Nem vitás, hogy jelenleg hazánkban a legnagyobb fenyegetés a hitvalló kereszténységre nézve a progresszív-woke eszmeáramlat, mely nem csupán kívülről, de belülről is igyekszik bomlasztani az egyházat, s úgy átalakítani azt, hogy végső soron az egyház pont a lényegét veszítse el és ezzel megszűnjön egyháznak lenni. Ugyanakkor, meglátásom szerint van egy másik nagy veszély is, amely egyre erősebben fenyeget bennünket – ez pedig az ún. politikai kereszténység. Hogy miért válhat ez is rendkívül veszélyessé?
Tarts velem, kedves olvasó, és hamarosan kifejtem.
EGY KIS TÖRTÉNELEM
Kezdjük mindjárt azzal, hogy hogyan is jött létre a politikai kereszténység Magyarországon. 2010-ben a Fidesz, hatalomra kerülve, s szembesülve a baloldali-progresszió és a kultúrmarxizmus hazai térnyelésével, helyén látta meg, hogy a helyzettel valamit kezdeni kell. Bár manapság szeretik ugyanis azt mantrázni a progresszív baloldaltól, hogy az egész progresszív/woke dolog nem is volt téma hazánkban, amíg a Fidesz a 2010-es évek vége felé be nem hozta a köztudatba, de a helyzet távolról sem ennyire egyértelmű.
A Bajnai-kormány regnálása vége felé ugyanis már ránk rúgta az ajtót a genderideológia, ami ott kezdődött, hogy már az óvodásoknak gendersemlegessé tették volna a nevelését – Istennek hála az akkori kormány bukása ezt, és az ilyen irányú politika folytatását ellehetetlenítette.
Ugyanakkor, az új kormány rájött, hogy szükséges valami, amivel harcolni lehet a kultúrmarxizmus ellen: s ennek a harcnak lett az eszköze és terméke a politikai kereszténység, melynek lényege az, hogy „Magyarországon még az ateista is keresztény”: vagyis, a keresztény kultúrkör része és az erkölcsrendjének az alapjai is a keresztény erkölcsiségen nyugszanak, akár bevallja ezt, akár nem. Nyilván, nem állítom, hogy sok kormányzati politikus részéről ez nem meggyőződés-alapú, hiszen magam is tudom, hogy vannak köztük is őszintén hívő emberek: a hit és a kulturális-politikai fegyverkezés náluk összefonódhat.
Így aztán ezt a kulturális kereszténységet, mint a társadalmunk és kultúránk alapját, szükséges megvédelmeznünk a külső támadások ellen: jöjjenek azok a kommunisták, a kultúrmarxisták, vagy épp az iszlám részéről. Ezzel együtt, pont ebből fakadóan ez egy „Krisztus nélküli” kereszténység: legjobb esetben is csak halvány másolata lehet a valódi kereszténységnek, hiszen pont a lényeg hiányzik belőle: a hit és a megtérés. Olyan, mint egy valódi ember megszólalásig rá hasonlító mása egy panoptikumban: bár első ránézésre olyan, mint az igazi – de nincs lelke és nem él.
Bevallom, hogy ekkoriban még én magam is nagy örömmel és lelkesedéssel fogadtam ezt a fordulatot, pozitívan és büszkén éltem meg, hogy Magyarországon végre olyan kormány van, amely (az egész nyugati kultúrkörben egyedülálló módon) kereszténynek vallja magát és a keresztény értékrend mentén kívánja kormányozni a rá bízott országot.
Ugyanez a lelkesedés volt(?) tapasztalható a legnagyobb egyházak részéről is, akik a korábbi kormányokból ellenzékké avanzsált konglomerátum sokszor nyílt keresztényellenességétől megcsömörölve végre szövetségesre lelhettek egy olyan kormánnyal, mely maga is kereste velük a kapcsolatot és az együttműködést.
