2023. október 28-án egy teljes délutánt a berlini Német Történeti Múzeum egyetlen kiállításának szenteltem. A kiállítás a címét „Mi lett volna, ha …” angol köznyelvi fordulatáról, a „Roads not taken”-ről (nem választott utak) kölcsönözte. Furcsa fricska egy valaha magára sokat adó, mára teljesen amerikanizált nemzet számára, hogy csak az alcímet szerepelteti saját anyanyelvén: „Oder hätte es auch anders kommen können?” (Avagy másként is történhetett volna?) A kiállítás tehát a német történelem „hictorical contrafact-jeit” tematizálta a német nemzeti egység megvalósítását először komolyan felvető „népek tavaszától” a közép-európai rendszervált(oz/tat)ásokig, németül a „Wendé-ig”.
A kontrafaktuális történetírás a meg nem történt történetének megírása. Az irodalomból átvett kérdésfeltevés annyiban hasznos a történeti valóság megértése szempontjából, hogy felmérhetővé teszi, hogy az adott lehetőség benne volt-e a köztudatban, milyen érveket, ellenérveket hoztak fel alátámasztására, cáfolatára. Milyen személyeken, mechanizmusokon, körülményeken múlott, hogy a döntéshozók az ellen a lehetőség ellen határoztak. Bár a döntés meghozói akkor csak korlátosan értesülhettek az ellenfél gondolkodásáról, lehetőségeiről, a későbbi kutatóknak már gyakran rendelkezésükre állhatnak ezek az összehasonlító adatok. Ezen információk ismeretében miért tűnik utólag úgy, hogy a meg nem valósult lett vagy lehetett volna a jobbik választás? – Vagy éppen ellenkezőleg: be lehet-e bizonyítani, hogy történhetett volna akár (sokkal) rosszabbul is?
A kiállítás a maga külsőségeiben még a német precizitás jegyeit hordozta magán. A fényképezés szabad volt. Olyan képanyagot hozhattam így én is haza magammal, amelyet nagy haszonnal és örömmel használok majd én is az újabb korszakok német történetének szemléltetésére. Maguk a falak és installációk úgy voltak felépítve, hogy a bejárattól visszafelé haladhattunk a történelem menetében, hogy azután a végére jutva kifelé menet újra végig gondolhassuk azt a maga progressziójában, fejlődésében. Ez a kettős bejárás segítette a látogatót a különböző utalások, értelmezési hálók mentális tudatosításában.
A berlini német „What if” kiállítás magyar és református szemmel is nagy relevanciával rendelkezett, így annak installációit a nálunk bevettebb kronologikus rend alapján ismertetem. A kiállítás „evangelisch” témával kezdődött, és azzal is fejeződött be. Az „evangelisch” a magyar „evangélikus” kifejezés „lutheránus” jelentésével szemben sokkal inkább az „evangéliumi”, „protestáns” ekvivalense.
14./1. stáció
Mi lett volna, ha 1849. április 28-án IV. Frigyes Vilmos végül elfogadta volna a neki felajánlott császári koronát? – A kiállítás ezen a helyen az eseménytörténet kronológiáján, a Frankfurter deutscher Nationaltag hangadóinak részletes ismertetésén kívül csak annyit hangsúlyozott, hogy a porosz király elutasítása szerint a „Gottesgnadentum”-ot nélkülöző császári tisztség csupán agyagkorona („Krone aus Lehm”) lenne. Az „Isten kegyelméből” való uralkodás a fejedelmi abszolutizmus hagyományos ideológiai alapját képezte. A modern értelemben vett polgári parlamentarizmus elutasításán túl a nyilatkozat a biedermeier vallásosságnak is megfelelt.
Eszerint a bibliai Dániel könyvének példázata szerint az isteni kegyelem fokának megfelelően a monarchiák arany – ezüst –réz – vas – cserép korszakai következnek. A kiállítás kiemelkedő vizualizálása volt a frankfurti képviselők útjának képernyője egy korabeli vasúti kupé ablakából. A látogató élményszerűen érzékelhette, hogy a korabeli ember a vonattal olyan mentális térérzékelési ugráson ment át, mintha mi ma egy generáción belül űrsebességre kapcsolnánk. A kupéablakból közben még mindig egy alapvetően középkori építésű Németországra pillanthattak rá.
