Ez a tanulmány tizenkét olyan katolikus–protestáns viszonylatban máig vitapontként számító kérdést tekint át, melyek bizonyítják, a magyar reformáció nem kiragadható az akkori világtörténelmi összefüggésekből, és hogy a magyarországi reformáció nem halott történelem, hanem nagyon is élő örökség.
7-9 KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
7. Mi volt a magyarországi reformáció elterjedésének patrónusi modellje?
Mint láttuk magyarországi reformáció időszakát nem a felvilágosodás, hanem még előtte egy jó száz éves katolikus ellenhatás időszaka váltotta fel. Ennek nyomán az elterjedési időszakot (ahogy saját protestantizmusunk hitbeli identitását ma meghatározzuk), a 17. század közepéig (mint látni fogjuk, egészen pontosan 1646-ig) kell vizsgálnunk. Ezen belül is a reformáció terjedésének hat egymás mellett élő modelljét kell megkülönböztetnünk. Először is volt az úgynevezett „patrónusi reformáció”. A hagyományos magyar jogban patrónus lehetett földesúr, nemes közösség vagy város. Ilyenkor a nemes birtokosok vagy városi tanácsok a saját birtokaikon fekvő kolostorokat, monostorokat feloszlatták, az ott építtetett templomokba, iskolákba, illetve a hozzájuk tartozó jövedelmekbe, alapítványokba a „ius patronatus” elve alapján a reformált lelkipásztorokat, iskolamestereket ültettek. Ez a jogot prezentációnak hívták, hiszen a létrejövő egyházi felsőbbségek kötelesek voltak megerősíteni a bemutatott jelöltet, kivéve ha egyházjogi kifogásokat tudtak ellene emelni. A patrónusoknak azonban korántsem volt akkora szerepe, mint pl. a német vagy a skandináv területeken, ahol az „akié a föld, azé a vallás” elven tudták egész tartományok vagy országok protestáns vallási homogenitását elérni. A patrónusi reformációban egyébként kormányzók és alávetettek társadalmi egysége és azonos igényei nyilatkoztak meg. Ez leginkább abban érhető tetten, hogy korántsem kísérte olyan szívós és elkötelezett tiltakozás, ellenállás, mint az ellentétes irányú folyamatot. A „földesúri jog” hatása ugyanis – mint láttuk – éppen a protestánsok kárára és számukra fájdalmas módon vált érzékelhetővé a 17. századtól több hullámban kibontakozó ellenreformációs akciók során.
8. Mi volt a magyarországi reformáció elterjedésének egyházszervezetei modellje?
Ez a folyamat a magyar nyelvű reformációban az 1545-ös erdődi kánonoktól kezdve zajlott, de befejezését csak akkor nyerte, amikor az 1734-es II. Carolina resolutio uralkodói parancsára a tiszáninneni reformátusok is kénytelenek voltak saját coronális (esperesi) gyűlésük helyébe 1735-ben saját szuperintendensüket megválasztani. Az egyházi önszerveződés útján létrejött szeniorátuszok, dékanátusok (esperességek), illetve szuperintendenciák (püspökségek) saját gyűléseiket, kánonjaikat, bíróságaikat alkották meg, és ezek alapján, illetve útján igazgatták magukat. Ez az egyházi önszerveződés patrónusi hatalom nélkül is kibontakozhatott. Ne felejtsük el: a magyarországi reformációnak egy három részre szakadt Magyarország kaotikus viszonyai között kellett magát megszerveznie. A török minden keresztyént jogfosztott rájának tekintett, az elfoglalt területek adózását és ilyen-olyan együttműködését (az úgynevezett Hódoltságot) azonban csak akkor tudta maga számára biztosítani, ha vallása iránt türelmet tanúsított. A török az általa gyakorolt türelembe beleértette azon vallási képviselőket is, akiket hatalmilag nem tekintett rá nézve veszélyforrásnak.
9. Mi volt a végvári reformáció?
A végvári katonáknak a török háborúk során kialakult rétege Krisztus katonáinak tekintették magukat. Élt közöttük a végidők várakozása. A végvári katonák azért tartották népüket Isten választott népének, mert a magyarságot egyszerre fonta körül az antikrisztusi eretnekségnek közös gyökérre visszavezethető, de egymással is harcban álló két ága, a bálványimádó pápizmus és a Szentháromság-tagadó mohamedánizmus. A lelke nyugalmát egyébként az északi (lengyel) szerzetesi misztikában megtaláló Balassi Bálint Búcsú hazájától című versében így vall arról az érzésről, amelyben a katonai hírnév és dicsőségvágy egyesült a hitvédelemmel: „Óh, én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki keresztyénségnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!” A Végek dicséretében pedig így: „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért / ők mindent hátra hadnak, / Emberségről példát, vitézségről formát / mindeneknek ők adnak, / Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók, vagdalkoznak, futtatnak.”
