoszóma? Megkérdezzük, hogy mit akarsz: élő gyereket vagy halottat (ld. Hodász András legutóbbi megnyilvánulása ITT)
A liberális lobbi kommunikációja mindig kiélezi a feszültséget, és szinte zsarolva terel a neki tetsző válasz felé. És persze, nagyon könnyű hallgatni, mert: úgyis felesleges vitatkozni, őrizzük meg a barátságot, nem kell folyton konfliktust szítani,
mert ha hangot adsz ellenvéleményednek azonnal rád sütik a bélyeget: fundamentalista terrorista, és hamar az iszlamistákkal egy csoportban találod magad.
A média rendkívül bölcsen adagolja a mérget: lassan melegíti fel a vizet a békák alatt, aztán szépen mind megfövünk. A bennlévők meg elmondják, hogy jaj, nem is olyan vészes ez: csak pár fokkal melegebb a víz. Most tényleg a víz hőfokán fogsz hisztizni, mikor a szomszédban háború dúl és úgyis klímaválság van?!
ATTÓL, HOGY VALAMIT NEM HISZEL EL, ATTÓL AZ MÉG VALÓSÁG!
A bölcsészeti megközelítéssel az a baj, hogy elkezd sok gondolatot magáévá tenni, és miközben szép lassan megfő a lében, szentül meg van róla győződve, hogy ő mennyire széles-látókörű, és olvasott. Nemegyszer megkaptam már én is, hogy mi szegény protestánsok mennyire kockásak, fekete-fehérek és szűklátókörűek vagyunk, nem vagyunk nyitottak először csak a Mária-képekre, aztán már Piétára sem, aztán már mindenki azt hiszi, kidobtuk Michelangelót is a fürdővízzel együtt. Lássuk be, a puritanizmus manapság sem nem vonzó, sem nem divat.
Csakhogy, el ne higgyük, hogy e mögött nincsen üzleti érdek! A kapitalizmus mire sarkall? Közhelyszerű, de így van: fogyassz többet, tedd magadévá a gondolatok széles tárházát, légy felvilágosult, mert ugye, aki lemarad, az kimarad. A közösségi média világában a FOMO („fear of missing out”) nagyon is valóságos fenyegetettség. De még a klímaválság kikiáltásában is ezek az érdekek mozognak. Mert divat lett a „zöld”, „egészséges” minden, felvisszük az árát, és a végén jól kifizeted azt, ami NINCS benne a termékben. Ugye tudjuk, hogy ki a gender körül fellobbanó harcnak az üzleti nyertese? Még az egészséges életmódhoz is fűződik anyagi érdek.
Mindemellett az áldozati kultúra is ezeket a folyamatokat erősíti. A feminizmus legnagyobb átverése, hogy elhitette a nőkkel, hogy csak azon az alapon mert nők, azért ők már eleve hősök. Ugyanez a helyzet gyakorlatilag minden kisebbségben élővel. Csak azért, mert ő más szexuális orientációjú, mert másik népcsoportba született, azonnal külön bánásmódra tart igényt. Félreértés ne essék, nem az elesettek segítése ellen ágálok, arra próbálok rámutatni, hogy miközben a politikai korrektség megkívánja a kisebbségi csoportokkal szembeni pozitív diszkriminációt, egyetlen dolgot felejt el:
hogy attól az még nemi, szexuális irányultság vagy faji alapú megkülönböztetés lesz. Bármilyen előjelet teszünk elé, attól még diszkrimináció marad.
ATTÓL, HOGY VALAMINEK NEM LÁTJUK A KÖVETKEZMÉNYEIT, ATTÓL AZ MÉG VESZÉLYES!
Az, aki csak egy kicsit is kitette az orrát határon túli vidékekre az úgynevezett „nyugati világ” irányába, az tudja, hogy csak az utcai hétköznapi valóságban ez mit jelent. Kiürült templomokat, talajt vesztett, és irány vesztett tömegeket, mentálisan sérült felnőttek és gyermekek ezreit, feminin férfiak százait…
Pontosan ez a baj Tóth Sára gondolataival, hogy úgy tesz, mintha nem látná, vagy nem akarná meglátni, hogy a nagy nyitottság, befogadás, és gondolati gazdagság közepette egyáltalán nem mérlegelte állításai helyességét, alátámasztottságát vagy következményeit.
Egy kutató nem tehet közzé elavult, már ismert, meghaladott álláspontot, vagy többszörös mérésekkel nem igazolt eredményeket. Egy bölcsésszel szemben már nem támaszt senki ilyen kemény elvárásokat. Több kutatócsoport is igazolta az elmúlt években, hogy egy nemzetközileg is elismert folyóirat a humán tudományok terén bármilyen cikket megjelentet, csak legyenek benne a megfelelő jelszavak, avagy hívószavak.
Önmagát megnevezni nem kívánó, de neves tudományos folyóirat leközölte a rendszert lebuktatni kívánó kutatók egy csoportjának azt a cikkét, amit teljesen alaptalanul a kutyafuttatóban megerőszakolt szuka kutyákról írtak – ezzel is példázva a patriarchális társadalom elnyomó kultúráját.