Kivéve a vas- és acél csodáiként ekkor már a német tájból kiemelkedő vasúti hidakat. Sajátos módon az ipari korszak a „német középkori torzó”, a német nemzeti egység befejezésének ígéretét is elhozta. A 18–19. század fordulóján a romantikusok fokozódó lelkesedéssel fordultak a középkor felé, így megnőtt az érdeklődés a befejezetlen kölni dóm iránt is, amely a nemzeti egység szimbólumává vált. 1842. szeptember 4-én IV. Frigyes Vilmos porosz király és Johannes von Geissel érsek letették a tovább építés alapkövét, ahol a protestáns porosz király és a porosz állam anyagilag is komoly támogatással karolta fel az ügyet.
13./2. stáció
Mi lett volna, ha Ausztria nyeri az 1866. július 3-i königgrätzi csatát? Avagy lehetséges lett volna-e a „vérrel és vassal” egyesítés helyett a „vérrel és géppel” egyesítés? – A porosz hadisiker három kulcstényezőn nyugodott: 1.) A Dreyse-féle gyútűs puskán (Dreyse-Zündnadelgewehr), amely az 1840-es évek technikai problémáinak kiküszöbölésével már závárzatos hátultöltős változatban került rendszeresítésre a porosz hadseregben. Ennek az akkor még egylövetű fegyvernek a jelentőségét a porosz hadvezetés helyesen ismerte fel az osztrákkal szemben. 2.) A fejlettebb porosz vasúthálózaton, amely az ellenfeleknél sokkal gyorsabb mozgósítást és átcsoportosítást tett lehetővé.
Kevésbé ismert tény, hogy a döntő csata előtt a porosz hadsereg már korábban legyőzte Szászországot és Ausztria délnémet szövetségeseit. 3.) A Moltke-féle új típusú hadvezetési stíluson. +1) A közkeletű vélekedéssel szemben a königgrätzi csata még az osztrák tüzérség fölényét mutatta.
Bár a porosz fejlesztések már az 1864-es porosz–osztrák–dán háború tapasztalatai alapján elkezdődtek, az 1867-es párizsi világháború sztárjává avanzsált és később legendává vált Krupp-ágyú csak az 1870–71-es (porosz) német–francia háborúban vált háborúdöntő tényezővé (mai kifejezéssel élve, úgynevezett „gamechanger”-ré).
Már a kortársak számára is visszataszító volt ugyanakkor Bismarck kíméletlen fegyelmezettsége. „Vérrel és vassal” („durch Eisen und Blut”; Eisen-und-Blut-Rede) beszédére válaszul liberális ellenfelei a „vassal és géppel [értsd: vasúttal]” („durch Eisen und Maschinen”) való egyesítés lehetőségét és szükségességét hangsúlyozták.
A liberális hozzáállás magyarázatul az szolgál, hogy Szászország, a Rajna-vidék, Szilézia és Berlin környéke Németország legiparosodottabb területeinek számítottak. A porosz területek ipari jellegét erősítette, hogy az ipari forradalom hamar kibontakozott ezeken a területeken, hatalmas ütemben haladtak a vasútépítkezések, az 1830-as években pedig létrejött a 35 német államból (köztük négy „Land” jogkörű birodalmi városból) álló Német Vámszövetség, amely megvalósította a német területek egységes piacát. Ez utóbbi szintén Poroszországot erősítette, mert Ausztria (az osztrák császársági négy német tartomány) politikai okokból (nem német területeivel kiépített gazdasági kapcsolatai miatt) kimaradt ebből.
