“Meggyőződésem, hogy a legnagyobb mágia magában a szóban rejlik. Mindig is büszke voltam arra, hogy tudtok bánni a szavakkal!” (Albus Dumbledore)
A képen a Harry Potter regény és filmsorozat főgonosza Voldemort látható, amint épp varázsol. Egy mese, egy filmsorozat ikónikus rettegett karaktere. Egy fantasy univerzum, melyből filmek készültek. A varázslat azonban létezik és varázsolnak is – ez viszont már nem mese!
Történt ugyanis, hogy a nyugati civilizáció kies mezején “valakik” – lehet, hogy tudjuk-kik – rájöttek arra, hogy milyen elképesztő hatalom rejlik a szó, vagyis a nyelv feletti uralomban. Hogy mire gondolok? Hát az érzékenységre, a politikailag korrekt beszédmódra és annak betartatására, a címkézésre, a gyűlöletbeszéd fennforgásának megállapítására és cenzúrázására és a többi nyelvuralmi innovációra. Mert az a helyzet, tudniillik, hogy
aki a nyelvet uralja az keretezi a tömegek gondolatait!
És ez az uralmi törekvés immár ott tart hazánkban, hogy kezd az egyházakba is belépni, beszivárogni – itt nálunk Magyarországon. Nem távoli jelenség ez már nyugaton, hanem látótávolságon belül van, mondhatni testközelbe ért. Azt tapasztaljuk, hogy némely pallérozottak belülről akarják megmondani, hogy milyen szavak és megfogalmazások kívánatosak s melyek nem, amelyek használatától tartózkodni szíveskedjen mindenki. Eljött tehát a szómágia ideje, a nyelvuralom ilyen vagy olyan indokok alapján való kiterjesztése az egyházra is.
Így immár eljött az ideje annak is, hogy górcső alá vegyük a jelenséget, mielőtt visszavonhatatlanul beeszi magát lelki-szellemi közegünkbe!
PC – POLITIKAILAG KORREKT (POLITICAL CORRECT)
Nézzünk meg a szómágia eszköztárából közelebbről egyet, az ún. politikailag korrekt beszédet (a továbbiakban PC). Persze e méltán jogos követelmény nem került sehol sem bele a törvényekbe, hogy alkalmazása kötelező legyen. Ám csudamód mégis működik a dolog! Hogy lehet ez? Ennek az az oka, hogy egyfajta “társadalmi lelki hatalom” beidegzi a mondanivalót a tömegek elméjébe, így valahogy hatásossá válik mindenféle kötelezően megtartandó törvény nélkülözése ellenére is. Mint valami közmegegyezés… annak ellenére, hogy nem volt semmilyen közmegegyezés! Persze egyáltalán nem lett volna sikeres ez az uralmi törekvés a modern média segítsége nélkül, ha ez az átvivő felület nem harsogja az üzeneteket mindenkinek a fülébe egyfajta kizárólagos és evidens axiómaként.
De mit is jelent a PC? Nagyon röviden és egyszerűen valami olyasmit, hogy
oda kell figyelnünk arra, hogy hogy mit és hogyan mondunk, mert ezzel megbánthatunk másokat.
Ugye milyen jól hangzik? Amolyan intelligens és tapintatos attitűd, amely csak dicséretet érdemelhet mindenkitől. Hogy kik ezek a mások és milyen megfogalmazások bánthatják meg őket – e lista legyártása egyre bővülő módon zajlik azóta is. Ki tehát az, aki politikailag korrekt, azaz a jó ember? Az, aki betartja a jó elveket, aki ennek módján beszél, nyilvánul meg – ő jó ember – aki pedig nem – az rossz ember. Az utóbbit meg kell regulázni, ki kell rekeszteni, mert az ilyen rosszaság és az ilyen bárdolatlan gonosz ember: egyszerűen eltűrhetetlen!
“LÉLEKRAJZ” – KÉT MEGFIGYELÉS
Az EGYIK megfigyelésünk, hogy felismerhetünk egy nyilvánvaló erős befolyást, mely áthatja a nyugati társadalmakat és amely nem a népakarat demokratikusan megválasztott formális hatalmának kifejezéseként, azaz népszuverenitás erejéből folyik. Ha nem a közös és kinyilvánított akaratból és ha nem a hatalom oldaláról ered mindez, akkor honnan jön ez a láthatóan működő jelenség? Hogyan képes megváltoztatni ez a rejtélyes erő az emberek gondolkodását, attitűdjeit, megnyilvánulásait? Módfelett rövidlátó és egy amatőr válasznak tartom, ha valaki ilyenkor a “titokzatos kulturális változásokról” kezd el beszélni, mintha mintegy “magától” történnének a dogok. Mivel a napnál is világosabb, hogy nem magától, hanem bizonyos behatásokra történnek a változások. Mi tehát a hatóerő, mely átalakítja a kultúrát?
