FELFÜGGESZTÉS VAGY LEMONDÁS?
Utolsó törvényesen megkoronázott királyunk, IV. Károly (1916–1918) 1913. november 13-i eckartsaui nyilatkozatában visszavonult „minden részvételről az államügyek vitelében”, és eleve elismerésben részesítette „azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja”. Károly abban az (egyébként helyes) meggyőződésben élt, hogy a magyarországi közszellem eleve monarchikus, és ezt bármiféle jogszerű népszavazás csak megerősíteni tudja.
Az 1920-ban összeült Nemzetgyűlés egyik legfontosabb megosztó választóvonala a legitimista – szabad királyválasztó ellentét volt, amelynek kapcsán új lendületet kapott a Habsburgok „történelmi bűneinek” kibeszélése. Ma már kevésbé érzékeljük, hogy Szekfű Gyula „elnemzetietlenítő liberalizmus” tézisét pont azért találta ki, hogy a Habsburgokról és a velük összefonódott aulikus katolicizmusról elvigye a felelősségterhet.
Arról nem is beszélve, hogy az 1920. évi I. törvénycikk implicit érvelése szerint az állami főhatalmat gyakorolni kell, felfüggesztése közjogi nonszensz, és a nem cselekvés ebben az összefüggésben a megszűnéssel egyenértékű.
„JÓINDULATÚ BALFÉK” KONTRA „RAVASZ TENGERI MEDVE”?
Akik utolsó koronás uralkodónk „balfékségét” látják igazolva, nem feledkeznek el megemlíteni az 1921-es két „királypuccs” kudarcait, ahol pedig Károlynak (különösen októberben) reális esélye volt a hatalom megragadására. Újabban Veszprémy László Bernát bizonygatja – nem túl nagy meggyőző erővel – „1921. A Horthy-rendszer megszilárdulásának története” Jaffa, 2021, p. 93–121.) című könyvében a „reális esély” kitételt, ahol Károly az őt támogató nyugat-magyarországi alakulatok élén egy határozottan, dinamikusan végrehajtott bevonulás után – átmenetileg – biztosan újraállíthatta volna saját trónját.
A (Magyarországgal nem határos) antant nagyhatalmak ímmel-ámmal és sokszor a Bethlen-kormány kérésére tettek elutasító nyilatkozatokat, és hogy a „Habsburg-restauráció elfogadhatatlanságá”-ról szóló kitételek korántsem voltak ultimátumszerűek. Talán mégsem ok nélkül állította később Habsburg Ottó, hogy nem lett volna beavatkozás? Veszprémy László Bernát azt igyekszik bizonyítani, hogy még Beneš diplomáciai akcióit sem követte tényleges mozgósítás a formálódó kisantant országaiban.
A szerző ebben a helyzetben Horthy „mértéktelen hatalomvágyára”, valamint „ravasz és messzelátó tengerészszemére” helyezi a hangsúlyt abban, hogy Károly az 1921. őszi úgynevezett „második királypuccs” alkalmával a budaörsi csatában fegyveresen szembe is került Horthyval. Azt ugyanakkor ő is kénytelen beismerni, hogy IV. Károly, aki – elméletileg és környezete állítása szerint – 1921. október 21-ének délutánján négy-ötezer fegyveres kíséretében megjelenhetett volna a budai Várban, eltékozolta az időt.
AKIK A HÁTTÉRBEN A KEZÜKET DÖRZSÖLTÉK
Számomra a Veszprémy László Bernát által idézett anyag mégis az általa levont következtetések ellentétét látszik megerősíteni. Közismert az a vezérkari feltételezés, miszerint egy körkörös védekezésre kényszerített nemzeti hadsereg ellenállási képességei 48 órán belül felmorzsolódnának. Hogy ebben a helyzetben valószínűleg Horthynak volt a királlyal szemben igaza, azt számomra az árulja el a legjobban, hogy ebben a helyzetben két interakciós résztvevő dörzsölte különösen a kezét: Ausztria és Csehszlovákia. Az a helyzet ugyanis, hogy nem mozgósítottak, nem jelentette volna azt, hogy egy esetlegesen kitörő magyarországi káosz esetén sem mozgósítottak volna.
Tegyük fel, hogy Károly határozottan és tetterősen megragadja a hatalmat. Tegyük hozzá, hogy a nagy-, valamint egynémely kisantant országokkal is el is fogadtatja, hogy ő fogja a Csonka-Magyarország viszonyait általuk is elfogadható módon konszolidálni. Még ebben az esetben sem tudható, hogy miként végződött volna egy ilyen környezetben lezajló „Budaörs”.
A Nemzeti Hadsereg tiszántúli alakulatai és a „kormányzópártiak” ugyanis szállítás alatt voltak Budapest felé. De tegyük még azt is hozzá, hogy a puccsszerű és határozott letartóztatások lefejezik és (pillanatnyilag) cselekvésképtelenségre kárhoztatják a „kormányzópártiak”-at, és az egész ország „egy emberként” állt volna „törvényes koronás királya mellé” (ahogy a látens ellentétek még ebben az esetben is megmaradtak volna, hogy az első kudarcok esetén újult erővel törjenek a felszínre…)
Márpedig kudarcra bőven lett volna esély. A Nemzeti Hadsereg (1922. január 1-jei hatállyal ismét Magyar Királyi Honvédség) ugyanis egyetlen szomszédos támadóval szemben is csak végzetes erőhátrányban tudott volna felállni. Ilyen körülmények között nem lett volna realitás Sopron, Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged megszállása, újabb nyilvános megaláztatásoknak, zsaroló potenciáloknak, kifosztásoknak kitéve az amúgy is csak lábadozni kezdő hazát?
