Mai közbeszédünkben szinte említés nélkül mentünk el azon tény mellett, hogy a Luther-féle német Újszövetség kiadása szeptemberben volt ötszáz éves. Ezt megemlítve a magunk részéről jelen írásunkkal szeretnénk méltóképpen megemlékezni a 2022-es év reformációs emléknapjáról. A nagy francia reformátorról utoljára születésének 500. évfordulója alkalmából emlékeztem meg (ITT).
Ebben megneveztem azt a négy csoportot, akik okkal gyűlölik Kálvint.
A KATOLIKUSOK
közül azok, akik nem tudják megbocsátani Kálvinnak, hogy Genf város reformációját a savoyai püspök visszahódító akciójával szemben is megszilárdította, és olyan mintát adott, amelyik történelmi szemszögből a római katolicizmus egyik legkomolyabb kihívója.
AZ ANABAPTISTÁK
akik örököseinek vallják magukat (pedig nem azok, hanem a holland reformátusságból kiszakadt arminiánusok és a puritanizmusból kiszakadt baptisták szellemi utódai), nem tudják megbocsátani Kálvinnak, hogy a legfőbb „specialitásukat”, felsőbbrendűségi tudatuk zálogát, a felnőttbemerítést „csúfolta meg”, amikor a strassburgi bibliás anabaptisták az ő igehirdetései nyomán hordták tömegével megkereszteltetni gyermekeiket.
AZ UNITÁRIUSOK
akik nem feledhetik, hogy Kálvin Szervét Mihályról ki merészelte mondani, hogy egy öntelt és felfuvalkodott kígyó, a hitnek és Krisztusnak megtagadója, az istentagadás és ateizmus szálláscsinálója. Végül a mindenkori libertinusok örökösei azt nem tudják lenyelni tőle, hogy nem engedte nekik, hogy szabados, énközpontú és önző tanításaikkal jólétben, biztonságban és kényelemben élve rombolják azt a hitet, melyért a francia hugenotta vértanúk a mártíriumot is vállalták. A 16. századtól kezdve erre vezethetőek vissza mindazon képtelen állítások, amelyek a szodómiától kezdve az istencsapásokon (gyermektelenség, betegség) át az őrült zsarnokoskodásig szinte mindent a genfi reformátor terhére róttak.
DE VAN A KÁLVIN-GYŰLÖLETNEK EGY KEVÉSBÉ ISMERT POLITIKAI HÁTTERE IS
1835-ben, Kálvin genfi szolgálata kezdetének háromszázados évfordulója előzményeként merült fel először egy Kálvin-szobor felállításának gondolata. A kezdeményező Jean-Jacques Sellon volt. A jómódú polgár, filantróp, a genfi Béketársulat alapítója előterjesztésében szégyennek nevezte, hogy Genf még nem adózott emlékművel legnagyobb (igaz fogadott) fiának, amikor Rousseau-nak már 1834 óta állt az emlékműve.
Sellon a konzervatív protestáns körök ellenvetésére, miszerint Kálvin nagy hangsúlyt helyezett a „faragott kép” készítésének ószövetségi tilalmára. Sőt, kifejezetten megtiltotta azt is, hogy neki síremléket állítsanak. A legfőbb genfi protestáns templomban, a Cathédral Saint-Pierre-ben már 1648-ban, alig több mint egy emberöltővel Kálvin halála után felállították a harmincéves háborúban, a katolikusok elleni küzdelemben elesett protestáns hadvezér, a francia arisztokrata Rohan herceg hatalmas szoborral ékesített síremlékét.
A reformáció is meghagyta a középkori székesegyház számos figurális üvegábrázolását is, hiszen azok szépek, és Genf régi történelmének tanúi. Különben is, a nagy reformátor végakarata csak személyiségének nemes egyszerűségét bizonyítja, de semmiképp sem kötelezi a hálás utókort arra, hogy méltó emlékjel állításától tartózkodjon.
Végül az 1836-os genfi emlékműállítás politikai csatározások áldozatául esett. A Compagnie des pasteurs, a genfi lelkipásztori testület ugyanis elvetette a Sellon-tervezetet, és helyette egy harcias, hitvitázó szellemben fogant (a pápát Antikrisztusként aposztrofáló) felirattal emlékezett meg a város reformációjának 300. évfordulójáról.
