“Az elmúlt években menthetetlenül belegabalyodtunk a keresztény értékrend körüli társadalmi vitákba. Sokan úgy gondolják, hogy keresztény értékrend valójában nem is létezik, hiszen az evangélium nem értékrend, hanem kegyelem és szabadítás, és a szóhasználat – különösen politikusok szájából – inkább csak zavart kelt, sőt, elhomályosítja mind a keresztény hit igazságát, mind a politikusok nemtelen hatalmi motivációit, amelyekhez a kereszténységet egyszerűen csak takaróul használják. Ezt a gyanút az olyan történetek, amilyen Borkai Zsoltté vagy Szájer Józsefé, szinte kikezdhetetlenné teszik, és talán nem is az ő történetük a legrosszabb.
Bár az őszinteség fontos kérdés, és engem is felkavarnak a nyilvánosság elé ömlő gyomorforgató bukások és gátlástalanságok, én most mégsem arról szeretnék írni, hogy a keresztény értékrendre való hivatkozás cinikus hatalmi eszköz-e (vagy hogy csak az-e). Erről ki-ki alakítsa ki a maga józan véleményét, lehetőleg kerülve a sommás ítéleteket és a rágalmazás bűnét, ami szintén a cinizmus egy formája. A szomorú igazság az, hogy csontvázak az egyházban is vannak, és általában onnan is kizuhannak. De én most nem a hitelességről fogok írni, hanem magát a keresztény értékrend kérdését szeretném teológiai keretbe helyezni. Ehhez szükséges, hogy hátrébb lépjünk egyet, még ha a konkrétumoktól való eltávolodás legtöbbünknek érthetően nehéz is, néha szinte lehetetlen.
Először is szögezzük le, hogy a keresztény értékrendnek nevezett valami valóban nem azonos a keresztény evangéliummal. Az evangélium Jézus Krisztus örömhíre, amely mindenek előtt a bűnbocsánatról és az örök életről, meg az Istennel való megbékélésről szól. Két dolognak azonban nem kell ellentétben állniuk egymással attól, hogy nem azonosak. Az árnyék sem azonos a fával, de nem is áll konfliktusban vele. A hold sem ellentéte az apálynak, a konyha sem ellentéte a főzésnek, noha a köztük lévő különbség a kapcsolat ellenére is nyilvánvaló. A keresztény értékrend – ha helyesen értjük és a helyén kezeljük – nem idegen az evangéliumtól. Ezt viszont csak akkor tudjuk így látni, ha a teológiánkban van helye a teremtés rendjének, vagyis ha hisszük, hogy a keresztény hitnek van mondanivalója a teremtésről (más szóval a természetről) is, amelyben a keresztény és a világ együtt léteznek. Ha a teremtés kérdését egy az egyben beolvasztjuk a megváltásba (ahogy több teológiai és lelkiségi irányzat is teszi), akkor a keresztény értékrend értelmezhetetlen fogalom, sőt, a megváltás ellensége lesz, az arra való hivatkozást pedig ördögien ravasz csapdának fogjuk látni, báránybőrnek, amely mögött farkas leselkedik ránk. A keresztény értékrendnek csak akkor van pozitív jelentése, ha a teremtett rendnek is van szerepe a teológiánkban.
Ebben a kérdésben jelentős különbségek alakultak ki hagyományosan a katolikus, a református, az evangélikus és az anabaptista irányzatok között, a modern teológiai gondolkodásban pedig olyan teológusok között, mint Barth, Brunner, Dooyeweerd, Yoder, Hauerwas vagy N. T. Wright, de ennek részleteibe most nem tudok belemenni anélkül, hogy rögtön ne is vesszek el bennük. Én azok közé tartozom, akik a teremtés rendjét fontos bibliai tanításnak tartják, amely nélkül a megváltás sem értelmezhető. Krisztus valóban új kort hozott el számunkra, de a Krisztus általi megváltás abba a teremtett rendbe érkezett, amely a bűn miatt megváltásra szorul. Isten nem mondott le a teremtéséről, még bukott állapotában sem, sőt, éppen azt váltja meg Jézus Krisztus által, ami elbukott. A szivárvány íve még mindig ott van az égen felettünk: Noé óta Isten hűségét jelzi bukott teremtése iránt. Várjuk az Isten országát, de továbbra is az ő teremtett világában élünk. A teremtés bukottsága is csak akkor jelent valamit, ha volt honnan lebukni. A bűn nem eltörölte a teremtés rendjét, hanem megrontotta azt, és a megváltás sem eltörli, hanem helyreállítja és magasabb szintre emeli.
Itt kanyarodnék vissza a keresztény értékrend kérdésére. A keresztény értékrend szóösszetétel sokféle asszociációt ránt be, jót, rosszat, pöffeszkedőt, de a keresztény értékrendnek a társadalomban – jól értelmezve, és nem összekeverve valamiféle nosztalgikus, a múltba vágyó konzervativizmussal – leginkább a teremtés rendjéhez (ordo creationis) van köze. Ahhoz, amit a Biblia az Isten által teremtett és megromlott világ legalapvetőbb struktúrájának tart. Olyan tanításokra gondolok, mint az, hogy Isten az embert (és csak az embert!) a maga képére teremtette, férfivá és nővé; vagy hogy a házasság életre szóló szövetség egy férfi és egy nő között, és ez a gyermekvállalás alapja; vagy hogy felelősek vagyunk embertársainkért, ezért például nem forgathatjuk ki a szegényeket a jogaikból és nem hagyhatjuk őket éhen halni; vagy hogy a munka jó, de pihenésre is szükség van; vagy hogy az ember nem csak test; vagy hogy a gyilkosság főbenjáró vétek, az állat azonban az ember eledele lehet; vagy hogy a gyermekek tiszteljék a szüleiket, a férfiak áldozatosan szeressék feleségüket, ők pedig tiszteljék férjüket; vagy hogy az ember feladata, hogy meghódítsa és uralma alá hajtsa a földet, de közben vigyázzon is rá.
Ezeket valamilyen formában az Újszövetség is mind megerősíti, gyakran a teremtésre vagy a természetre hivatkozva (pl. Mt 19,4; Róm 1,26-32; 2,14-15; 13,1-7; 1Kor 11,14; 1Tim 4,3; Jak 3,8; 1Pt 2,13-14; Jel 11,18). Egyik sem azonos az evangéliummal, de szerves részei a Bibliára alapozó keresztény teológiának. A bibliai hit nemcsak a megváltásról szól, hanem a teremtés rendjéről is. És most jön a lényeg: ezt a teremtett rendet elsősorban olyankor szokták keresztény értékrendnek nevezni, amikor más világlátásokkal kerül konfliktusba. A keresztény értékrend jelentősége leginkább akkor válik érzékelhetővé, ha a keresztény hitből fakadó teremtési rendet egybevetjük más, versengő világnézetekkel. A valóság milyenségéről, az emberi természetről, az emberek közötti együttélésről ugyanis sokféle (időnként radikálisan eltérő) elképzelés létezik, és mindegyik hatással van a társadalmak működésére. A kereszténységből is származnak olyan gondolatok, amelyek alapvetően befolyásolják az emberek együttélését: ez a keresztény értékrend, vagy amit általában annak neveznek. A kereszténység által vallott teremtési rend, amely a világ számára is érvényes.”