A kiállítás szerint, ha az 1866. július 3-i königgrätzi csatában osztrák győzelem következett volna be, Ausztria nem tudta volna túlhatalmát érvényesíteni, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia [sic!!!] egy olyan soknemzetiségű birodalmat alkotott, amely [az államalkotó nemzetek mellett – sic!] csehek, horvátok, szerbek, szlovákok, románok stb. otthona [is] volt. [A kiállítás ezzel a megfogalmazással azt a koncepciót képviselte, hogy a dualista monarchia a megindult kiegyezési tárgyalásokkal, és a magyar országgyűlés 1865-ös összehívásával 1866-ban lényegében már fennállt, annak csupán pontos jogi keretei voltak kérdésesek]. A porosz–osztrák ellentétek az osztrák győzelem ellenére fennmaradtak volna.
Ez a helyzet létrehozta volna a német egységállamot, de annak nem „kemény” (poroszosított), hanem „puhább” változatát. A délnémet „középállamok” (például Bajorország és Baden) megőrizték volna „a mérleg nyelve” pozíciójukat. Megvalósult volna az 1848-as liberális kardinális követelés, a polgári szabadságjogokat rögzítő, a „néptörzsek” [a „Volksstämme” kifejezést itt értsd: a „Land”-ok] egyenlőségét biztosító német nemzeti alkotmány.
12./3. stáció
Sikerülhetett volna-e 1914 nyarán megakadályozni a háború kitörését? – A kiállítás ezen kérdés vizsgálata a Sozialdemokratische Partei Deutschlands Liebknecht-csoportjának tevékenységét tematizálta. A kérdés szemléltetése érdekében egy „Senatus” típusú társasjátékot is bevetettek Ebben a játékosoknak váltott lépésekkel kell különböző pozíciókat foglalniuk a táblán, majd megegyezéses vagy kenyértörésre vitt kombinációkkal kell saját útjukat a Princeps Senatus tisztsége felé egyengetniük. Az itteni interakcióban fekete (császári apparátus), illetve vörös (szocialista) bábukkal kellett olyan mezőket feltölteni, mint a „Reichstag-többség”, „sztrájkok”, „tömeggyűlések”, „sajtó” stb.
A cél utat találni vagy elgátolni a háborúhoz vezető utat, amely azáltal következik be, hogy a Német Császárság garanciát ad az Osztrák–Magyar Monarchiának a cári Oroszország ellenében, ezzel bátorítva azt a Szerbia elleni kemény fellépésre. A kiállítás ezen a helyen rámutat arra, hogy a tevőleges diplomáciai támogatás mellett a császári apparátus a nyilvánosság előtt mindvégig olyan kétértelmű nyilatkozatokat tett, amely a Monarchia felelősségét hangsúlyozta a válságmegoldás választandó eszközét illetően, így békülékenyként is volt értelmezhető, és akár a háborús mozgósítástól való arcvesztés nélküli visszatáncolás útját is nyitva hagyta. Ugyanakkor Jean Jaurés tragikus sorsa is bizonyította, hogy a német „Burgfrieden” és a francia „sacré union” egyaránt erősebbnek bizonyult a proletár internacionalizmusnál.
11./4. stáció
Mi lett volna, ha 1918 tavaszán a német császári hadsereg áttöri a nyugati frontot? – Ez esetben valószínűleg a Nagy Háborút egy tartósabb európai békerendezés felé mutató eseménysorként tanítanák a történelemben. Eszerint a háború az alábbi szakaszokra bontható: 1914 augusztusa – az orosz veszély kivédése (bevonulás Észak-Franciaországba); 1914 augusztus–decembere – Hindenburg megérkezése (Tannenberg, Mazuri-tavak, Lengyelország a Visztuláig); 1915 nyara – az oroszok megverése (a tarnów-gorlicei áttörés); 1915 ősze – Szerbia leverése (az Orient [Közel-Kelet] felszabadítása felé vezető út); 1916 ősze – az elcsábított Románia (az erdélyi hadjárat, Bukarest elfoglalása); 1917 ősze – az áruló Olaszország (az isonzói olasz összeomlás); 1918 eleje – a népek felszabadítása (béke Keleten, a gyűrű megtörik); 1915–17. a Nyugati Fal (a keleti győzelmek fedezése); 1918 tavasza – a döntés (az utolsó nagy franciaországi csaták).