Ezt a kezdeményező semmiképp nem találta illendőnek, és a kormányzat nem is engedélyezte a nyilatkozatnak a kantoni nyilvánosság tereire való kivitelét, így azt kizárólag a református templomokban olvasták föl. A savoyai beköltözők révén ekkorra már jelentős mértékben katolikus lakosságúvá vált városban az 1830-as években már forrtak az indulatok a rendkívül szűk 1815-ös választójog miatt; 1841-ben el is indult az alkotmányozási folyamat.
Az ekkor már csak névleges református nagypolgári tanácstagok ilyen körülmények között kínosan ügyeltek a semlegességére a vallási ügyekben. Távlatilag mindenki a (főleg katolikusokból álló) városi szegénység szavazataira pályázott, még ha ennek ára a város kálvini örökségével szemben hangoztatott kritikai hangok megfogalmazása/támogatása volt is.
Ezekre a folyamatokra is reagált a Fáy András (1786–1864) 1842-es Óramutató című művében személyében, egyházszervezői tevékenységében és predesztinációtanában egyaránt rendkívül súlyos (és igaztalan) szavakkal szólta le Kálvint.
Ebben a „nemzet mindenese” (Mikszáth) dicsérte ugyan az ébredési protestantizmust laikus (értsd: nem papi, nem hierarchikus) és nyilvános (értsd: közérdeklődésből táplálkozó) szelleme miatt. Ugyanakkor a protestantizmus lényegét a haladásban és a szabad vizsgálatban látta, ahol a reformáció átvette ugyan az ókori gyökerű haeresis–ortodoxia különbségtételt, de éppen maga meg is kezdte annak felszámolását, amikor nekiment a régi dogmáknak.
A protestantizmus kialakulása által is katalizált fejlődés az újabb kor vízválasztójává az illiberalizmus–liberalizmus ellentétet tette, ahol a római katolicizmus szükségképpen az előbbi, a protestantizmus pedig az utóbbi oldalon áll. Fáy ezzel a fejtegetésével inkább liberálisnak, mint református bizonyult. Filozófiai tudását is „megcsillogtatta”, miközben teljes mértékben a Hegel- Schleiermacher- Baur-i definíció talapzatára helyezkedett.
Ebből a szempontból a „haladó”, „lelkiismereti szabadságharcos” Luther ellentétben áll az „inkvizítor” (tehát látens katolikus) Kálvinnal. Nem véletlen, hogy a genfi reformátor Madách Imre Ember tragédiájában meg sem jelenik, csak Luther, de ő is csak, mint túlságosan heves kazánfűtő a Falanszter színben.
A hangsúly a „szabadgondolkodó” Keplerre esik, akinek bár kénytelen tudományát ócska és hamis asztrológiára fecsérelni, az Egyházat megrendítő gondolataiból mégis kinő a francia forradalom, és a „az erényében és bűnében egyaránt hatalmas nép” nacionalizmusa.
Fáy szerint a bibliai holt nyelvekben, a dogmatika-teológiában, valamint a bibliaismeretben kiképzett pap egeket verdeső prédikációja is csak a füleknek papol, és amúgy a tradicionalista szellemben szóló prédikáció amúgy is csupán „önmagából szóló beszéd”. Ez nagyon súlyos és megvető nyilatkozat a hagyományos református hitvallásokkal szemben is, amelyek mindegyike szerint a prédikáció nemcsak Istenről, hanem Istenből való beszéd is. (Praedicatio Verbi Dei est Verbum Dei).
Fáy azonban így:
„Kálvint […] a nagy Lutherrel, békés Melanchtonnal és józan Zvinglivel egy rangba helyezni nem tudom; és vele, mint emberrel megbarátkozni, annál inkább őt példányomul [értsd: példaképül] venni nem bírtam soha. Az absolutismusnak sem istennél, sem embernél nem vagyok barátja! Ki genfi presbyteriumában, ezen protestáns inquisitio tribunaljában zsarnokilag elnökösködve, és megfeledkezve arról, hogy a reformatiót is vélemény-különbözés szülte, és ennek főelve lélekszabadság, eretnekeket üldözött, Castellio Sebestyént Genfből száműzette, Servetet, ki ellen vendégi, igazsági, keresztyéni jogokat megtapodott, elevenen megégettette, sok másokat tömlöczöztetett; sőt megfeledkezve, hogy ö maga is milly kínosan üldöztetett tanjai miatt, rendszeres munkát készített, a protestáns egyház azon jogának kivívására, hogy az eretnekeket tűzzel-vassal pusztíthassa; ki Zvinglinek jogát épen úgy foglalá el, mint Americus Vespusius a Colombét, — emberem soha nem lehetett.”
