“Bár a legtöbb európai országban ma már aligha, hazánkban elvileg még minden érettségizett ember kell, hogy tudja a választ arra a kérdésre: minek a napja október 31-e? Természetesen a reformáció emléknapja, ugyanis a hagyomány szerint 1517-ben ezen a napon, mindenszentek ünnepe előtt függesztette ki 95 tételét a magyarul Luther Mártonként ismert szászországi szerzetes a wittenbergi vártemplom kapujára. Ez a nap szimbolikus, noha korántsem a legfontosabb dátum, illetve állomás a reformáció történetének első fél évszázados „hőskorszakában”. Mégis, Luther legendás fellépése után százévente ekkor ünnepelték meg a protestánsok a reformáció kezdetét, legutóbb öt éve az ötszázadik évfordulót, amikor szinte egész Németország „Luther-lázban égett”. Magyarországon a reformáció 1517-es emlékéve keretében több száz programot, projektet valósítottak meg, hogy a teljes lakosság megismerhesse és tudatosítsa a reformáció fél évezredes értékeit, korunkig érő, élő szellemi és kulturális hatásait.
Öt éve, a jubileumi emlékévben – a média hathatós segítségével – az ország nagy része szinte mindennap a reformációval ébredt és tért nyugovóra. Azóta azonban láthatóan lelohadt a lelkesedés lángja, jócskán megcsappant az érdeklődés és a figyelem, sajnos más kampányszerű, túlpörgetett emlékévekhez hasonlóan. Szintén öt éve a médiában, a kulturális életben, az iskolákban szinte mindennap Arany Jánosról beszéltünk, hallottunk, de vajon ma hányan emlegetik, idézik vagy legalább olvassák el újra (vagy először) költeményeit, balladáit, eposzait?
Persze nem biztos, hogy a protestánsoknak mindennap a reformációról kellene olvasniuk, töprengeniük, beszél(get)niük, de a másik véglet sem helyes – ha csak október 31-én emlékezünk és emlékeztetünk arra, hogy mi a reformáció lényege, ma is érvényes üzenete, hogyan változtatta meg Európában az egyházat, a társadalmat, a kultúrát, az oktatást, az életformát, s különösen a kálvinizmus hogyan formálta a magyar észjárást és nemzeti identitást.
Hiszen nem alaptalanul írta Illyés Gyula egyik legnagyobb versében (A reformáció genfi emlékműve előtt), nem hiszi, hogy „volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin”. Ha valakit nem győzne meg a katolikus–református vegyes családból származó költő hitvallása arról, hogy milyen volna a magyarság a (nagyobbrészt) reformátusok és (kisebbrészt) evangélikusok nélkül, talán egy vázlatos irodalom- és művelődéstörténeti névsor elég lesz: Károlyi Gáspár, Szenczi Molnár Albert, Balassi, Rimay, Apáczai, Bessenyei, Kazinczy, Csokonai, Berzsenyi, Kölcsey, Kőrösi Csoma, Petőfi, Arany, Tompa, Kemény Zsigmond, Jókai, Mikszáth, Ady, Móricz, Szabó Dezső, Kós Károly, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Németh László, Szabó Magda, Sütő András, Csoóri Sándor.
És akkor az erdélyi fejedelmekről s a többi nagy református politikusról, államférfiról még nem is beszéltünk. Például Bethlen Gáborról, aki egész életében folyamatos párbeszédben volt Istennel, naponta imádkozott, több mint hússzor elejétől végéig elolvasta a Szentírást, s a halála előtti perceiben Pál apostolt idézve e két sort vetette papírra: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”, hozzátéve saját meggyőződését: „Nincsen senki, bizonyára senki nincsen!” Vagy a reformáció 401. születésnapján aljas, gyáva módon meggyilkolt gróf Tisza Istvánról, aki az előző századfordulón a budapesti református ifjúsági egyesület estjén ezt mondta a vallás szerepéről a modern élet küzdelmeiben betöltött hivatásáról: „Az igazság keresésének, a dolgok mélyére törekvő komoly gondolkozásnak koronája és zárköve nem lehet egyéb, mint az Isten felismerése, tisztelete, az Ő akaratában való megnyugvás, mint az élő keresztyén hit.” Ez a hit az, ami „az élet ezer veszélye, ezer izgalma, ezer bizonytalansága között Istennel kapcsolja össze lelkünket, erősekké, bátrakká, szilárdakká tesz bennünket a lét küzdelmeiben. Mily nyomorult játékává leszünk az eseményeknek és saját szenvedélyeinknek, ha nem tudjuk, nem érezzük azt, hogy erős várunk nekünk az Isten!”
