Némely finnyásak, akik felül állnak mindenféle közéleti küzdelmen, politikai térfélen, ideológiamentesek és minden-mentesek rosszul érzik magukat a korunkban kialakult kultúrharctól. Egyébként a múltkor esett és fújt és én is rosszul éreztem magam! Azonban észrevettem, hogy az időjárást ez egyáltalán nem érdekli.
Na, pont így van ez a kultúrharccal is: azt se érdekli, hogy minekünk tetszik vagy nem tetszik, az meg végképp nem érdekli, hogy hogy érezzük magunkat tőle. Magasról tesz az érzékenységünkre és még a divatos traumatizálódásra való hajlamunkra is. Traumák… ez egy rómainak vajon miért nem jutott eszébe? (költői kérdés volt).
Szóval kultúrharc kérdésben az a lényeges, hogy mi, akik részt veszünk benne keresztyén és konzervatív részről (vállalom!) –
nem indítottunk ilyen háborút!
Nem mi háborúskodunk, részünkről ez csak reakció. Tudniillik a kulturális háborút a balliberálisok vagy progresszívek vagy kulturális marxisták indították el. Mint minden háborúban van, aki nyer és van, aki veszít. És okulásul mondom: ők nem azért indították, hogy veszítsenek, hanem hogy nyerjenek (ki gondolta volna?). Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne majd vesztes! És megint – csak úgy mondom:
ezek mi lennénk!
No és most lehet a kultúrharcon röhögni! Felsőbbrendű arckifejezéssel, pózzal. Mi lennénk a vesztesek: a hagyományos közösségek, a nemzetek, a házasságok, a családok és természetesen a keresztyénség. Mindez nem külső háború, hanem a tudatokért való küzdelem, az emberek fejének, gondolkodásának megváltoztatására irányul.
A finnyásak elhiszik azt a marketing szöveget, hogy ez lehet egy win-win (nem zéró összegű) játék, így végül mindenkinek jól sül majd el. Csak hát nem, ez nem az, mert a win-win játékelméleti kérdés – ez viszont nem játék! Persze némelyeket az a tévképzet is foglyul ejt, hogy kimaradhatunk belőle, mert ez tőlünk távol zajlik – kit érdekel sülnek a zsírjukban, ide hallom ahogy serceg… De ez sem igaz: bemászik a gondolkodásba, az érzésekbe, megváltoztatja gyereknek, felnőttnek, fiatalnak, öregnek egyaránt a gondolkodási mintáit. És nincs határ, ahol azt lehet mondani: ezt nem, itt védett terület van, mert az internet, a streamelős csatornák, az egész kultúra mindenütt ott van – ha jól sejtem.
Akik ezt a kulturális háborút elindították és folytatják ennél azért ambiciózusabbak és gondoltak a kimaradás eshetőségre. Arra, hogy nehogy valaki kimaradjon a jóból, így ennek köszönhetően nem kell aggódnunk, hogy lemaradnánk bármiről is. Na mármost, ha egy háború ellenünk zajlik, akkor szójalattében gondolkodni, traumákra hivatkozni, büdöset emlegetni finnyásan és kimaradást, függetlenséget prédikálni szerintem
egyszerűen csak: kapituláció!
Megértem. De azért egyet nem értek. Főképp, amikor ezt a kulturális háborúban való védekezést (esetleg: ellentámadást) idióta kultúrharcos dedónak állítják be és felsőbbrendűséggel röhögnek, mikor mindenünk rámegy lassan. Család, gyerekek, normalitás, minden. Mert ők rosszul érzik magukat tőle. Én is – mégis kinek van kedve ehhez? Nekem ugyan nincs, sokkal inkább foglalkoznék szép dolgokkal, építő dolgokkal, csak hát nem békeidők vannak, hanem háborús idők. És ahogy kivettem nem lehet annyival elintézni, hogy: szeressük egymást gyerekek, legyen már béke! Mert ők aztán nem hagyják abba, mert a régi próféták irigylésre méltó küldetéstudatával rendelkeznek. Ezt is érteni és látni kell, ezt a fontos dolgot rögzítsük tehát, hogy
ők sose hagyják abba!
Permanens küzdelem folyik a hegemóniáért. A progresszió törekvése nem illedelmes helykérés a mindenféle virág virágzásának álom-mezején, hanem
hegemóniára való törekvés!
Ha pedig kialakul a hegemónia – nem lesz irgalom! Csak úgy mondom. Hogy ez mennyire így van csak híreket kell olvasni, hogy mik történnek manapság a fényességes nyugaton. Emberek elveszítik az állásukat, mert keresztet hordanak a nyakukban. A Harry Potter egykor ünnepelt szerzőjét folyamatosan meghurcolják, mert nem hajlandó szó nélkül hagyni a transzideológiát. De már állami szinten is ez megy: Päivi Räsänen ügye erről szólt a békés ezer tó országában. Csak néhányat említettem a több millióból. Ahogy kis és nagy cégek, jogrendszerek
nem tűrik a kulturális hegemóniának való ellenszegülést!
Úgyhogy talán nem kéne hegemónia kialakításának végét megvárni! Szögezzük le tehát: a kultúrharc a tudatokért folyik, a felettük gyakorolt befolyásért. A keresztyénség is befolyásolni akar! De nem hatalomért, egyebért, hanem elménket Isten befolyása előtt akarja megnyitni. Nem betöri az ajtót, hanem kell hozzá a mi engedélyünk – nem kötelező! De nem is besurranó módon befolyásol, mint a Netflix a szexuális és egyéb nevelésével minden filmben, sorozatban stb.
A keresztyénség is befolyásol, csak abban más, hogy nem önjelölt befolyásoló, hanem küldött. Mert Isten is befolyásolni akar, és igen, beleszól az életünkbe. A különbség az, hogy Neki van mire, a progressziónak meg nincs. Ő Isten és maga a szeretet, Aki elküldte Jézust, hogy megmentsen minket bűneinkből (és nem azért, hogy benne hagyjon). Mi az, ami történik? Befolyások küzdelme. Épp azért áll így az egykorvolt keresztyén civilizáció, mert ügyében a keresztyénség a „kit érdekel mit csinál a világ” álláspontját tette magáévá.
Úgyhogy a kapituláció nem opció!
Vissza kellene venni a sisakot és hagyni a fenében a szójalattét, eljövendő békeidőkre. Én egyébként is a magam részéről egy cappuccinót kérnék