XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én írta alá a Dominus ac Redemptor noster kezdetű bullát. Ez a dokumentum a jezsuita rend feloszlatásáról intézkedett. A megelőző, évekig húzódó diplomáciai tárgyalások során Mária Terézia sokáig a rend legkövetkezetesebb védelmezőjeként lépett fel, majd végül állítólag könnyeivel küszködve, a Jézus Társaságban saját nevelőit is gyászolva, csupán a Bourbon-szövetség kedvéért adta áldását a megszüntetéshez. A Bourbon-szándék nyomatékára vonatkozólag meg kell jegyeznünk, hogy a pápa egy olyan példányt írt alá, amelyet előzetesen, az 1769 és 1772 között egyeztetett szövegvariánsok alapján a római spanyol nagykövetség nyomdájában adtak sajtó alá.
A pápai rendeletet Lorenzo Ricci általános rendfőnökkel és az egybegyűlt római jezsuita közösséggel 1773. augusztus 16-án ismertették. A rendfőnököt az Angyalvárba hurcolták és bebörtönözték, a jezsuita templomokat bezárták, a püspököket pedig körlevélben szólították fel, hogy a rendházaikban összegyülekezett jezsuitákkal ismertessék a rendelkezéseket.
A rendelet első fele a pápai elődök hasonló esetekben hozott intézkedéseinek felsorolása. Ezután következnek a Társaság feloszlatását alátámasztó indokok. A rend sajnálatos módon már nem a Rendalkotmányában lefektetett alapelveket követi. Ezáltal súlyos zavarokat okozott mind az egyházon belül, mind a keresztény uralkodók alattvalói között.
A második rész kimondja a rend feloszlatását, és rendelkezik a rend tagjainak és vagyonának további sorsáról. A novíciusokat és a háromfogadalmasokat elbocsátották, a szerzetespapokat világi papokként a megyéspüspökök joghatósága alá rendelték, vagy ha akartak, csatlakozhattak egy másik szerzetesi közösséghez. A Társaság vagyona az Egyház számára fenntartandó. A rendeletérvényesítési aktus fentebb vázolt sürgető jellegét az magyarázza, hogy a rendelet tartalmazott egy olyan kitételt, miszerint a Társaságot korábban kiűző katolikus állami intézkedések változatlanul hagyandóak, mely záradékot Portugáliában (1759), Franciaországban (1764), Spanyolországban (1767), Nápoly-Szicíliában (1767), Pármában (1768) a kedélyek megnyugtatása végett mihamarabb terjeszteni kellett.
Mária Terézia országaiban és tartományaiban a jezsuita rend feloszlatásával kapcsolatos belpolitikai alaprendelkezést egy, az erre a célra létrehozott, gróf Hatzfeld államminiszter elnöksége alatt álló különleges bizottság dolgozta ki, mely jegyzőkönyvét szeptember 13-án terjesztette elő. Ez alapján szeptember 18-i keltezésű uralkodói kézirat ment az udvari kormányszékek vezetőihez, többek között Esterházy Ferenc gróf magyar udvari kancellárhoz és Brukenthal Sámuel báró erdélyi bizottsági elnökhöz, miszerint az istentisztelet folytatandó, a tanszékek továbbra is ellátandóak, az államra háramló javak összeírandóak és a feloszlatás által érintett egyének létfenntartásáról gondoskodás teendő.
A királyi Billet [ejtsd: fr. „biljé”, ném. „bilet”] rendelkezései a közigazgatási láncolatok fogaskerekei között néhány napos eltérésekkel futottak végig, ami némi bizonytalanságot okoz a rendelet kronológiai datálását illetően, attól függően, hogy a királyi / kancelláriai (18-a), törvényhatóságokhoz intézett helytartótanácsi körrendeleti (20-a) vagy a megyéspüspökökhöz intézett helytartótanácsi intimátumi (21-e) kihirdetést vesszük-e alapul.
Az 1540-ben alapított Jézus Társasága szervezettségével és tevékenységével a németalföldi, német és magyar területeken a dühöngő ellenreformátor címet érdemelte ki. Probabilitásetikája nagy szerepet játszott a Moliére által oly élesen kritizált tartuffe-i francia udvari és párizsi közeg kialakításában.
A probabilitásetika egy sajátos kora újkori szituációs etika volt. Azt jelentette ugyanis, hogy minden nézet (tézis és annak totális antitézise is) elfogadható, ha az ember elfogadott (probabilis) egyháztanítói véleményt tud alátámasztására felhozni. Ez a gyakorlat a Machiavellinek tulajdonított elv, „A cél szentesíti az eszközt, amennyiben az állam jóléte a tét” egyházi alkalmazása lett. Mindezt a köznyelv a protestánsoknak tett eskü megszeghetősége, valamint az érdek szerint ostorozó túlszigor (általában a közemberek számára) és túl enyhe penitencia (általában a hatalmasok számára) kettős mércéje formájára fordította le.