A válasz erre a kérdésre az, amit egy régebbi korban az egyház lelki hatalmának neveztek. Létezett és létezik ma is ez a hatalom, csak az egyházat már rég leváltották ebből a lelki hatalmi státuszból. Eredetileg e lelki hatalom hivatkozási pontja nem az egyház önmaga volt, hanem transzcendens hivatkozás volt: a kijelentés és Isten maga! – azaz ilyen mód az egyház sosem egy saját érdekéért létrejött csoportként létezett – ellentétben jelenkori “utódaival”. Rövidre fogva a kérdést: ez a lelki hatalom ma már nem az egyházé, hanem egy bonyolult és nehezen tetten érhető entitásé, amely egy amőba-szerű, alakját folyton változtató látens képződmény. Ez pedig nem más, mint a liberalizmus, mely nem intézmény, nem egyház, nem vallás (bár számos vallási jelenség kíséri), hanem egy ideológia, mely hálózatos módon működik és működtet. Tényszerűen megállapítható, hogy változatos formában megjelenő prominensei és mobil csoportjai a modern társadalmak különböző területein egyszer csak felütik fejüket és sikeresen képesek nyomást gyakorolni a társadalom egészére. Előállnak bizonyos emberek és követelni kezdik bizonyos elvek be- és megtartását. És ezt úgy teszik, mintha ezen elvek mindig is ismert univerzális elvek lettek volna, amolyan axiómák. Ezzel némi lelkiismeretfurdalást keltve mindenkiben, miszerint – hogy-hogy ezt nem tudta senki? Ó micsoda erkölcsök, micsoda idők – moralizálnak klasszikusan, miközben borús arcot vágnak a borzasztó állapotok felett. Aztán ezt jó sokszor elmondják és egyre többen – azzal a címkével magukon, miszerint ők lennének a meghatározó és mértékadó gondolkodók. És gondolataik szép lassan, de biztosan evidens elvekké válnak a modern ember fejében, melyeket aztán továbbá már nem kérdőjeleznek meg, főképp mert el sem gondolkodnak rajtuk. Hiszen az “evidens dolgokon” és az “axiómákon” miért is kellene gondolkodni? Be kell lássuk, hogy ma is létezik a lelki hatalom, működik- működtetik, csak a forrása már nem transzcendens, nem az Isten és az Ő kijelentése, hanem a liberalizmus és maximái melyek hivatkozásukat már önmagukban találják meg.
A MÁSIK megfigyelés, hogy a (nem hatalmi ág) média idegzi be az üzeneteket, mint egy nagy hatásfokkal működő “intézmény”, mely köztudottan “szabad és el nem kötelezett” és ami ezeket a páratlan gondolatokat közzétenni hivatott – túl a szórakoztatás nemes feladatán. Érdekes, hogy nagy léptékben csak bizonyos “örökérvényű gondolatokat” tesznek közzé, melyek a véletlen közrejátszása folytán mindig csak liberálisak és nem mások – ezen aztán nincs is mit csodálkozni. Viszont így az elvileg valós függetlenség és semlegesség elvész, mint valami hajdanvolt ártatlanság, de ezt nagyon kevesen veszik észre. Pedig a szent tanítás szerint ez a független média állapot lenne a mi általános szabadságunk letéteményese. Tehát azt, hogy ez valójában nem más, mint egy pártos kultúrpolitizálás kevesen veszik észre, mert egyrészről az emberek a felgyorsult modern életmód és nyomás alatt annál stresszesebbek, mintsem ilyesmikkel töltsék idejüket, másrészről történetesen ugyanez a műintézmény gondoskodik – megpihentetés gyanánt – az ő szórakoztatásukról. Ez pedig valljuk meg, sokkal vonzóbb perspektíva a gondolkodásnál és a még fáradtságosabb igazságkeresésnél.
Ezen a ponton érdemes feleleveníteni Molnár Tamás konzervatív filozófus tűpontos megállapításait, miszerint: “a média a középkori egyház funkcióját vette át: irányítja a tömegeket, látványosságokkal, hasznos információkkal, életvezetési tanácsokkal látja el őket… A médiumok a civil társadalom oktató-nevelő központjaivá váltak, hegemonikus pozíciójának tartozékai… Ha valaki megkérdőjelezné a civil társadalom hegemóniáját, a média – és főleg a televízió – el fogja oszlatni a hívek aggodalmait: az új egyház másfajta vallást tanít és terjeszt, mely a hagyományos doktrínák és szertartások helyébe lép, főképp pedig másfajta szentséget állít elénk, melynek autoritása kétségbevonhatatlan… A dolgok a média körül szerveződnek, a média fedezi fel az “értékeket”, illetve választja ki közülük azokat, melyek a leginkább alkalmasak a liberális ideológia megszilárdítására. A kör bezárult: a média és az üzenetek egybeesnek – az örök séma alapján: a sínai-hegyi üzenetet a zsidók számára elhozó Mózes mintája szerint”.1
Adva van tehát egy ideológia, mely univerzálisnak mondja elveit. Elvei humanisták, filantrópok, képviselőit magas szintű morál és küldetéstudatosság jellemzi. És szintén adott egy átvivő közeg, mely a tömegekhez és egyénekhez egyaránt közel viszi az üzeneteket.
Így a régi hit és elvei lassan, de biztosan elenyésznének. Ám a média – habár roppant komoly forgatónyomatékkal rendelkezik – mégsem mindenható a lelkek felett. Az új morál követeléseivel és sajátos valóság-keretezésével lép be immár az egyházi területre is.
El kell döntenünk – méghozzá viszonylag hamar – hogy az eredethez ragaszkodunk, Isten szavához és Krisztushoz, vagy behódolunk. Ki keretezi a mi értelmezésünket? Fel tudjuk-e térképezni magunk a valóságot? Erre keressük a választ.
1Molnár Tamás: Liberális hegemónia, Kairos Kiadó, 2001, 107. 108. oldal
