Június negyedike- Trianon emlékezete és a nemzeti összetartozás napja.
Nemrég olvashattuk Köntös László írását, mely azt a kérdést feszegette, hogy
összeférhet-e keresztyénség és nemzet?
A válasz ez volt: “Kereszténység és nemzet igenis összefér, és semmi okunk nincs annak feltételezésére, hogy Isten egyetemes szeretete egyet jelentene a nemzetek felszámolásával.”
Ám jó kérdés, hogy egyáltalán miért kérdés ez?
Elsősorban azzal szeretnék e posztban foglalkozni, hogy felfejtsem világunkban és a keresztyénségen belül is jelentkező, a nemzeti összefüggést megkérdőjelező okokat.
A két fő ok között a nagyobb, hogy a korszellem mai állása szerint a nemzet negatív megítélés alá esik. Liberális oldalon a nemzet- a nemzeti inkább szitokszó, elavult, megosztó, nem modern, a haladással szemben álló és ehhez hasonló szólamok kerengenek a nemzet körül részükről. Az persze egyáltalán nem zavarja őket, hogy a változó tematikák mentén zajló kultúrharcos tevékenységük társadalmilag megosztó, ami – ezek szerint – kifejezetten jó megosztás. Persze hogy miért rossz a meglévő- természetes, eredendő különbözőség és miért jó az állandó társadalmi belső megosztottság, nos, azt én fel nem foghatom! Amennyiben történelmileg visszamegyünk a második világháború lezárásának korára, akkor azt láthatjuk, hogy a nemzeteket tartották hosszú távú békés megoldásnak. Abban az időben mindent ez a kifejezés uralt “szabad nemzetek” – melyeknek joguk van létezni és mert szabadok is, ezért jól felfogott érdekük szerint fognak cselekedni a béke megőrzése céljával. Maga az Európai Unió is a szabad nemzetek közössége lett volna terv szerint, mely szavatolja a sok háborút látott kontinens békéjét és nem egy föderatív szuperállam, melynek mihamarbbi létrehozását erőltetik manapság. Érdekes, hogy a demokrácia és demokratikus értékek állandó hangoztatása mellett erről a kérdésről demokratikus módon nem kívánják a népet megkérdezni, hanem csak úgy bevezetni akarják. Ennek problematikájáról egy nagyszerű cikket olvashatunk Szabados Ádámtól, mely a liberalizmus és demokrácia egymást kioltó jellegét taglalja T. S. Eliot nyomán (Egy keresztény társadalom eszméje, Századvég Kiadó).
Vajon mi történt, hogy néhány évtized alatt az egykor megoldásnak tekintett és meghirdetett “szabad nemzetek” paradigma, azaz lényegileg a nemzet utálatos pária lett? Az történt ugyanis, hogy az európai elitek a hegel-i történelem vége felé haladás eszméjét tették magukévá és nem mellesleg ez az üzleti érdekeknek is megfelelőbb a nemzetek rendjével szemben. Ehhez járul még a náci Németország agressziójának folyton emlegetett rémképe, mellyel minden nemzeti gondolat megjelenésekor a fasizmus vádjai hangzanak fel kórusban. Aki nemzeti az ebben a narratívában fasiszta vagy legalábbis arra készül. Szemléztük Békés Márton Világszellemjárás címmel jegyzett cikkét, melyben részletesen kifejti Hegel nagyívű gondolatát és annak máig ható következményeit – érdemes elolvasni. Ugyanezt a kérdést teszi fel Joram Hazony izraeli konzervatív szerző könyvében (A nacionalizmus erénye, Századvég Kiadó) annak kapcsán, hogy az eredetileg háború utáni “szabad nemzetek” -megoldás miért nullifikálódott mára. Számára azért fontos kérdés ez, mert hazája nemzetállami politikáját meglehetősen kritikusan szemléli az európai elit és politika. Gyakorlatilag Hazony ugyanarra a következtetésre jut, mint Békés, csak ő Kantig vezeti vissza a nemzetellenes és föderációpárti álláspont gyökereit (III. rész 177-205 o.). Tehát a korszellemben tapasztalható nemzetellenesség- vagy legalábbis a “nemzet az gyanús” szellemiséget és érzést filozófiaiIag Kant és Hegel utópisztikus gondolataihoz kapcsolhatjuk, geopolitikai szempontból pedig az európai elitek politikai és gazdasági érdekeihez köthető a jelenség, mely ma az európai föderációs törekvésekben ölt testet. Azonban ez a játszma még még nincs lejátszva, úgyhogy kíváncsian várjuk a fejleményeket!