Ezek botrányait és feltétlen pápai lojalitástanukat Angliában még az 1773-ban bevezetett új esküformula szerint is nyilvánosan meg kellett tagadniuk a hivatalt vállaló katolikusoknak. Az sem véletlen, hogy Pombal márki a Voltaire Candide-jában is leírt 1755-ös lisszaboni földrengés alkalmával nyúlt bele erőteljesen az egyházi életbe, amikor is megtiltotta, hogy az eseményt a jezsuiták Isten haragjaként prédikálják.
Bár a Misszió című film kb. 150 év történetét sűríti – némileg történelmietlenül – egyetlen generáció életének néhány évébe, az állam és a rend közötti viszályforrást valóban a gyarmati gazdasági erőforrások lecsapolása jelentette, amiben a felvilágosult abszolutizmus a rabszolgatartásban érdekelt fehér ültetvényesek, míg a jezsuita missziók az őslakosságot emberszámba vevő és a környezeti adottságoknak inkább megfelelő (erdőégetés nélküli legeltetés az Amazonas szigetein, értékes növények, gyümölcsök begyűjtése, fafeldolgozás) mellé állt. Nagy sikereket értek el a jezsuiták az indián népekre jellemző dologtalansággal párosult paráznaság visszaszorítása terén, amelynek érdekében olyan drasztikus rendszabályokat alkalmaztak, miszerint büntetendő volt az éjjel 10 és fél 11 közötti harangzúgásos időszakon kívüli nemi élet.
A jezsuiták kiváló tudósokat adtak a közéletnek. Johann Koffler Vietnám-leírását még III. Napóleon gyarmatosító seregei is használták 1860-ban. Erdély-leírása ezzel szemben az itteni fejlett és nyugatias írásbeliség miatt közhelyes, alapvető nóvumot nem tartalmaz, akárcsak értékelhetően jellegzetes egyéni látásmódot sem alkalmaz. A modern magyar, szisztematikus forrásgyűjtésen, segédtudományokat is felhasználó összehasonlító forráskritikai elemzésén alapuló modern magyar történettudomány (Pray György, Katona István), valamint matematikai, csillagászati és nyelvészeti tudományok (Sajnovits János) keletkezésénél is (ex)jezsuiták bábáskodtak.
A rend katolikus oktatásban betöltött szerepe olyan nagy volt, hogy a protestáns II. Frigyes és a pravoszláv II. Katalin birodalmuk területén meg is tiltották a bulla kihirdetését akkor már népes katolikus közösségeik megzavarását elkerülendő.
Magyarországon a rend feloszlatása belekapcsolódott az állami tudományfejlesztési politikába, ahol is az 1760-as bécsi minta nyomán a jezsuiták visszaszorítása 1769-től a nagyszombati egyetemen is megkezdődött. 1777-ben az Egyetem Budára költözött, a magyar nemzet ékességévé és a tudományok fellegvárává téve a frissen elkészült királyi palotát a Várban. Középszinten a jezsuita rend feloszlatása nyomán jött létre számottevő állami oktatási hálózat. Az oktatási feladatok állami átvétele pedig előkészítette az első magyar állami oktatáspolitikai rendelet, az 1777-es Ratio educationis kiadását.
Az egyházi életre azonban a megszüntetés felemás módon hatott. Termékenyítőleg,
amennyiben a jezsuita vagyon nemcsak az új katolikus egyházmegyék Pázmány Péter óta húzódó megalapítását tette lehetővé, de a kongrua (plébánosi álláshoz méltó jövedelmi viszonyok) előrevitelét is elősegítette. Hátráltatólag, amennyiben kiderült, hogy míg a rendi vagyon fedezte a rendi feladatok ellátását, állami kezelésben ugyanez már korántsem volt elmondható.
A missziósoknak állami szándék szerint már 1759 óta tényleges káplánokként kellett volna viselkedniük (érzelmi túltengésre alapozó térítés helyett szelíd tanítás), de ez 1773 után egyenesen átváltott az állami célok (modern mezőgazdasági módszerek, oktatás, oltás) propagátorainak szerepkörébe. Ebből a szempontból a rend feloszlatása inkább a rosszabb (racionalista vallásfelfogás), mint a jobb értelemben (vallási türelem, anyagi gondoskodás) vett jozefinizmus kialakításának fontos mérföldkövévé vált.
