“A reformáció üzenete (?)
Egyesek a reformáció évfordulóján, illetve ünnepén minden évben szeretik elmondani, hogy „a reformáció erről, vagy arról szól”, vagy hogy „ezt, vagy azt üzeni számunkra.” Közös ezekben a nyilatkozatokban, hogy sokat szeretnének markolni, de keveset fognak – leegyszerűsítve: többnyire értelmetlenek, érthetetlenek, kuszák, minél bombasztikusabbnak hangzanak, annál kínosabbak és általában pont a reformáció lényegét tévesztik szem elől, ad absurdum a reformáció lényegével mennek gyökeresen szembe.
Tekintetbe véve azt, hogy egyes protestáns közösségek egyre inkább azonosulnak az őket körülvevő szekuláris kultúra „értékeivel” és gondolkozásmódjával (sőt, egyre inkább feloldódnak az őket körülvevő kultúrában), illetve hogy a társadalomtudományok szókészlete és gondolati struktúrái kezdik kiszorítani a teológiai fogalmak használatát és a teológiai gondolkodást, ez a folyamat részben érthető, ugyanakkor rendkívül szomorú.
Az evangéliumi keresztyéneknek azonban nem szabad megfeledkezni arról – még ha anakronisztikusnak is tűnik ez a hozzáállás –, hogy a reformáció indítékai, céljai ma ugyanolyan aktuálisak, és e célok eléréséhez felkínált eszközei ugyanúgy alkalmazhatók, mint fél évezreddel korábban.
Kálvin János, genfi reformátor szerint az evangélium lényege a bűnbánat és a bűnbocsánat. Így van, az evangélium csakis a bűn-bűnbánat-bűnbocsánat kötött, lecserélhetetlen fogalmainak, és e fogalmak által jelölt valóságoknak a mátrixában értelmezhető. Mivel az ember legnagyobb problémája ugyanaz – nevezetesen a bűn, és annak következményeként az elveszett állapota –, mivel az erre kínált megoldás is ugyanaz – az evangélium maga –, és mivel a reformáció az evangéliumot fedezte fel újra, ezért a reformációról, illetve annak lényegéről eleve értelmetlen e fogalmakat mellőzve beszélni. Ebből kiindulva a következőkben a bűnbánat biblikus, reformátori értelmezését, a vele kapcsolatos reformáció-korabeli nézeteltéréseket, valamint a hívők életében betöltött szerepét szeretnék közelebbről megvizsgálni.
Alapvető bibliai tanítás: a hit és a bűnbánat Isten ajándéka
Végig, az egész Szentírásban azt látjuk, hogy Isten bűnbánatra és hitre hívja a bűnösöket (Mk 1,15). A bűnbánat és a hit a szükséges válasz az evangélium üzenetére. A hit nem más, mint bízni Isten ígéreteiben, valamint az Úr Jézus Krisztus befogadása, mégpedig úgy, ahogyan Őt az evangélium felkínálja a bűnösök számára. Az Isten által irányított üdvtörténetben a hit mindig is központi szerepet játszott Isten népének az életében, már a kezdetektől fogva. Miután Isten Ábrahámnak ígéret formájában hirdette az evangéliumot (1Móz 12,1-3; Gal 3,8), a Szentírás közli velünk, hogy „Ábrahám hitt az Úrnak, és ő ezt számította be neki igazságul” (1Móz 15,6). Abban a pillanatban, amikor Ábrahám hinni kezdett Isten ígéretében (ami implicite maga az evangélium volt), igazzá lett nyilvánítva Isten előtt. Ez azt jelenti, hogy a hite volt az az „eszköz”, ami által Krisztus igazsága neki tulajdoníttatott. Pál apostol, amikor a Róm 4-ben és a Gal 3-ban az egyedül hit által való megigazulás tanát védelmezi, akkor az 1Móz 15,6-ra hivatkozik. Ábrahám példáján keresztül is látszik, hogy a hit nem egy „vak ugrás” az ismeretlenbe, nem valamiféle irracionális reménység. A Szentírás szerint Ábrahám hite Isten ígéreteivel kapcsolatos bizonyosságán és Isten természetének, jellemének jól átgondolt mérlegelésén alapult (Zsid 11,9). A hit és az értelem tehát nem ellentétesek egymással (Zsid 11,1).