Önmagában a politikai kereszténység valami olyan volt ugyanis, ami nagyon jól hangzott – és túl sokáig tartott, mire kiderült, hogy mekkora veszélyt rejt magában. Ez a veszély pedig abból fakad, ha és amennyiben a politikai kereszténység jelvényét magára vevő, keresztes zászlót cipelő politikai erő tagjai nem képesek megfelelni annak a keresztény erkölcsrendnek, amelyet vállaltan magukévá tettek – és amiatt súlyos, ahogy a politikai kereszténység összemossa a politikát a hitvalló kereszténységgel.
A POLITIKAI KERESZTÉNYSÉG VÁLSÁGA – HITELTELENSÉG
A pártpolitika és országkormányzás, mint olyan, nem egy tisztességes dolog. Ezt sajnos, szükséges kijelentenünk. A kormány léte vagy nemléte a választók szimpátiájától függ, épp ezért, ki kell azt szolgálni. Ennek pedig része a megalkuvás, része a kompromisszumok és kiskapuk keresése, része a propaganda, a tények meghamisítása és sok más. Ez alól a jelenlegi kormányzat se tudott kiszabadulni – de ez önmagában még a kisebbik baj.
A nagyobb gond az, hogy egy idő után a sokadik kétharmad után vérszemet kapott elit egy jelentős része már látványosan nem is törekedett arra, hogy a keresztény erkölcsiség szerint végezze minden tettét. Egyre inkább világossá vált sokak számára, hogy a politikai kereszténység, mint máz, csak külsőség, mely a tartalommal sokszor homlokegyenest szembemenő belsőt takar. Az, hogy 2010 után a korrupció mértéke nem csökkent, sőt, növekedett (megjegyzés: természetesen ez nagyban függ, hogy ki méri és milyen „számrendszert” használ ugye a méréshez; pl. módfelett érdekesnek tartom az amerikai megoldást: átnevezzük lobbinak és nahát: csoda történt! – nincs is többé korrupció). az, ahogy a kormányelit sokszor pofátlanul urizál, az, hogy idehaza teljesen mást kommunikál sokszor a kormányzat, mint a nemzetközi téren, vagy az, ahogy prominens kormánypártiak elbuktak a magánéletükben, mind-mind erodálták a politikai kereszténység hitelességét.
Az amúgy ráadásul házas Borkai kokainos szexbotránya, a szintén házas Szájer József melegorgiából való ereszcsatornán át való menekülése, Varga Judit vagy Rogán Antal válása és hasonlók nem azért szóltak elsősorban nagyobbat, mint a progresszív-baloldal hasonló esetei (pedig volt ott is ilyen szép számmal), mert annyival erősebb a baloldali-progresszív narratíva még mindig a hazánkban: hanem azért, mert a kormányzat által meghirdetett kulturális kereszténység értékrendjét sértették meg ezek a politikusok: bort ittak és vizet prédikáltak.
Természetesen, mielőtt még bárki mást gondol, ezzel nem azt mondom, hogy akkor a konzervatívoknak nem szabadna képviseljék a kultúrát (ez a progresszív narratíva egy hihetetlenül cinikus valami, ami végső soron nem a moralitásról szól, hanem arról, hogy el akarnak hallgattatni minden más hangot, hogy csak a sajátjuk maradjon, mint kizárólagos és totális eszme), sokkal inkább azt, hogy mekkora az ő felelősségük, mert a bukásuk sajnos a köznép szemében, ha magukat kereszténynek aposztrofálják és úgy buknak el, bizony, a teljes kereszténység bukásának tetszik – és ha mégsem, akkor a média fogja akként feltüntetni.
Ha egy a szexuális szabadosságot propagáló politikai formátum politikusáról derül ki, hogy prostituáltakkal csalja a feleségét, az nem lep meg senkit – ám ha ugyanez valaki olyanról derül ki, aki amúgy egy olyan párt tagja, amely a kizárólag egy férfi és egy nő között köttetett házasság normális voltát hirdeti többek között, az igen.
