Június 25-én négyszáz esztendeje hunyt el szklabinai és blatnicai báró Révay Péter Turóc vármegyei főispán, koronaőr, tudós író. Más korabeli történetíróktól eltérően személye és munkássága a mai napig közismert azok körében, akik a Szent Korona történetével akár csak érdeklődés szintjén foglalkoztak. Ennek oka, hogy ő az első olyan tudományos igényű koronaleírás megalkotója, akinek állításai bizonyos esetekben perdöntőnek tekintetnek, bizonyos esetekben pedig heves vitákat gerjesztenek.
AZ ÚGYNEVEZETT AKADÉMIAI SZEMLÉLET
Az úgynevezett akadémiai szemlélet szerint a Szent Koronát két rész egyesítésével állították össze. Ezek a részek a zománcképek nyelvei alapján elnevezett corona graeca és corona latina. Az alsó vagy görög korona egy nyitott abroncsnak tekinthető pártázattal és oldaldíszekkel. Datálása a rajta lévő uralkodóképek alapján meglehetősen pontos: minden bizonnyal a Salamont megbuktató I. Géza kapta 1074 körül Bizáncból hatalmának elismeréseképpen, amikor is a német-római császár és a pápa nem ismerték el őt törvényes uralkodónak.
A pántot a felső vagy latin korona alkotja, amelynek eredete tisztázatlan, de a források alapján bizonyosnak látszik, hogy nem azonos a Szilveszter pápa által adományozott koronával. A két koronarész összeállításának időpontja bizonytalan, a 11. század utolsó harmadától (1083 körül – ez a legvalószínűbb időpont) a 13. század végéig minden időszakra tették már a kutatók.
Bár ez a nézet megfosztja a Szent Koronát a Szent István koronája jellegtől, az még így is egyike a világ megmaradt legrégebbi uralkodói jelképeinek, szimbolikus államjelző funkcióban pedig Európában egyenesen a legrégebbi.
FELMERÜLT KÉTELYEK
Ez a hagyományos (már amennyiben 17. századi gyökerekre visszavezethető) és (dogmatikusan) rögzült akadémiai szemlélet a Korona 1978-tól kezdve kibontakozott ékszerészeti vizsgálatai során szinte minden kardinális megállapításában megkérdőjeleződött.
Sajátos módon az új megközelítések sokáig még említés szintjén sem mentek át az úgynevezett mainstream történettudományba. A „történelmi alternativizmus” mégis rendelkezett olyan kötő-és kényszerítő erővel, hogy újabban már az „akadémiai” történelemtudomány is kénytelen volt teret szánni nekik, egyelőre a kritika és áltudományként való merev elutasítás formájában.
Ezzel a kérdéssel most mégsem foglalkozunk, hozzá-nem-értés folytán kénytelenek vagyunk ennek tárgyalását vendégszerzőinknek átengedni. Eszmetörténetileg mégis be tudjuk vezetni a Szent Korona képi programjának kérdését a nemzeti történelem katolikus és protestáns értelmezései közé.
A HATALMI JELVÉNYEKBEN MEGRAGADHATÓ „MI ÉS ŐK”-TUDAT
A hatalmi jelképek kialakulásának legfőbb oka a hatalom szimbólumszerű megragadhatóságának és felemelhetőségének igénye. Az alkalmazott attribútumok a megkülönböztethetőség és megkülönböztetés orientációját adják, mint ami köré gyűlve a „Mi”-t az „Ők”-től elválaszthatóvá teszi. A hatalmi jelképek mindig tükrözik az adott hatalom ideológiáját is.
A Szent István-i országfelajánlást legkorábban az esztergomi dómtemplom, a Szent Adalbert főszékesegyház Díszes kapuján (Porta speciosa) ábrázolták először. Valószínűleg ez az ábrázolás már a III. Béla korabeli átépítés alkalmával megjelent, de legkésőbb a 14. századból való az a formája, amelyben – 18. századból ránk maradt képi és írott dokumentáció alapján – e megsemmisült műemlékünk rekonstruálható.
Ez kétségkívül angyali közbejövetellel és nem korona formájában alkalmazza az országfelajánlást. A középkori ikonográfiai típus jóval visszafogottabb formája áll előttünk, mint ahogy ezt a témát a barokk későbbi képi világa alkalmazta.
A SZENT KORONA-TAN MINT ÁLLAMJOGI KONCEPCIÓ
A Korona a magyar közjogban rendkívül hamar elvált az uralkodó személyétől, a király koronája helyett az ország koronájává lett, és ilyen értelemben vált egy inkább a magyar államiság jelképévé. A folyamat kezdeti szakasza valószínűleg már a 12. század közepére lezajlott, de a 13. század elején már bizonyítható az ország koronája kitétel. A magyar királlyá koronázás 13. század végére rögzült törvényes rendje alkalmával az isteni eredetű hatalmat közvetítette az uralkodó számára, a politika közösség törvényes egyetértésével.
