„Ízléstelen ez a tapéta, egyikünknek mennie kell.” (Oscar Wild halála előtt)

A CIKK ÉS FOLYOMÁNYAI

Olvasom itt Monostori Tibor ÉS-cikkét, aztán olvasom Márkus Tamás kiállását és Pocsaji Miklós második hullámát. Tulajdonképpen nehéznek is mondhatnám a helyzetemet, ha nem ismerném ennek a polémiának az előzményeit is.

ALAP

Monostori úr ÉS-cikke abból az ún. nyitott teizmusból fakad, amit a reformátusság konzervativizmusának pandant-jaként fedezett fel magának, és ami lehetővé teszi számára, hogy a kereszténységébe „mindent is” beolvaszthasson. A gond ezzel az, hogy a nagy műveltségű történész-nyelvész-közgazdász… azt nem vette észre, hogy a kereszténység erre durván kettőezer éve nem vevő. Tévedései éppen az általa a blogjában röviden jellemzett nyitott teista előfeltételezések egyenes következményei. Ezek az előfeltételezések röviden tömören kifejezve az Istenből embert csinálnak. A megállapítás, miszerint „Isten térben és időben megismerhető és megtapasztalható, mert maga is térben és időben létezik” azt jelenti, hogy Isten a keletkező és elmúló dolgok világának a része, vagyis maga is teremtetett, tehát akkor nem Isten. Ezzel szemben Isten örökkévaló, tehát tértől és időtől függetlenül létező személy. Ráadásul a tér és az idő szintén Isten által teremtett entitás, melyek az ember számára alapvető kategóriákként funkcionálnak. Az igaz ugyan, hogy Isten térben és időben megismerhető, de ez abból ered, hogy Isten saját szabad elhatározásából (nem teljes végtelenségével) megjelenik a véges térben és időben létező világban. Nem Isten van a térben és időben, hanem a tér és az idő (az egész teremtett renddel együtt) van Istenben.

Hogy „Isten válaszol és reagál a teremtésére és maga is változik”, szintén nonszensz az istenlét szempontjából. Ha Isten végtelen, akkor – mivel a véges nem képes befogadni a végtelent – Isten szükségszerűen egyszerre látja a saját maga által teremtett világ múltját, jelenét és jövőjét, vagyis minden tér- és időbeli állapotát. Így semmiképpen nem tartható az az állítás, hogy Isten maga is változik, fejlődik, újabb ismeretekre, tudásra és képességekre tesz szert, mert akkor szintén azt kellene alapfeltételként szabnunk, hogy Isten nem isten, hanem nálánál nagyobb lény teremtménye. Amennyiben elfogadjuk, hogy Isten isten, akkor szükségszerűen azt is feltételeznünk kell róla, hogy omniszciens (mindentudó), omnipotens (mindenre képes) és omniegzisztens (mindenhol jelen lévő).

Monostori úr filozófiai álláspontjával vannak tehát elsődlegesen a legfőbb problémák, mivel lényegében tagadja Istent. Nevezheti bárhogy (nyílt teizmusnak, kapcsolati teológiának stb.) ezt a konstruktumot, valójában az nem teológia, mert tulajdonképpen tagadja Isten istenségét. Lényegét tekintve ez egy átnevezett deizmus. El tudom képzelni, hogy egy fiatal és nyitott elme számára igen vonzóak az ilyen és ehhez hasonló elméletek, és nincs is ezzel probléma, de valójában csak letérítenek a kereszténység útjáról. Ha erre az útra lép, akkor fel kell vállalnia, hogy nem keresztény, mert már eleve az Újszövetség és az első négy egyetemes zsinat megállapításaival áll szemben. És akkor még nem beszéltem a reformációról.

Az ún. ábrahámi vallások kutatása igen hasznos az ismeretek szintjén, de ne akarjuk valamiféle egységbe tákolni ezokat a dolgokat, mert nem lehetséges. Mindegyik esetében mások az alapok.