A politikai kereszténység mostanra sajnos a végletekig erodálódott, s nem véletlen lett szitokszóvá sokak szemében. Az egész elképzelés bukásának állatorvosi lovaként tekinthetünk például Tóth Gabira, aki először elkezdte nagyban hirdetni, hogy ő mekkora keresztény lett, majd egy táncosért otthagyta a férjét, házasságtörővé lett, dalt írt arról, hogy ő cselekedett helyesen, ő az áldozat, sőt, még azt sem átallott sugallani, hogy Isten akarata volt az egész dolog, és azóta is játssza a szende keresztény honleányt.
Ezt pedig az emberek látják – és nyilván, nem tetszik nekik. A „bort iszik és vizet prédikál” mentalitást kevesen hajlandóak elviselni. Adódik viszont a kérdés, hogy ez miért veszélyes ránk – és miért nem mondhatjuk azt, hogy „ez egyedül a kormány problémája, oldják meg ők”? A válasz pedig az, amit fentebb már említettünk: a politika és a hitvalló kereszténység összemosódása.
A HITVALLÓ KERESZTÉNYSÉG ÉS A PÁRTPOLITIKA ÖSSZEMOSÓDÁSA RÁNK NÉZVE SÚLYOS VESZÉLY!
A kereszténység és a politika soha nem voltak idegenek egymástól. Bár a marxizmus fő célkitűzései között van az hívek átvitt vagy akár valós értelemben való bezárása a templomfalak mögé, a helyzet az, hogy a kereszténység mindig is egy közéleti vallás volt. A hit ugyanis nem magánügy, hanem közügy – a hívők fontos, Krisztustól kapott feladata és felelőssége a misszió, az evangélium hirdetése a világ felé.
Amit viszont a politikai kereszténység jelent, az sajnos, egyáltalán nem erről szól. Részben a kormánypropaganda, részben a baloldali-progresszív propaganda, részben a nevek egybehangzása, részben pedig az egyházak viselkedése okán mára a politikai kereszténység / keresztény kultúra fogalma összeolvadt a hitvalló kereszténységgel az egyházhoz szorosan nem kapcsolódók többségének a látásában. Ez pedig óriási veszély!
Nyilván, megint vigyázzunk: nem azt mondom, hogy a kereszténység vonuljon ki a politikai térfelekről, szakítsa meg a kapcsolatot azokkal, akik valamely árt tagjai is az egyháztagság mellett, vagy szüntesse meg az ő gyülekezeti, közegyházi tisztségeiket – de azt igen, hogy az probléma, hogy ha bárki valamely politikai pártban, vagy kormányzatban betöltött szerepei miatt jut bármilyen egyházi tisztséghez. A kettő ilyen szinten nem fonódhat össze, mert ez bennünket hiteltelenít.
Ha ugyanis a kormányzati politika és az egyházak közti határvonalak elmosódnak, ha nincs már politikai és hitvalló kereszténység élesen különválasztva, akkor a politikum elhitetlenedése egyben az egyházak elhitetlenedését is jelenti!
Ráadásul az egyház és politikum túl erős összefonódása azt is eredményezi, hogy az emberek szemében az előbbiek is politikai erővé válnak és annak a képviselői (pl. a lelkipásztorok) politikai szereplőkké, annak ellenére, hogy valójában nem azok (s persze lehet tisztázni a dolgokat hazai pályán és közéletben is, de ez időbe telik). Ennek jelét láthatjuk a jelenlegi ellenük folyó gyalázkodáscunamiban és lincshangulatban is: nem a hitünk miatt támadnak minket, nem a Krisztus miatt, hanem a politikai erő miatt, amelyet velünk azonosítanak. Ez pedig óriási probléma – óriási veszély!
