Gondolatok az ökumenikus imahét kapcsán
Minden év januárjában – az ökumenikus imahét keretében – különösen is imádkozunk a Krisztus-hívők egységéért, azért, hogy a különféle egyházakban a hitüket megélő keresztények/keresztyének közelebb kerüljenek egymáshoz. A 2024-es imahét tematikáját egy afrikai ország, Burkina Faso, ökumenikus munkacsoportja készítette.
Örülök annak, hogy egy afrikai ország dolgozta ki az egész világ Krisztus- hívői számára az imahét tematikáját. Azért örülök, mert míg az un. „fejlett” világban (Nyugat Európa, Észak Amerika elsősorban) a Krisztus-hívők közösségei jelentős válságban vannak, addig a világ más részein – elsősorban Afrikában, de Dél-Kelet Ázsiában, Dél-Amerikában is – komoly ébredési folyamatoknak, a kereszténység/keresztyénség számbeli gyarapodásának vagyunk tanúi. Az Isten-hívők számának évi kb. 3,5%-os növekedése ezen földrajzi térségeknek tudható be.
Érdeklődéssel olvastam az imaheti füzet magyar változatának az Evangélikus Élet magazinban megjelent részleteit, a napi igékhez kapcsolódó meditációkat. A nyolc napos imahét igéi, az afrikai testvéreink választása szerint, az irgalmas samaritánus példázatából (Lk 10, 25-37) valók. Ennek a vezérfonalnak a választása csak fokozta az érdeklődésemet. Az ok a következő: A néhány évvel ezelőtt megjelent „Keresztényüldözés a 21. század elején” című, jelentős visszhangot kiváltó könyvemhez kb. 120 könyvbemutató is kapcsolódott. Ezeken a könyvbemutatókon – a kérdezz-felelek részben – sokszor visszatérő kérdés volt az idegenek – értsd muszlimok, a bevándoroltatás közepén voltunk – befogadása. Történt ez annak ellenére, hogy a könyv ezzel a kérdéssel nem foglalkozott.
A hozzászólók, kérdésfeltevők mindegyike azt hangsúlyozta – helyesen – hogy a Biblia a keresztényeket/keresztyéneket az embertársai befogadására tanítja, és többségük az irgalmas samaritánus példázatát is említette.
Felrótták, hogy a kereszténynek mondott Magyarország a menekülteket nem akarja befogadni.
Bevallom, hogy a könyvbemutatók kezdeti szakaszában nehezen találtam megfelelő választ az ilyen kérdésekre. Otthonomban viszont többször elolvastam az irgalmas samaritánus történetét és – ez már sokszor előfordult – a Szentlélek fényt gyújtott gondolataimban.
Világos volt, hogy az útszélen fekvő, félholtra vert embert az irgalmas samaritánus nem fogadta be, hanem „csak” megkönyörült, segített rajta. Nem vitte haza otthonába, hanem betette egy panzióba és kifizette ellátása költségeit. Nagyszerű tett volt!
A könyvbemutatók ezen kérdése kapcsán azt is tisztáztam, hogy az Európába törvénytelenül bevándoroltatott tömegek nem menekültek. Hiszen kik a menekültek? Akiket üldöznek. Kiket üldöznek manapság? A keresztényeket. A bevándoroltatottak viszont csaknem teljes egészében muszlimok, akiket származási országaikban egyáltalán nem üldöznek, tehát nem is tekinthetők menekülteknek.
Ennek a cikknek az írását az ökumenikus imahét anyaga magyar változata 6. napjára írt meditáció következő – általam kiemelt – része váltotta ki:
„Bármilyen emberi társadalomban nélkülözhetetlen a vendégszeretet és a szolidarítás. Ez megköveteli az idegenek, külföldiek, migránsok és hajléktalanok fogadását. De, ha bizonytalansággal, gyanakvással és erőszakkal szembesülünk, hajlamosak vagyunk a bizalmatlanságra felebarátaink iránt.” (Evangélikus Élet 89.évf. 1-2 szám, 40. oldal).
Nem tudom, hogy ezt a meditációt afrikai testvéreim írták-e, vagy a magyar változat készítői. Ha az afrikai munkacsoport, akkor megértem,
ha a magyar változat készítői, akkor a migránsokra vonatkozóan tévesnek tartom, nem fogadom el. A következőkben bemutatom, miért?
Egyetértek a „külföldi” kitétellel. Ezt bizonyítjuk is, hiszen például jelentős számú németet, hollandot stb. fogadtunk/fogadunk be. Egyetértek a hajléktalanok gondozásával, a határon túli honfitársainkkal és a cigányokkal való törődéssel is. Ez mind keresztényi kötelességünk. De a minket üldözőket, a minket kafirokat (hitetleneknek is mondják) leigázni, végső soron elpusztítani akarókat befogadnunk nem kell. Nemcsak azért, mert ők nem menekültek. Azért sem, mert ők nem barátaink, még felebarátaink sem.
A kereszténység/keresztyénség Alaptörvénye, a Biblia, több helyen szólít fel a keresztény egységre, az egymás befogadására., elfogadására. Az Evangélikus Énekeskönyv 474-es énekével énekeljük: „Úgy fogadd be a testvért, mint Krisztus tégedet.” Az ökumenikus imahéten ezért, egymás feltétel nélküli befogadásáért imádkozzunk, igyekezzünk megélni a testvériséget.
Az Allah hívő muszlimok – véleményem szerint – nem részesei az ökumenének. Ők – sajnos – nem barátaik a Krisztus-követőknek, nem is felebarátaink, nem is testvéreink. Helyesen azt mondhatjuk, ők embertársaink. Akikkel persze törekedni kell a minél békésebb egymás mellett élésre. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy erre csak akkor van esély, ha külön-külön országban élünk. A zsidó-keresztény gyökerű Európa az iszlám hívők tömegét nem képes integrálni. Már csak azért sem, mert ők sem akarják ezt, nem ezért jöttek ide, hogy integrálódjanak, hanem bennünket, őslakosokat ők integráljanak.
Európának a kereszténynek/keresztyénnek mondott része azt teheti, és kellene, hogy tegye, hogy az ökumenikus imahét szellemében összefog, egyesíti erőit, felhagy a langyos, lájtos viselkedéssel. Megtanul a hite mellett kiállni, a Biblia tanításáról, az igazságról, tanúságot tenni, szűkebb tágabb környezetében téríteni. Úgy – bár nem erőszakkal – ahogyan ezt muszlim embertársaink teszik. Ismétlem: Szüntelenül imádkozzunk a Krisztus-követő hívek egységéért, hangosan énekeljük az ifjúsági énekkel: „Tégy eggyé Urunk!”. Tegyük ezt nemcsak az ökumenikus imahéten.