A második ok: a keresztyénségen belül is egyre inkább felerősödtek azok a hangok, melyek úgy tekintenek a keresztyénségre, mint ami a nemzetek meghaladása. Ennek a meghaladásnak fontos tényezője az egyház és világ keretezés alapján a világról való lemondás. Nekünk az egyház lelki dolga a dolgunk – mondják -, a világban nem vagyunk már a régi jelentőségünkkel jelen, a missziói küldetésünk pedig az egyes ember (individuum) felé zajlik. A nemzeti közösség egyre kevésbé érdekes (vagy még inkább: egyáltalán nem). A közösségi dimenziójú missziói érdeklődés sokkal inkább a különféle társadalmi csoportok felé irányul. A keresztyénség azon fele, melynek gondolkodásában gyökeret vert ez a modellezés – valójában kozmopolita lelkületű lett. A hitvalló keresztyénség gondolkodásában is erősen jelen van ez a látás, mely az egyházat a megmentés bárkájának, a világot pedig sötét vizű tengernek látja, benne megmentendő halakkal. Persze már nem hálóval folyik a halászat, hanem inkább pecázásnak mondanám, mert a célpont az egyes hal (individuum). Hát igen – mondhatnánk – a semminél ez jóval több, de mindenesetre elgondolkodtató, főképp a halászat gyakran alkalmazott jézusi képének tükrében. Ebben az egyébként hívő látásban persze a nemzet sehol nincsen! Beleolvadt a világ sötéten kavargó tengerébe. Saját nemzetünk így lesz számunkra – keresztyének számára – idegenné, közömbössé és érdektelenné. Hasonlatos ez Trianonhoz: az egyház ezzel a látással saját nemzete közt kerül idegenbe – ők nem vagyunk mi, mi nem vagyunk ők, idegenben élünk közöttük. Tim Keller ehhez hasonlót mond a babiloni fogság képével, amikor az egyház kulturális helyzetét taglalja (Gyülekezet a központban, Harmat, Luther, Kálvin Kiadó). Ha abszolút értékben ennek van is realitása és relevanciája, helyi értéken viszont egyáltalán nincs, mert ez a mi hazánk is, nem csak úgy a “gonosz világ”. Következményként sokszor azt a jelenséget vélem felfedezni, hogy akinek fontos a haza, a nemzet az olyan “hitehagyottnak” tűnik az ilyen hívő szemekben, vagy legalábbis “kiskorúnak”, aki még nem érti, hogy a megmentés nagy munkája felülír mindent, ami földi és ami épp ezért már csak ideiglenes. Mondjuk saját nemzetünkre tekintve egy ezredéves nemzet, ha nem is örök életű, de azért ideiglenesnek egyáltalán nem mondanám! A mai “igazi hívő” hozzáállás a nemzetet- az ország sorsát elengedi, mert az igazán fontos dolog számára: a megmentés mindent meghaladó küldetése. Ezt egyébként magam is fontosnak tartom, csak sem a szellemiség, sem a hogyan nem mindegy. Vagyis: a teológiai világlátás keretezés legalább annyira számottevő ebben, mint a kultúrából beszivárgó individualizmus, liberalizmus és egyéb hatások.
Valójában ezzel a teológiai látással kapcsolatosan van számos komoly gond! Nevezetesen az, hogy Krisztus példázatában háló van és nem pecabot (Mt 13,47-49)! Továbbá a missziói parancsban nem megtérítést parancsol, hanem tanítvánnyá tételt. Sokan e kettőt egy és ugyanannak tartják, pedig nem azok: maguk a tanítványok (12-es kör, 70-es kör, 5000-es kör) sem voltak megtértek és mégis tanítványok voltak. A másik érv amiért Krisztus nem a megtérítést adja parancsba még egyszerűbb: egyszerűen erre nem vagyunk képesek! Megtéríteni csak a Lélek képes mi nem, következéskép Krisztus nem adott volna parancsot olyasmire, amire képtelenek tanítványai. Érdekes, hogy a “a tegyetek tanítványokká minden népeket” (Mt 28,19) egy olyan célterületet határoz meg, ami pontosabban fordítva nemzeteket (ethnos) jelent! Tanítvánnyá tenni nemzeteket és majd az Ő Lelke munkája nyomán megtérnek azok, akikben Ő munkálkodik. Így a nemzetek már nem is olyan elvetendő és érdektelen realitás, ha megfontoljuk, amit Krisztus ténylegesen mondott (mert úgy tűnik, hogy mást hallunk ki belőle). Még talán az is lehet, hogy belegondolunk a halászháló aggasztó hiányának indokolhatatlan problematikájába…
A NEMZET ISTEN ALKOTÁSA
Ha modern kifejezéssel élve úgy vesszük, hogy a Biblia maga is egy metanarratíva (azaz globális léptékű elbeszélés – és még annál is több, mert a léptéke univerzális), akkor mindaz amit benne Isten tudtunkra adott keretezi és elmagyarázza az olvasóknak miért vannak úgy a dolgok, ahogyan tapasztaljuk. Elsőre persze a keresztyénség úgy tűnik fel, mint ami meghalad minden embert és embert elválasztó határt. Bizonyos értelemben ez így is van: Krisztusban nincs férfi, nő, szolga és úr, zsidó, görög, hanem Krisztusban egyek (Gal 3,28). És valóban: a keresztyénség a Lélekben való lelki egységet is jelent. Nem szervezeti egységről, nem a sajátosságokat eltörlő egységről van szó, hanem azokat megtartó, de kibékítő egységről – ám ez még véletlenül sem kozmopolitizmus.