1. Egyrészt, azért, mert ilyeténképpen a kultúrkeresztény politikai elit bukásai a mi bukásaink is lesznek. Az ő álszentségük a mi álszentségünk is lesz. Az ő bukásaik rajtunk is foltot ejtenek. Még akkor is, ha valójában mi ezekben nem veszünk részt, a közvélemény szemében mi is bűnrészesekké válunk, és emiatt, amikor megszólalunk, akkor ott fogják rajtunk látni a mocskot, ami nem a miénk, és ezzel hiteltelenné válik a szemükben akár az evangélium tiszta hirdetése is.
2. Másrészt, a politikum és az egyház közti határvonalak elmosódása akadálya az egyház prófétai szerepének is. Egy hitvalló egyház ugyanis nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy bármelyik politikai oldal mellé beálljon! Sőt, sokkal inkább kötelessége a próféta sokszor hálátlan szerepe: az, hogy a krisztusi erkölcsi rend képviseletében kíméletlenül lerántsa a leplet a politikai vezetés bűneiről (is), ideértve azokat az erőket is, amelyek velük szemben barátságosak.
Természetesen, itt és most érdemes tisztázni, mit értek ezen, mivel sajnos, a progresszív újbeszél már itt is próbál új jelentést adni a fogalmaknak. Meggyőződésem, hogy a prófétai szerepünk nem a hatalom kritikája, hanem épp így szól az ellenzék, vagy akár a nép iránti kritikáról is. Ez a prófétai szerep nem „a hatalom kritikáját” jelenti, nem is azt, hogy igyekszünk azonos távolságra állni mindegyik politikai formációtól (hiszen nyilván, lesznek köztük olyanokkal, amelyekkel több ponton értünk egyet, s lesznek olyanok is, amelyekkel kevesebbel – sőt, az sem kizárt, hogy egyes csoportosulásokkal semmiben sem értünk egyet: így aztán lesz, amelyikhez óhatatlanul közelebb leszünk, s lesz, amelyiktől távolabb). Ez azt jelenti, hogy a Szentírás szellemiségében szólalunk fel azokban az ügyekben, amelyekről az Igében van releváns mondanivalója. Még akkor is, ha olyan kényes témákról van szó, mint mondjuk az abortusz, a migráció vagy az LMBTQ.
Sajnos sokszor pont azt látom, hogy ettől viszont a közegyház tartózkodik: amikor szólni kellene, csendben marad, mert attól fél, hogy rásütik a „politizáló egyház” bélyegét. Nagyon furcsa, hogy sokszor azokat az erkölcsi harcokat melyeket az egyháznak kéne vívni a politika és a konzervatívok vívják meg: mi meg nem szólunk, mert félünk attól, hogy „szekértolóknak” leszünk titulálva. Holott, egyrészt, ezt így is sokszor ránk igyekeznek nyomni, másrészt, a politizáló egyházzal az égvilágon semmi baj nincs addig, amíg nem pártok, hanem ügyek mentén politizálunk, s egyedül a Biblia, illetve az arra épülő hitvallásaink képezik a megszólalásunk alapját, nem pedig pártpolitikai szövetségek vagy érdekek. Még akkor sem, ha ezeknek a hitvalló megszólalásoknak egyesek pártpolitikai vetületet akarnak adni.
Az egyház szerepe Nátán próféta szerepe: aki, mikor az egyébként Istenfélő Dávid megölette a szomszédasszonya férjét, hogy az asszonyt magának megszerezhesse és a korábbi parázna kapcsolatukat eltitkolhassa, nem mondta azt, hogy „de hát Dávid mindig is jól bánt velünk, jó viszonyra törekedett mindig velünk, támogatott minket mindenben – hát hogyan menjek én most oda, kritizálni őt?”, hanem az Úr Lelkétől indítva elment a királyhoz és szemébe mondta, hogy halálra méltó bűnös, s kihirdette rá az Úr ítéletét. Igen, kockáztatta ezzel az életét. Igen, kockáztatta ezzel azt, hogy esetleg a király, elődjéhez, Saulhoz hasonlóan az Isten és az Ő emberei ellen fordul. Mégis megtette, mert ez volt az Úr akarata.