Ki zárja ki, hogy mégoly „demokratikus” lépés is (nem feledjük, a szociáldemokratákat csak az 1921. decemberi Bethlen–Peyer paktum engedte ki a politikai karanténból) nem adott volna okot és ürügyet a „kommunizmus szálláscsinálója” vádja számára?
Vajon tényleg ismeretlen jelenség-e a magyar történelemben az „ellenkirályok harcának kora”? Véleményem szerint Horthy energikus és sikeres cselekvésénél minden más csak sokkal kevesebbet jelenthetett volna. Bármiféle – kívülről is tevőlegesen gerjesztett vagy gerjeszthető – polgárháborús helyzet ugyanis a környező országokból valóban a rablómentalitást hozta volna elő. Ismerjük Beneš vesszőparipáját a „Magyarország = Budapest-köztársaság”-ról.
„BOLDOGOK A BÉKESSÉGRE IGYEKEZŐK”
A legitimisták megerősödésének voltak jelei a 30-as években, de sajátos módon nem elsősorban Magyarországon, hanem Magyarország körül. Ezt az időszakot azonban már a náci Németország felemelkedése és a cordon sanitaire országaival való egyenkénti játszadozása terelte más irányba. És mondhatjuk, hogy mindezek ellenére valamiben mégis igaza lehetett Károlynak? Úgy tűnik, igen. Például abban, hogy 1921 őszén isteni jelre várt, annak hiányában pedig nem erőszakoskodott. De még ennél is tovább mehetünk.
Ma a Párizs környéki békékben legjobban megalázott Magyarország a V4 és a nyugat-balkáni bővítés fő motorja. A 20. században ugyanis éppen a mi hazánk került egy folyamatos kudarcos szériának tekintett lefelé tartó spirálba. Ehhez a negatív érzethez képest közelebbi és nem közvetlen szomszédaink is olyan relatív kicsike „győzelmecskéket” tudnak felmutatni, amelyet valamely nagyhatalom farvizén sikerült elérniük.
A lengyelek a Szovjetunió szárnya alatt csak elnyerték a németeket megalázó Odera–Neisse határt, hogy most az Amerikai Egyesült Államok szövetségében Ukrajnában akarják az orosz befolyást stabilan a valamikori Kelet-Lengyelországon túlra szorítani. A németek USA-szövetségben azzal a győztes tudattal fejezték be a hidegháborút, hogy az csak lehetővé tette számukra az újraegyesítést és a világ vezető ipari nagyhatalmainak sorába emelkedést.
Az osztrákok fel tudják mutatni Burgenlandot, a „Hitler első áldozata” tudatát, az 1955-ös osztrák államszerződés jólétüket biztosító „örök semlegesség”-ét, valamint a dél-tiroli autonómiát. A csehek és a szlovákok – „sajátos” módon – a Beneš-dekrétumokra tekintenek pozitívumként.
A románok a magyarokkal szemben tudták biztosítani teljes Erdély megtartását, és most – kevésbé nyilvánvaló módon, mint Lengyelország – az Amerikai Egyesült Államok szövetségében Ukrajnában akarják az orosz befolyást a valamikori Besszarábián túlra szorítani.
Bár a szerbeknek – részben a Szovjetunió szétesése, részben saját ostobaságuk révén – (átmenetileg?) fogcsikorgatva le kellett mondaniuk a Boszniát, a szerb Krajinát és Koszovót is magában foglaló nagyszerb álmokról, azért a Vajdaságot csak meg tudták stabilan tartani úgy Magyarországgal szemben, hogy lassanként az etnikai arányok is veszélytelenekké váltak számukra.
Hogyan döntött Antall József 1991-ben? Úgy, hogy Kalasnyikovokkal látja el Horvátországot és kisebbségi keretegyezménnyel ellátott államszerződést köt Ukrajnával. Mindkét állam frissen kiáltotta ki önállóságát és szakadt ki Jugoszlávia és a Szovjetunió birodalmi keretei közül. Hogyan döntött Orbán Viktor 1999-ben?
Minden Clinton-féle fenyegetés és ígérgetés mellett sem engedünk Magyarországból semmiféle szárazföldi felvonulási területet csinálni. Hogyan döntött Orbán Viktor 2021-ben? Hogy minden Biden-féle zsarolási és beavatkozási kísérletek mellett sem engedjük magunkat egy olyan háborúba sodortatni, amelyben semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk. Miközben egy modern és öntudatos Honvédséggel gondoskodunk saját biztonságunkról. Vádolták őket gyávasággal mindezért?
Igen, bizonyos radikális körökből jobbról balról egyaránt, gyakran ugyanazért ellentétes előjellel… Ha azonban lesz még történelmünk, akkor valószínűleg az 1939-es Teleki-, az 1991-es Antall- illetve az 1999-es és 2021-es Orbán Viktor-féle döntéseket a „magyar mesterdiplomácia elemei”-ként fogják emlegetni. Nagyhatalmak ugyanis jönnek és mennek. De mi itt akarunk maradni! Ha tehát IV. Károly nem is tartozik a nagy, a „teret és nemzetet maguk köré hajlító” államférfiaink közé, azért jóindulatú és kegyes utolsó királyunknak megvan a maga Isten áldotta szerepe a magyarság megmaradásában.