A bibliai metanarratíva szerint a nyelvek és nemzetek Bábelnél születnek. Isten intézkedése az emberiséget részekre osztja. Intézkedésének lényege nem csak ítéletes, hanem kegyelmes is, mert ekkor születik meg az emberiség számtalan kultúrája. De nem csak ezért kegyelmes, hanem sokkal inkább azért, mert megakadályozza hosszú időre, hogy az emberiség a bűnben egyesülve az egekre törjön – és ez itt a sokkal lényegesebb, hangsúlyosabb. Isten tán nem akarja az emberiség egységét? Dehogynem csak nem a lázadásban, bűnben egyesülve, hanem Krisztusban (Ef 1,10; 2,14-15). A kijelentésből nyilvánvaló, hogy Isten a birodalmakat gonosznak tartja, hiszen a látomásokban mindig fenevadaknak ábrázolja a próféták számára. A birodalmak összpontosítják hatókörükben az emberi szellemet legalább annyira, mint az anyagi erőket – persze roppant áldozatok árán. Akárhogy is nézzük Isten szemében a nemzetek rendje jó, míg a birodalmi rend bábeli jellegű. A Jelenésekben is a végidők birodalmát láthatjuk az Antikrisztus vezetésével.
Két érvünk is van tehát, mellyel a nemzet fontosságát alá kell húzzuk: (1) a missziói parancs a nemzetek tanítvánnyá tételét parancsolja, (2) a történelemben a nemzetek rendje az elsődleges és az emberiség újraegyesítése Krisztusban történik meg, most lélekben és az eljövendő Isten országában az új ég és új Föld világában, az új teremtésben a maga teljességében.
TRIANON
Trianon nemzeti kérdés is, keresztyén kérdés is, református kérdés is. Fontos-e nekünk? A nemzet testén-lelkén olyan seb, mely nem gyógyul be – ha teszik, ha nem: együtt kell élni vele. Sem magyarként, sem keresztyénként nem lehet elbagatellizálni. Nemzeti tragédia, ahol az ország kétharmadát elveszítettük, ami végtelenül igazságtalan és máig elhallgatott a nyugati hatalmak részéről. Azok részéről, akikre mindig mint fényességes nyugatra néztünk fel. De a magyarság ennek ellenére sem tűnt el a történelem süllyesztőjében. Túléltük és élünk határon innen és túl. A békedöntés nemcsak a nemzetet, hanem az egyházat is szétszakította – az egységes Magyar Református Egyházból kreált erdélyi-, felvidéki-, kárpátaljai-, délvidéki református egyházat, azon országok nevével fémjelezve, ahová az elszakított területek reformátusai kerültek, úgy hogy meg se mozdultak szülőföldjükről.
A mai nemzetegyesítő politika minden tekintetben gyógyítja a sebeket – egyházilag is, mert ebben a keretben lehetett megvalósítani a jogilag is egységes Magyar Református Egyházat. Összetartozunk mint magyarok és mint református keresztyének. Van még mit építeni, tovább építeni, dolgozni a jövőn. A nemzet és a református keresztyénség szembeállítása liberális oldalról és rosszul értelmezett keresztyén teológiával egyaránt elfogadhatatlan. Világos, hogy a két entitás nem is egybevágóan azonos. Azonban a keresztyén felelősség nemzetünkért, hazánkért ma sem tűnt el, ha még manapság nem is divatos. Ezen az úton jártak református eleink és ez nem a korhoz kötött tradíciók közül való, melyet megszüntetni kellene, hanem olyan amit sokkal inkább felvállalni kellene. Nem divatos dolog ez, viszont valóságos – ami sokszor a divatos dolgokról nem mondható el.
Legyünk hálásak Istennek, hogy még e hatalmas tragédia ellenére is vagyunk, élünk és vállaljuk fel felelősségünket relevánsan, korszerűen és hathatós tettekkel!
Elkerülvén az egyház Trianonjának állapotát, miszerint mi itt idegenben vagyunk. Erre nemet kell mondani, mert itthon vagyunk még akkor is, ha van nekünk örök mennyei hazánk is. Nem annak ellenére szeretjük a hazánkat, hanem épp annak fényében!