Azzal viszont, hogy a legnagyobb egyházak, hallgatólagosan legalábbis elfogadták a szerepüket a politikai kereszténység eszméjén belül, voltaképpen megszűntek ezt a prófétai szerepüket gyakorolni. Sokszor ténylegesen nem mernek a kormánnyal szemben igei kritikát megfogalmazni – nehogy véletlen elveszítsék a jelenlegi státuszukat, amely messze jobb és kényelmesebb, mint a korábbi kormányok, vagy pláne az átkos idején volt. Közben meg ugyanakkor, van, hogy a „másik oldallal” szembeni szükséges kritika is elmarad, nehogy a „politizáló egyház” bélyeg előkerüljön, mint azt fentebb kifejtettem.
Pedig igenis szükséges lenne a kritika – és szükséges lenne azt is felismerni, hogy ha és amennyiben a kormányzat ezt az egyház felől nem fogadja el, akkor a kormányzat valójában nem keresztény, még akkor sem, ha annak nevezi magát. A keresztény ugyanis aláveti magát az Isten embereitől jövő prófétai figyelmeztetésének és bűnbánatot tart – mint ahogy Dávid tette. Aki viszont a figyelmeztetés hatására Saulként fordul az Úr népe ellen, annak se hozzánk, se az Istenhez nincs ténylegesen köze.
3. Harmadrészt, azért (és ez a legnagyobb probléma), mert a határvonalak elmosódása a missziót teszi lehetetlenné. Ha az egyház nem válik el élesen a politikumtól, ha nem gyakorolja a prófétai szerepét azzal szemben, amikor szükséges(!), akkor végső soron az emberek szemében az általa nem kritizált/támogatott politikai erő részévé válik az emberek szemében. Ez pedig azért problémás, mert ha az emberek politikai szereplőt látnak bennünk, akkor az igehirdetésünkben is politikai beszédeket fognak látni. Akkor is, amikor a tiszta evangélium szól! Akkor is, amikor megtérésre hívunk! Ha az emberek szemében mi a Fidesz házi egyházainak egyike vagyunk, akkor az evangélizációnkban kampányt fognak látni, s amikor hívogatjuk őket a Krisztushoz, azt fogják hinni, hogy a Fideszhez hívogatjuk őket!
Képtelenné fogunk válni arra, hogy megszólítsunk hatalmas embertömegeket, akik a jelenlegi kormánnyal elégedetlenek, mert nem a keresztet fogják látni bennünk, hanem a narancsot! Képtelenné fogunk válni a misszióra – és ezzel az egyik, ha nem a legfontosabb nekünk adott krisztusi parancsot szabotáljuk!
A politikai kereszténység rendszerében a legnagyobb veszély, hogy a politikai keresztény kormányzati elit morális válsága óhatatlanul az egyház válsága is lesz. Ez pedig végső soron nem csak a hitelességünket rontja, de egyenesen oda vezet, hogy képtelenné válunk a megtérők számát növelni, képtelenné válunk a misszió szolgálatára. Ha pedig nem tudunk misszionálni, az a halálunkat jelenti.
A misszióra képtelen egyház épp úgy lassan meghal és elsorvad, mint az a progresszív ex-egyház, amely a kétezer éves keresztény hitelveket kidobta az ablakon a korszellem által meghirdetett ideológiai maszlagért cserébe, a haladás nevében.
Szükséges tehát meglátnunk, hogy a politikai kereszténység nem jó – hanem rossz. Sőt, az elmúlt évek eseményei fényében sajnos, azt kell, hogy mondjam, hogy majdnem akkora fegyver ez is az ördög kezében, mint amekkora a kultúrmarxista progresszió. A hatékonysága megkérdőjelezhetetlen: bomlaszt, rothaszt, hiteltelenít és elzár minket az evangéliumot nem ismerő tömegek elől – ezzel őket is elzárva az örök élet lehetősége elől.