A kiállítás szerint ez esetben. ha Párizst valószínűleg nem is sikerült volna elfoglalni, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok saját közvéleményük kénytelenek lettek volna mérlegelni, mennyi áldozatot tudnak még vállalni a császári Németország megtörése érdekében. Ez a béketárgyalások, illetve egyfajta érdekbeszámításos rendezés irányába tolta volna el az eseményeket, amely Oroszországot is kényszerűen keletre szorított helyzetében hagyta volna. Ehhez képest értelmezhető az a weimari időszakban keletkezett kisplasztika, ahol a „népek Krisztusa Németország”-ot az (farizeus) angol és az amerikai (bankár) feszítették keresztre. Vagyis a „keleti despotá”-val (Oroszországgal) összefogott „őselleneség” (Franciaország) kevés lett volna az európaiságot és nyugati civilizációt valójában képviselő Németország ellenében.
10./5. stáció
Mi lett volna, ha a demokratikus elkötelezettségű Max von Baden vezetésével megmarad a monarchia? – A szociáldemokrata Friedrich Ebert saját későbbi állítása szerint 1918. november 9-én spontán módon, mintegy hirtelen ötlettől vezérelve kiáltotta ki a köztársaságot, de ennek ellene mond, hogy hangfelvétel is maradt fenn az eseményről. Ha ez tényleg akkor és ott készült, ugyanis az ezt megörökítő állítólagos fotók valószínűleg későbbi propagandahamisítványok oda rendelt tömeggel. Ebert meggyőződéses republikánus volt, de hatalomátvételekor azzal volt kénytelen szembesülni, hogy sem a népélelmezés, sem a rendfenntartás terén nem nélkülözheti a hozzáértő császári szakapparátus támogatását. Ugyanakkor zsarolta őt saját pártja radikális balszárnya is, amelyik bolsevik minta alapján gyorsan szerette volna a forradalmat szovjet mintára továbbfejleszteni. Ebben a helyzetben Ebert valószínűleg nemcsak feléjük igyekezett gesztust gyakorolni, hanem az antant hatalmak felé is, akiktől a császári (monarchikus) hagyományokkal való szakítással, és a demokratikus-republikánus jelleg hangsúlyozásával kedvezőbb fegyverszüneti és békefeltételeket is remélt.
9./6. stáció
Mi lett volna, ha Hindenburg köztársasági elnök legalább néhány hetet várt volna Brünning lemondásra való (1932. június 1.) felszólításával? – A kiállítás ezen a helyen a mai interaktivitás sajátos eszköztárát alkalmazta. A korabeli (gazdasági világ)válságot betegségnek tekintve a látogatót egy patikapult mögé állította, ahol gyógyszerészként egy hatásos keveréket kell előállítania. Ez a hat tényező a – takarékosság (állami kiadások visszafogása) – a jóvátételi fizetések felfüggesztése, újratárgyalása, átütemezése, megszüntetése – külföldi hitelfelvétel – a deflációs politika (paradox módon a fogyasztás visszafogása azon infláció ellenében hatott, amelyeket a külföldi hiteleknek való kitettség révén a német gazdaságpolitika amúgy sem alkalmazhatott gazdasági eszközként) – megegyezés a munkaadókkal és munkavállalókkal – az állami segélyezési politika kiterjesztése voltak.
Az nyilvánvaló, hogy bizonyos tényezők egymással szembenálltak, mégis együttes hatásuk az arányok megfelelő beállításán múlt. Bár a korabeli közvélemény mindössze a költségvetési szigor nyomán egekbe szökő munkanélküliséget látta, és benne a „Hungerskanzler” vagy „Elendskanzler” (éhség/nyomorkancellár) tevékenységét „értékelte”, a kiállítás igaznak véli Brünning „száz méterre a cél előtt” („Hundert Meter vorm Ziel!”) sóhaját: vagyis hogy Hindenburg éppen akkor menesztette őt, amikor intézkedéseinek első gyümölcsei kezdtek (volna) beérni. A kurátorok által szemléltetett gazdasági adatsorok szerint a kilábalás első hulláma már 1932 nyarán elkezdődött. Nem véletlenül veszített a jobboldalinak nevezett szélsőségre utazó NSDAP 1932 júliusától novemberig 4,2%-ot a rá leadott voksokban. A „náci gazdaságpolitikai csodá”-nak is nevezett jelenség 1936 tavaszáig tartott, amikor is átmeneti megtorpanás következett be, ahol is az olimpia okozta újabb „Schwung” gyorsan ki is húzta a német gazdaságot a gödörből.