A Hab 2,4 szintén kulcsfontosságú igeszakaszként szolgál Pál számára, amikor a Róm 1,17-ben és a Gal 3,11-ben az egyedül hit által való megigazulásról beszél. Ez a vers központi szerepet játszik a Zsidókhoz írt levél szerzőjének a hitben való megmaradással kapcsolatos érvelésében is (Zsid 11,39-40). Az a hit, amellyel Isten megigazítja népét, ugyanaz a hit, amely által megszentelődhet – tehát ugyanaz a hit, amely által lehetséges a keresztyén életben való előrehaladás, és egyáltalán a keresztyén élet is. A hit tehát nem csak a keresztyén élet kezdőpontja tekintetében lényeges. A megigazulásban a hit passzív, a megigazító hit csak „befogad.” A Westminsteri Kis Káté így fogalmaz: „A Jézus Krisztusban való hit egy üdvözítő kegyelem, amely által befogadjuk őt és üdvösségünk végett egyedül rá támaszkodunk, ahogy az evangélium őt felajánlja nekünk.” (86. kérdés-felelet) A hit nem „cselekedet”, nem mi „végezzük”, a hit nem érdem, azaz nem a hit miatt érdemeljük ki, vagy nyerjük el Krisztus igazságát. A hit Krisztus személyébe vetett bizalom, és ebbe beleértendő mindaz, amit az Ő tökéletes élete, engesztelő halála és halottaiból való feltámadása által, értünk, bűnösökért véghezvitt. A hit önmagában nem megigazító igazságosság, hanem csak egy „nyitott kéz”, ami által elfogadjuk Krisztus minket megigazító igazságosságát. A hívők egész életükben arra kapnak elhívást, hogy továbbra is bízzanak Benne, miközben ezt a hitet a Szentlélek által kimunkált, az Isten- és a felebarát iránti szeretetben gyakorolják.
A másik meghatározó része a hívők egész életének, amire manapság különösen is fel kell hívni a figyelmet, a bűnbánat. A bűnbánat nem más, mint a bűntől való elfordulás, és odafordulás Istenhez, abban a reményben, hogy elnyerjük az Ő Krisztusban ingyenesen felkínált kegyelmét. Dávid királynak az 51. zsoltárban felhangzó bűnbánó imája tökéletesen példázza az igazi bűnbánat természetét egy hívő ember életében. A tékozló fiú példázata azt tanítja, hogy a bűnbánat magában foglalja a lelki érzékenység helyreállítását (Lk 15,17). Pál apostol pedig a 2Kor 7,10-ben különbséget tesz igazi és hamis bűnbánat között: „Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.” Az üdvösségre, vagyis az „életre” vezető bűnbánat az igaz és a szent Isten előtt gyakorolt bűnbánat – amiatt való bánkódás és szomorúság, hogy megsértettük az Urat. Ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódik az a felismerés, hogy Krisztus áldozata révén Isten biztosította a bűnbocsánat lehetőségét. A hithez hasonlóan a bűnbánat is Isten kegyelméből fakad. A II. Helvét Hitvallás XIV. fejezete így fogalmaz: a bűnbánat „a bűnös ember elméjének megújulása, amit az evangélium igéje és a Szentlélek gerjeszt, és amit igaz hittel fogad el”, illetve „a bűnbánat egyedül Isten ajándéka, és nem a mi erőnk munkája.”
Bár Krisztus maga nem tartott bűnbánatot a népéért, de a hit és bűnbánat is – amit a hívő gyakorol – Krisztus kegyelmének ajándéka (ApCsel 5,31; Fil 1,29). Ahogy Herman Bavinck, egykori református dogmatikus mondta: „Krisztus mindent megtett helyettünk, bár ő helyettünk nem született újjá, nem hitt (hiszen egyszerre volt Isten) és nem tartott bűnbánatot (hiszen bűn nélkül való volt), de megszerezte azokat helyettünk, ezért alkalmazhatja mindezeket ránk a Szentlélek.” Nos, a hithez hasonlóan (sőt, hitből fakadóan) a bűnbánat is állandó eleme a keresztyén életnek. A hívők nem csupán a keresztyéni életük kezdőpontján bánják bűneiket.
A Luther Márton által 1517. október 31-én Wittenbergben, a vártemplom kapujára kiszögezett 95 tétel első pontja is ez volt: „Mikor Urunk és Mesterünk azt mondta: “Térjetek meg!” – azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen” (Mt 4,17). E tézis megfogalmazásával Luther a téves római katolikus bűnbánati rendszert vette célba, ahol is a bűnbánat annak eszköze, hogy megszerezzük, kiérdemeljük Isten kegyelmét – tulajdonképpen vezeklés, amihez hozzátartoznak a böjt, az alamizsna és az önmegtagadás különféle formái is. A hívőnek a penitencia által folyamatosan „biztosítania kell” maga számára, hogy ne essen ki a kegyelemből, illetve, hogy Isten jóindulatát – végső soron az üdvösségét – megőrizze. De erről később még részletesebben is szólunk.”