Király és nemzet egyetértését az ország törvényeinek és szokásainak, valamint a rendek jogainak megpecsételése adta a koronázási eskü formájában. Ezek a törvények, (szokás)jogok és privilégiumok később, idegen (és főleg az udvartartásukat az ország határain kívül tartó) uralkodók alatt az ország szabadságával (értsd: más koronák alá nem vetett függetlenségével, szuverenitásával) váltak egyenértékűvé.
Zsigmond király fogsága (1401) idején a királyi tanács a Szent Korona nevében adott ki okleveleket, 1405-ben a köznemeseket is a Szent Korona tagjaivá nyilvánították. Amikor a 16. század elején, az – egyébként kulturális és gazdasági felvirágzást hozó – Jagelló-korban egyszerre alakult ki társadalmi, alkotmányos és politikai válság, mindezt Werbőczy István az úgynevezett Szent Korona-tan kidolgozásával kívánta orvosolni.
Az akkori országbíró a Dózsa-féle parasztháborút lezáró 1514-es országgyűlésen mutatta be köznemesi szemléletű államelméleti művét, A nemes Magyarország szokásjogának hármaskönyvét, a később latin címéből eredeztetett módon röviden csak Tripartitumnak nevezett művet.
Bár ezt az országgyűlés elfogadta, a törvényerőre emelkedés elmaradt, mivel II. Ulászló a határozatot nem szentesítette és nem küldte le a megyékhez. 1517-ben Werbőczy kénytelen volt művét saját költségén, Bécsben kinyomtatni. Ennek ellenére a Tripartitum általánosan elfogadottá vált, 1848-ig meghatározta a nemesi kiváltságokról, a magán- és a perjogról való gondolkodást.
Werbőczy három egyházpolitikai bombát is elhelyezett művében:
1.) Meghatározta a közhivatal-viselés feltételéül szabott esküformulát. Mivel az úgynevezett dekretális eskü tartalmazza Szűz Mária és az üdvözült szentek segítségül hívását, azt egy hithű protestáns nem tehette le, számtalan alkalmat adva a 18. században a protestánsok közhivatalokból való kizárására.
2.) Werbőczyre megy vissza az a vélekedés, miszerint a Magyarország-címerben szereplő kettős kereszt annak az apostoli keresztnek lenne a az emléke, amelyet II. Szilveszter adott Szent Istvánnak. Ez magyarázza a magyar királyok „apostoli királyi” címét és a Magyar Katolikus Egyházban betöltött főkegyúri jogait, melyeket – a hit- és erkölcstani, valamint a kánonjogi kérdések kivételével – még Róma püspökével szemben is érvényesíthet.
3.) Werbőczy a középkori geszták és krónikák híradásaira alapozva bevezette az úgynevezett ősfoglalás-tézist. Eszerint a nemesség ősiségének (ősi, elidegeníthetetlen birtokjogának) kérdése a honfoglaláshoz és a magyarságnak az úgynevezett szeri alkotmányához vezethető vissza. Eszerint a magyarság keresztyén hitre térése éppen nem számolta fel ezeket az ősi jogokat, ahogy Szent István is a magyarok választásából lett a királyuk.
Tehát a Szent Korona testét képező valódi nemesség mintegy társadalmi szerződést kötve az uralkodóval ruházza át rá saját jogainak egy részét. Engedelmességet fogad neki, de csak saját ősi (tehát elidegeníthetetlen) jogainak határáig, amelynek védelmében a hűtlenség vétke nélkül szállhat szembe, akár még törvényesen megkoronázott királyával szemben is.
A nemesség csak törvényesen megkoronázott magyar királynak tartozik engedelmességgel, csak vérével adózik a haza javára, törvényes ítélet nélkül személyében és javaiban sérthetetlen. Szabadságait így koronázza meg az ellenállás joga. E nézetrendszer révén a Szent Korona a 16. század elején az addigra szintén egységes formában állandósult Magyarország-címer fölé került, és annak elidegeníthetetlen részévé vált.
Ugyanakkor a 16. század közepére létjogot nyert az a nézet is, hogy ha a reformációt, illetve annak meghatározó irányzatait az ősi jogú birtokosok egy meghatározó része a keresztyénség ősibb, tisztább formájának helyreállításaként fogadja el, és ezen nézetüknek egy teológiai műveltségű réteg megfogalmazásában intézményes, hitvallásos kifejezést is tudnak adni, azt a királyi hatalomnak is tolerálnia kell.
(folyt. köv.)