8./7. stáció
Mi történt volna, ha 1933 januárjában Hammerstein tábornok mozgósítja a potsdami garnizont, hogy Schleicherrel együtt megakadályozza Hindenburgnál a hatalom átadását Hitlernek? – A lehetőség benne volt a fejleményekben, hiszen a pletykák szerint a náci pártvezetés a felújítás miatt áthelyezett elnöki hivatali palota hátsó bejáratát is kinézte magának a kényszerű és váratlan menekülés esetére. Hitler birodalmi kancellárrá történt alkotmányos kinevezése (formálisan koalíciós párt élére) Goebbels szavaival azért számított „a csoda napja”-nak, mivel a hatalomra jutás az NSDAP érezhető szavazatvesztési tendenciáját (1932 júliusától novemberig -4,2%) törte meg. Bármely fejlemény esetére ugyanakkor Németország előtt ekkor már nem a „demokrácia vagy diktatúra” alternatívája állt, hanem a „diktatúra nemzetiszocialista vagy katonai formája”.
7./8. stáció
Mi lett volna a Rajna-vidék megszállása kapcsán a franciák mozgósítanak és hadat üzennek? – A kiállítás erre a kérdésre Hitler saját szavaival válaszol: „Die 48 Stunden nach dem Einmarsch ins Rheinland sind die aufregendste Zeitspanne meines Lebens gewesen. Wären die Franzosen damals ins Rheinland eingerückt, hätte man sich mit Schimpf und Schande zurückziehen müssen, da die militärische Stärke nicht einmal für einen mäßigen Widerstand ausgereicht hätte.” („A Rajna-vidéki bevonulást követő 48 óra volt életem legidegtépőbb időszaka. Ha a franciák akkor bemasíroztak volna a Rajna-vidékre, akkor szitkozódva, megszégyenülve kellett volna visszavonulnunk, mivel a rendelkezésünkre álló katonai források még a mérsékelt ellenálláshoz is elégtelenek voltak.”)
6./9. stáció
Mi lett volna, ha sikerrel jár Schenk Graf von Stauffenberg 1944. július 20-i Hitler-ellenes bombamerénylete? – Erre a kérdésre a kiállítás először is egy rejtőzködő zsidó üldözött véleményét idézte, aki a merénylet hírét hallva azt írta le naplójába, hogy a német tisztikar szemében Hitler bűne nem az volt, hogy ezt a háborút elkezdte, hanem hogy merészelte azt elveszíteni. A kiállítás objektív adatsorok alapján bizonyítja, hogy a Wehrmacht élőereje az 1944. januári maximum után kezdett csökkenni. Az ezután eszközölt bevonultatások annak ellenére sem pótolták a veszteségeket, hogy éppen júniusban sor került a szolgálati életkor szempontjából extrém fiatalnak számító 1927-es korosztály berántására.
Egy Hitler nélküli esetleges megegyezéses kapituláció nagyságrendileg nem változtatott volna a holokauszt áldozatainak számán sem, hiszen 1944 nyarára az „Endlösung der Judenfrage” szisztematikus, ipari módszerekkel végrehajtott, nagy megsemmisítő akciói már szinte kivétel lezajlottak. A kiállítás döbbenetes vizuális élménye volt Felix Nussbaum 1944. januári Önarckép rejtekhelyen (Selbstporträt im Versteck) című képe, ahol a zsidó származású művész feleségével, Felka Platekkal és egy Jaqui nevű fiúval egy, a hátsó falra rögzített térképet figyelnek: aggódó arccal próbálják a haditudósítások alapján felrajzolt frontvonalak alapján mérlegelni, vajon a Gestapo vagy a felszabadító antifasiszta szövetségesek érnek oda előbb brüsszeli rejtekhelyükre.