FELÉPÍTMÉNY

Monostori Tibor ÉS-cikkére már Márkus Tamás válaszolt – szerintem komoly belső logikai és teológiai fegyelemmel. Nekem az ÉS-cikkben az a hibás és manipulatív átkeretezés tűnik fel, amiben a szerző Soós Géza (akit egyébként a szerző később személyes hősének és példaképének tart) munkáját a mai progresszív kereszténység egyenes vonalú előfutárának tekinti, a „fundamentalistákat” pedig valamiféle látens vagy manifeszt náciknak. Azt hiszem, hogy egy ilyen tanult embertől, aki ráadásul nagyon is büszke tanultságára, ez a fajta végletes leegyszerűsítés kifejezetten anti-intellektuális nivellálásnak hat.

Ha viszont megőrizzük a fenti paradigmát, akkor is két nagy hibája van Monostori úr gondolati mintaképzésének:

(1) Soos Gézát igencsak nagyvonalúan teszi meg saját és a hozzá közel álló haladó szellem előfutárának, szellemi ihletőjének. Történész létére először azt kellene kimutatnia, hogy szellem- és elmélettörténeti szempontból miként jutottak el Soos Géza gondolkodásának és cselekvésének az elemei Soos Géza szellemi örökösein (nevek és művek feltüntetésével) keresztül a mai keresztény progresszivizmusba. Amennyiben ez a szellemi vonal így nem áll rendelkezésére, akkor ez nem több, mint egy fajta humanizáló szimpátia Soos Géza gondolatvilágával és életének eseményeivel. Az ilyen életrajzok természetesen fontosak egy személy fejlődése szempontjából, még akár egyes elemeit meg is lehet próbálni beépíteni a személyes meggyőződés rendszerébe, de valójában erőltetetté válik.

(2) A fenti erőltetettség abból ered, hogy Monostori nem ismeri fel a keresztény konzervativizmus és progresszivizmus pozícióit. Soos Géza egy egyébként masszívan konzervatív kálvinista gondolkodású személy volt. Ahogy egyébként Dietrich Bonhoeffer is konzervatív volt. Az ő időszakukban valami más felelt meg a keresztény progressziónak. Ahogy a keresztény progresszivizmus is a korszellem egyik megnyilvánulási formája, a kereszténységbe való behatolási kísérlete, Soós és Bonhoeffer idejében a protestantizmuson belül a haladó szellemiséget a Deutsche Christen irányzat jelentette, ami – mint azt talán mindannyian tudjuk – rasszista, antiszemita és a Führer-elvre épülő nemzetiszocialista ideológiai irányzat volt. Az, hogy ez az irányzat dominánssá vált a német protestánsok között, még nem jelenti azt, hogy mindenki ahhoz tartozott. Maradtak jócskán konzervatív gondolkodású német lelkészek a fent említetten kívül is, akik igyekeztek menteni az üldözött zsidókat. Ennek megfelelően történetileg sem állja meg a helyét a keresztény konzervativizmus (helytelenül pusztán a fundamentalizmussal azonosítva) tudománytalan és etikátlan azonosítása – legfőképpen a jövőre való tekintettel. Ha Monostori logikája alapján haladnánk tovább, akkor a progresszív kereszténységet lényegében egyfajta jövőbeni liberál-fasizmussal kell azonosítanunk.

Számomra tiszteletre méltó Monostori tudásvágya és a minden vallást egy univerzális vallásfilozófia alatt összebékíteni szándékozó törekvése, de történész létére tudhatná, hogy nem ő lenne az első az elmúlt évszázadokban. Van ennek már klerikális kurzusa is, amit ökomenizmusnak nevezünk.

ÁLDÁSOM RÁTOK

Monostori úr egyik nagy szívfájdalma, hogy a haladás jegyében a magyar református egyház – és tegyük hozzá, hogy általában a többi magyarországi protestáns egyház sem – Isten Igéjének az útmutatása alapján nem kívánja a házasság fogalmát „kibővíteni”. Nagy truvájként idézi, hogy „a radikális konzervatívok előbb-utóbb választásra kényszerülnek”. Szeretném meglepni a történész Monostorit: a konzervatív szemléletű keresztények (= Isten Igéjét a saját életükre nézve legfőbb irányadó tekintélyként elfogadó keresztények) minden időben és mindenhol választásra kényszerültek (sőt, inkább kényszerítették őket) a Krisztus elsőbbsége és a külvilág fellazító ideológiái között. Így volt ez az ókorban, amikor pl. a gnózis tanítása férkőzött be parazita ideológiaként a kereszténységbe; a középkorban, amikor az evangélium útjáról letérő egyházzal szemben kellett állást foglalni – akár életük árán is – (ld. katarok, reformátorok); az újkorban is, amikor a külvilágot a szélsőséges szcientizmusig feszítő teológia elvesztette a Krisztust a hazafelé vezető úton, de az egyszerű keresztény és „ellenséges” katonák 1914 szent estéjén énekeltek egymásnak, kimásztak a lövészárkokból és megajándékozták egymást, mert nem értették, hogy miért kell a haladó, keresztény és egymással egyébként rokonságban álló uralkodóházaknak alattvalóikat egymással halomra öletniük – hogy a teljesség igénye nélkül nagyobb tendenciákat említsek. Az evangélium üzenetének a választása nem sodor senkit se jobbra, se balra – csakis a Krisztushoz és az Atyához közelebb.