Kutyák! Igen, jól értette a kedves olvasó! (ld. James Lindsay, Peter Boghossian, Helen Pluckrose, Mike Nayna akciója):
Tóth Sára is ezt gondolta, ha egyáltalán gondolkodott, mielőtt ezt az interjút leközölték, hogy miért ne gondolkodhatna ő hangosan? Hiszen ő csak egy interjút adott. Miért, már ezt sem szabad? Hát hova lesz a szólásszabadság?
Csakhogy, amit egy tanár mond, annak legkevesebb pár száz fős hallgatósága van. Nem blöffölhetek, nem mondhatok valótlanságot. Még csak nem is kérdezhetek rosszul. Aki ezt a felelősséget nem érzi, nem tudja, és nem akarja alávetni magát ennek, az lépjen le a katedráról. És persze, megértem azt is, ha Tóth Sára most a szóharcok kereszttüzében áldozatnak érzi magát. Kiállunk mellette, vagy ellene, mert nem mehetünk el szó nélkül a jelenség mellett, és mert áldozat lett, azonnal piedesztálra emelte a liberális tábor, és
így lett egy ingadozó, komoly értékeket is felvonultató interjúból egycsapásra a progresszivizmus legnagyobb fegyverténye!
Sajnos ebben a témában is az állandóan kiújuló vita által csak még mélyebbre ássuk a bennünket elválasztó lövészárkot.
De, kedves pacifista, békeszeretők: el ne higgyétek, hogy ezen a földön valaha élhetünk lövészárok nélkül. Amíg a konkoly és a búza együtt növekszik a szérűn, addig csak egyetlen kérdést tehetünk fel magunknak: melyik oldalán állunk a lövészároknak?
Nincs már olyan opció, hogy lehasalok, és akkor elzúg a fejem felett a golyózápor, én meg szép csendben megszabadulok. Hátha senki nem vesz észre.
Egy metaforával szeretném zárni írásomat. Sokan tudják rólam, hogy szabadidőmben táncolok. A balettben az egyik legnagyobb mutatvány féllábon, spiccen megállni egy elegáns pózban. A balansz gyakorlása sok időt, kitartást és koncentrációt igényel. A siker több tényező függvénye: függ az izomzat állapotától, mentális készültségtől, pillanatnyi lelkiállapotomtól is. Gyakorlással megtanulható az a bizonyos testérzet, ami miatt sikerült megállni a pózban. Mert, ha sikerül, az valami fantasztikusan felemelő érzés, mintha legyőznéd a gravitációt, néhány másodperc erejéig nincsenek gondok, földi problémák, égig érsz, és Isten lemosolyog rád a mennyből. És ez az igazi művészet: a technikai tudásod birtokában tudod, hogyan kell az összes izmodat, sőt, még a lelkiállapotodat kontrollálni, és arra az egyetlen percre felkészíteni, amikor a pózban meg kell állni. Ott bizony nincs szertelenség, szétszórtság, csak kőkemény figyelem.
De ha kimarad egy hét a gyakorlásból, az első képesség, amit elveszítesz, az a balansz lesz. Elmégy órára, és nincs sikerélmény. Kétféleképpen lehet erre reagálni. Az ember visszatér a rendszerességhez, és még keményebben dolgozik. Fájni fog, nem fog könnyen menni, de dönthetsz: vagy felülírod a középtávú kényelmetlenséget a hosszútávú sikerért, vagy azt is mondhatod magadban: nem vagyok én profi balerina, minek is ez nekem? Miért kínozzam magam? Hát nem jobb a kellemes akolmelegben? A többiekkel együtt? Nem jobb péntek este otthon maradni a fotelben? És otthon maradsz egyszer, kétszer, háromszor, és már nem is hozod magad olyan helyzetbe, hogy kiderüljön, hogy az a bizonyos balansz már régen nem megy. Szép lassan el is felejted az érzést, milyen volt az a néhány másodperc spiccen. A hitben megállni nagyon nehéz. Ezt mindannyian tudjuk. De az igazi nehézsége az, hogy ugyanolyan könnyű kiesni belőle, mint a balanszból. Minden izmod, szellemi és lelki képességedet egyetlen pontra kell összpontosítani ahhoz, hogy ott maradj benne. De ha az ember leveszi a szemét Jézusról, elsüllyed a hullámok között.
Nagyon könnyű elveszíteni a fókuszt a balanszban. Jé, ott egy légy, meglátsz egy elszabadult tincset a tükörben, elkezded azt nézni, mit csinál a másik, valaki elneveti magát, és másodperc töredéke alatt máshová figyelsz, és a pillanat véget ér.
Kedves billegő testvérem, kívánom, hogy megtapasztalhasd, milyen megállni a hitben. Féllábon, egyenes derékkal, az ég felé nézve, feltartott kezekkel mosolyogni az Istenre.
„Félek azonban, hogy amint a kígyó ravaszságával megcsalta Évát, úgy a ti gondolataitok is eltávolodnak a Krisztus iránti tisztaságtól és őszinteségtől.” 2Kor 11,3
A Szerző: Szkordilisz Flóra PhD, okl. építészmérnök, a földtudományok doktora, gyülekezeti tag
(1) Kollár L. Mérnöki tervezéselmélet. Műegyetemi Kiadó, Budapest, 2001.