Éppen három nappal a merénylet után, 1944. július 23-án szabadította fel a szovjet Vörös Hadsereg Lublin-Majdanek koncentrációs és megsemmisítő táborának utolsó túlélőit. A következő napokban a nemzetközi sajtó részletes, sokkoló beszámolókat közölt a táborról és a „lublini temetés”-ről.
Ahol a helyzet kedvezőbben alakulhatott volna, az a német áldozatok száma. A kiállítás ugyanis egy adatsorral bizonyította, hogy az 1944 júniusa és 1945 májusa közötti (pontosan egy év) német hadivesztesége valamivel meghaladta az azt megelőző majdnem öt háborús év (1939. szeptember 1–1944. június 5.) katonai mortalitását.
5./10. stáció
Mi lett volna, ha Németország ellenállása kitartott volna a sikeres atombomba-kísérlet utáni időkre is? – Erre a kérdésre a kiállítás Leslie Grooves tábornoknak, a „Manhattan Terv” vezetőjének 1945. február eleji mondataival válaszolt: „Mr. Roosevel informed me that if the European war was not over before we had our first bombs he wanted us to be ready to drop them on Germany.” (Mr. Roosevelt arról informált engem, hogy ha az európai háborúnak nem lenne vége azelőtt, mielőtt megvannak az első bombáink, azt akarja, hogy legyünk készek azokat Németországra ledobni.) – Ilyen háttér mellett kérdésként már csak annyi maradt – szerencsére csak – volna, hogy az első bombá(ka)t Berlinre vagy a német lőszerutánpótlás szempontjából kulcsfontosságúnak számító vegyipari központra, Ludwigshafenre dobják-e le.
4./11. stáció
Mi lett volna, ha az 1950. június 25-én nem tört volna ki a koreai háború? – 1947-ben Párizsban a kibontakozó hidegháborús helyzetben Németországgal nem kötöttek békeszerződést, fennmaradt Németország megszállása. Sztálin követelni kezdte a német kérdés rendezését egy demilitarizált és teljes mértékben semleges Németországot létrehozásával. Ez az egységes Németország el lett volna zárva a Marshall-tervtől, miáltal állandósultak volna a német gazdasági nehézségek. Ez a helyzet esélyt biztosított volna a kommunistáknak a hatalom szabad választások útján való megszerzésére, vagy megkerülhetetlen koalíciós partnerré válhatott volna. Az amerikai diplomácia szempontja a rekonstrukciós terv kapcsán az volt, hogy nem akarnak háborút Németország miatt, de nem kockáztathatják a teljes Németország szovjetizálását sem, mert az rettentő veszélyes lenne az európai stabilitásra nézve.
A nagyhatalmi együttműködés kudarca nyomán mindkét fél felgyorsította a megszállása alatt levő német terület átalakítását. 1947-ben egyesítették az angol és az amerikai övezetet (bizónia), amelyhez a következő évben csatlakozott a francia övezet is (trizónia). 1948-ban ezt a területet (a nyugati részen) a szovjetek tiltakozása ellenére részesítették a Marshall-tervben, és erre alapozva új pénzt vezettek be (valutareform). Válaszul pedig a Szovjetunió lezárta saját övezetét, és blokád alá vette Berlin amerikai, brit és francia zónáját. Sztálin Nyugat-Berlin kiéheztetésével akarta a szövetségeseket a Marshall-terv és a valutareform visszavonására rákényszeríteni.