Nagyon kifejezőnek tartom Monostori úrnak a blogján megtalálható Mi a nyitott teizmus? c. írásához választott képet: egy kényelmesre aszfaltozott széles út. Lehet a széles úton járni, sőt megkockáztatom, kell is. De csak egy darabig. A Krisztus útja keskeny és nem lehet halálkaravánnal végig rongyolni rajta. A különféle szellemiségek, filozófiák, irányzatok közti kutatás jó és hasznos dolog, de úgy vélem, hogy erre is igaz Heisenberg mondása: Az első korty a tudomány poharából ateistává tesz, de a pohár alján ott vár Isten.

Monostori Tibornak a Márkus Tamás és Pocsaji Miklós írására adott válaszában már komoly szétesést látok. Igyekszik minél több nevet felsorolni pro és contra, hogy a kvázi szellemi szövetének a hálóját minél több helyen rögzíthesse. Azt hiszem, hogy erre a válaszra már így nem volt szükség, mert inkább a „csak, hogy valamit írjak nekik” jegyében született. Nem lett volna akkor sem gond, ha még több komoly érvet gyűjtött volna össze és mondjuk egy év múlva írt volna egy választ és egy újabb irányadó cikket a témában. Semmivel sem lett volna gyengébb vagy értéktelenebb a válasz. Akkor legalább lenne mivel tartalmilag vitatkozni, de így csak a módszer marad az asztalon. Az egész vitával kapcsolatban helyesebbnek tartanám, hogy ha a személyeskedés szintjéről a filozófiák, teológiák kijelentéseinek a szintjére vonulnának vissza a résztvevők. A tudományosság és a logika szempontjából egyébként pedig megfontolandó, hogy kell-e ezt a vitát tovább folytatni, hiszen – ahogy azt Márkus Tamás is megírta – nem ugyanazon a felületen jelenik meg a támadás és a válasz. Az egyház mindig „en bloc”, azaz egy tömbként fog minden kérdéssel kapcsolatban megnyilvánulni, vagy legalábbis így kellene. Az egyházat nem kell senkinek megmentenie, mert az Krisztus teste: majd Isten és Krisztus – ahogy eddig is – gondot visel róla. Emberi erőkifejtés nem mentette meg az üldöztetéstől vagy felemeltetéstől. Az egyház tagjainak az a dolguk, hogy megtanuljanak az Isten által adott helyzetben Krisztus követőiként gondolkodni, hinni, cselekedni. A Mesteréhez ragaszkodó keresztény nem fekszik keresztbe a krisztusi úton (ez önmagában ellentmondás, mert Istent nem tudja senki emberfia akadályozni abban, amit elhatározott), de az, aki szeretné a Krisztus testét a megváltozott világhoz „igazítani”, szükségszerűen Jézus küldetésével, tanításával, kereszthalálával és feltámadásával szemben fog előbb-utóbb állást foglalni. Ezek történetileg is levert cölöpök a kereszténységben; ezeket nem lehet megkerülni, és Istent „tanulásra” kényszeríteni. Az ember tanul Istentől és nem fordítva. Ez mindig így volt és így is lesz. Az egyház a hajóját az ókor vége óta a világtól, az emberi kultúrától eloldozva tartja: látja, figyeli, reagál rá tanításában, de nem elegyedik vele. Ettől lesz Krisztus teste egy – és nem valamiféle lelkészi diktatúrától. Ezt szokta a külvilág összetéveszteni vagy inkább nem képes felfogni az evangéliummal, az egyházzal kapcsolatban.