Meggyőződésem, hogy ebből a csapdából csak egy kiút van: az, hogyha végre kilépünk abból a szerepből, amit a politikai kereszténység nekünk ad. Már csak azért is, mert jó, hogyha realizáljuk, hogy a politikai kereszténység csupán egy politikai termék, amihez lehetséges, hogy a kormány csak addig fog ragaszkodni, amíg azzal lehet szavazatokat szerezni – amikor viszont már azzal csak választást lehet veszíteni, akkor rögtön ki fogja dobni az első szemeteskukába, adott esetben azon kormánytagokkal együtt, akik elvi meggyőződésből képviselték ezt.
Meggyőződésem, hogy a megújulás csak akkor következhet be, amikor felfedezzük újra egyházként a mi prófétai hivatásunkat, s nem attól félünk, hogy ha figyelmeztetünk, akkor nehogy ellenünk forduljon a politikum, vagy nehogy a másik oldalt támogassuk – hanem akkor, amikor szólnunk kell, akkor szólunk, politikai oldaltól függetlenül. Mint a lelkiismeretnek. Mint a prófétának. Amikor figyelmeztetnünk kell, akkor figyelmeztetünk. Amikor az Úr ítéletét kell hirdetnünk, akkor azt hirdetjük – még akkor is, ha maga Dávid király ül velünk szemben a másik székben.
Ez a mi feladatunk. Ez a mi küldetésünk. Akkor is, ha áldozatokkal jár. Akkor is, ha emiatt kiesünk egyesek kegyeiből. Mert a prófétai szerepünk felvállalása nélkül nincsen hitelességünk. S még egyszer tisztázzuk: nem az a baj, ha vannak politikai megszólalásaink, nem is az, ha egyeseket zavar a politizálunk, hanem az, ha a politikai megnyilatkozásaink vagy meg nem nyilatkozásaink nem hitvallásos, prófétai lelkületből fakadnak, hanem abból, hogy az épp velünk szövetséges párt mit akar és mit nem akar hallani – ez utóbbi tesz hiteltelenné. S ha nincs hitelességünk, akkor nincs misszió sem. Akkor nem lesznek megtérők. Nem lesz ébredés. Vagy legalábbis nem rajtunk keresztül. Akkor nem megújulunk, nem válunk népegyházból végre hitvalló egyházzá, hanem meggyengülünk és szépen lassan elhalunk. Meggyőződésem, hogy nem ez az Isten akarata.
ÖSSZEGZÉS
Az, hogy egy olyan kormányzat vezeti az országunkat, amely útját állja a kultúrmarxista térhódításnak hazánkban, örvendetes dolog. Az, hogy nem kell az állami szervek részéről különböző szankciókra számítanunk, ha az Igét hirdetjük és ahhoz ragaszkodunk, szintén jó dolog. Erre azonban a lehető legrosszabb válasz az, hogy ha kritikátlanul beállunk ezen politikai erő követői közé, ahelyett, hogy prófétaként és egyenjogú partnerként állnánk mellette: amikor kell, buzdítva azt, amikor pedig arra van szükség, akkor figyelmeztetve azt.
Nem fogadhatjuk el a nekünk felkínált helyet a politikai kereszténység berkeiben: hanem ki kell abból lépjünk, s éles határvonalat húzzunk e között és a valódi, hitvalló, egyedül üdvözítő kereszténység között.
Ha ezt nem tesszük meg, azzal tartok tőle, magunk ássuk meg a magunk sírját, és el fogunk bukni. Legkésőbb, ha nem más, akkor, amikor a politikai kereszténység rendszerét fenntartó kormány megbukik és a rendszer összeomlik (mert ne legyenek kétségeink: előbb-utóbb ez is meg fog történni). Ha ezt nem tesszük meg, akkor hatástalan lesz a missziónk és nem leszünk képesek az evangélium szavával elérni a körülöttünk élőket. Ez pedig végzetes hiba lenne.