Az angol és az amerikai gépek azonban légi úton (légihídon) át képesek voltak a milliós város ellátására, Sztálin a gépekre nem mert lövetni. A légihíd jellegzetes „igáslova” a DC-3-as „Skytrooper” volt. A Tempelhof-repülőtérre 90 másodperces váltással érkező gépek látványos attrakciójává lett a „cukorbombázás” (candy bombing, Rosinenbomber). Kevésbé ismert tény, hogy a berlini légihíd szervezőjének, William Henry Tunnernak nem ez volt az első, de nem is az utolsó ilyen tevékenysége. Módszereit a az amerikai légimarsall a II. világháború délkelet-ázsiai frontján, a Dinjan (India) – Kunming (Kína) korridorral próbálta ki, hogy azután a nyugat-berlini szárazföldi út ismételt megnyitásával tudását a szöuli légifolyosó megszervezésével kamatoztassa.
Tunner jelentőségét mutatja, hogy a Time magazin az 1950-es „év emberé”-nek választotta. A Doomsday Clock (kölcsönös nukleáris megsemmisítés kivitelezéséig hátralévő teoretikus időmérték, a csapás idejét 24.00 órának tekintve) mutatói extrém magasra ugrottak (ekkorra már a Szovjetunió is sikeres nukleáris bombakísérletet hajtott végre). A blokád fenntartotta figyelem és a feszült európai szembenállás helyzetét találta alkalmasnak az észak-koreai párt- és állami vezetés a Dél-Korea elleni támadás előkészítésére. A kirobbant koreai háború elvitte a hidegháború fókuszát Berlinről, illetve az amerikai csapatok jelentős részét Németország területéről.
Ebben a helyzetben a kommunista propaganda „Ahogy tegnap Drezda, holnap Korea” plakátjával fölelevenítette az angolszász terrorbombázások sérelmeit („Lieber ein Russe auf mir, als ein Amerikaner über mir” – A megerőszakolt, totálisan megfélemlített, a puszta túlélésben reménykedő német nők „Inkább egy orosz rajtam, mint egy amerikai fölöttem!” sóhajtása), míg a világháború-végi katasztrofális higiéniai viszonyok (tífuszjárvány) traumáira is rájátszva az amerikai tőke pestisét terjesztő tetűinvázió képében egyenesen a náci propagandakliséket vette elő. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a berlini blokád utolsó napjaiban, 1949-ben megalakult NATO első műveleti terveiben egy háromkörös védekezési rendszer kijelölésével akár egész Európát is hajlandó lett volna feladni.
Paradox módon ez a helyzet kényszerítette arra az Amerikai Egyesült Államokat, hogy a többfrontos katonai és gazdasági lekötöttség elkerülése érdekében az európai feszültséget enyhítse, a helyi megoldásoknak – a maga anyagi tehermentesítése érdekében is – nagyobb teret adjon, valamint tovább erősítse a már korábban megkezdett gazdasági rekonstrukciós folyamatot. Ennek nyomán Berlinben is jelentősen csökkent annak a veszélye, hogy egy idegeit elveszített őrmester a szembenálló tankokra tüzet vezényelve nukleáris világháborút robbantson ki. Hogy ennek a lehetősége sohasem került le az asztalról, azt az 1950-es évek olyan amerikai (táblás) stratégiai társasjátéka is mutatja, mint a „Fulda Gap”, amely a III. világháború első nukleáris eszközökkel (is) megvívandó döntő csatáját Nyugat-Németország területére helyezte volna.
3./12. stáció
Mi lett volna, ha elfogadásra került volna az 1952. március 10-i úgynevezett Sztálin-irat? – A kiállítás ezen a helyen egyetértőleg idézi a CDU külügyi munkacsoportjának, illetve Konrad Adenauer nyilatkozatait. Előbbi szerint 1.) a német újraegyesítés minden oldalról támogatott cél; 2.) Németország feldarabolásáért a felelősség a nagyhatalmakat terheli; 3.) a szovjet tárgyalási szándék az NSZK (gazdasági és politikai) eredményeit tükrözi; 4.) felszólítja a nyugati hatalmakat, hogy a tárgyalások során semmi reális lehetőséget nem hagyjanak kipróbálatlanul. A német szövetségi kancellár már az Interparlamentáris Unió 1951. december 4-i londoni gyűlésén óva intett a szirénhangoktól. Egy magára hagyott német nép ugyanis a legközelebbi jövőtől való aggódás miatt nem tudna ellenállni a keleti tömb szívó hatásának.
Egy ilyen módon semlegesített Németország kénytelen lenni odahagyni az 1950. május 9-i Schuman-tervben felvázolt európai integrációt. Az európai egyesülés német támogatás nélkül maradása pedig az európai szabad nemzetek végét is jelentené. Az elszigeteltségből történő nyugati irányú kitörés elősegítése értelmében kötötte meg Adenauer 1952. szeptember 10-én Izrael Állammal a luxemburgi szerződést. Ennek ratifikációját ellenzéki (szociáldemokrata) szavazatokkal sikerült csak keresztülvinnie a Bundestagon. Saját párttársainak egy része is azon a véleményen volt ugyanis, hogy Németország épp eleget szenvedett a háború végén ahhoz, hogy a náci uralom és a vészkorszak rémterheinek terhét maga mögött hagyja.
Művészettörténetileg ezt leginkább a “Német passió” (Deutsche Passion) című kisplasztika adta vissza a legjobban, amely a Miatyánk bűnbánatos fordulatát parafrazálta: “Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek! / Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól!” – “Vergib uns unsere Schulden, wie auch vergeben den unseren Schuldigern! Führe uns nicht in die Versuchung, sondern erlöse uns von dem Übel (sic! – “von dem Bösen” helyett)!”
A nyugatnémet gazdasági csoda kancellárja 1955-ben – az osztrák államszerződés, illetve az NSZK NATO-csatlakozása kapcsán – is megerősítette korábbi meggyőződését. Egy neutralizált, egyúttal izolált Össz-Németországot – úgymond – kizárólag kommunista előjel alapján lehetne újraegyesíteni.
2./13. stáció
Mi lett volna, ha 1972. április 27-én sikerrel járt volna a Willy Brandt elleni konstruktív bizalmatlansági indítvány, és helyette a kereszténydemokrata Rainer Barzel lépett volna a német szövetségi kancellári tisztségbe? – Ez a helyzet visszavetette volna az éppen aktuális hidegháborús enyhülési periódust. Nem került volna sor az atomcsend-, illetve a nukleáris fegyverzetkorlátozó START-egyezmények megkötésére. Ez végső soron megakasztotta volna a helsinki folyamatot, amelynek kardinális pontja az „állami szuverenitáselv = az erőszakos határmódosítás elutasítása” tétele lett. Ez a keleti tömb országai számára – akkor látszólag – kedvező fejlemény bevétele engedte meg részükről, hogy az alapvető emberi jogokat – amelyek közé a lelkiismereti, vélemény- és szólásszabadság is bekerült – legalább formális elismerésben részesítsék, amely hosszú távon erjesztőleg hatott a szocialista tábor politikai életére nézve is.
1./14. stáció
Mi lett volna, ha 1989. október 17-én elfogadják Erich Honecker javaslatát, hogy a „határozottság és következetesség” jegyében kezeljék az egyre fokozódó tiltakozásokat? – Az erjedő német közhangulat mögött javarészt az evangélikus egyházközségek álltak. A Honecker-féle javaslat mögött ott állt a Kínai Kommunista Párt 1989. nyári Tienanmen téri „rendteremtése”, amely a (főleg) diáktiltakozók ellen tankok felvonultatásával és véres atrocitásokkal járt együtt. De ehhez Közép-Európában határozott szovjet támogatás, és az „atomvédőernyő”-nek a Német Demokratikus Köztársaság fölé való kiterjesztése is kellett volna. Márpedig ez akkor már nagyon hiányzott. Mihail Gorbacsov éppen másfél héttel azelőtt, az NDK alapításának 40. évfordulóján a reformok szükségességére hívta fel az NDK pártvezetés figyelmét. Ebben a szituációban Honecker lemondatása (megbuktatása) és Egon Krenz megválasztása a Német Szocialista Egységpárt (SED) utolsó kétségbeesett (és reménytelen) kísérlete volt saját politikai renoméja megőrzése érdekében.
