
Denis Villeneuve ÉRKEZÉS című filmjében a nagyon nem antropomorf idegenek előtt két tudós védőruhájából kivetkőzik, hogy láthassák az idegenek milyen az ember és ezzel bemutatkoznak nekik. Egy nő és egy férfi. Mellükre téve a kezüket, magukra mutatva mondják: HUMAN, HUMAN- EMBER!

Kisvártatva az idegenek a levegőbe rajzolnak írásjeleket – és ezzel ők is bemutatkoznak a tudósoknak.

Úgy tűnik ez a pár éve készült nagyszerű, bár szolkatlan- filozófikus sci-fi igen ósdi: mert az ember “csak” egy férfi és egy nő benne…

Napjaink parázs vitái közepette…
MICSODA AZ EMBER?
Ez jó kérdés, mert már nem egyértelmű. Sokféle választ hallunk erre a kérdésre, ám egy dolog biztos, miszerint ez egy nagyon fontos kérdés- ha nem a legfontosabb – mert az alapvető identitásunkról beszél! Evidenciáról, ami mégsem evidencia már. Így hát meglehetősen komoly érdekünk fűződik ahhoz, hogy tisztában legyünk vele. Mert ahogy erről gondolkodunk úgy fogjuk önmagunkat látni és a többi embert, lehetőségeinket és korlátainkat, egyszóval tudatos és társadalmi életünkben is mindent befolyásoló tényezőről beszélünk.
Az emberről szóló magyarázatok eltérők és különböző szempontból beszélnek az emberről: mint biológiai lényről, mint pszichével rendelkezőről, kicsoda nemiségében, társadalmában, történelmi dimenzióban és lehetne hosszan sorolni. Mindegyik magyarázat híjával van – mert koránt sem magyaráz meg mindent. inkább rész-magyarázatok, mint holisztikusan és konzekvensen teljes képet adók. Például a materialista-evolucionista magyarázat nem képes magyarázni a bűn-kérdést, sem a bűntudatot, mely általános emberi jelenség, továbbá az öröklét utáni vágyakozást sem. Ha csupán az evolúció terméke vagyunk, akkor hosszú évmilliók alatt miért is nem sikerült megszoknunk a tényt, hogy: életünk véget fog érni és meghalunk! Valamiért mégis ott van bennünk a vágyakozás az élet végtelensége után és méltatlannak, igazságtalannak tartjuk, hogy meg kell halni. Ellenvéleményünk masszívan és kitörölhetetlenül ott van bennünk, az elmúlást idegennek érezzük, miként az odáig vezető öregedést is (ma próbálunk mindent megtenni, hogy ezt késleltessük). A materialista magyarázat nem kielégítő szellemileg és végkép nem elégíti ki az ember szívét- lelkét! A kérdés az, hogy van-e jobb magyarázat, amely képes megmagyarázni a paradoxont:
az ember véges mégis szívének vágya maga a végtelen
Miért van ez így?
A modern korban a tudomány átvette – talán akaratlanul – azt a szerepet, mely az európai keresztén kultúrában az egyházé volt, vagyis: az eredendő tekintély státuszát. Így ebben a kérdésben (is) a tudományos álláspontot tartja kultúránk ma mértékadónak, azaz a tények világába tartozónak. Ha tudósok ezt vagy azt mondják – elfogadjuk, mert ők mondták. A tudományos testületeken kívül nem jár utána senki – hasonlóan, mint egykor, amikor az egyház mondott valamit – mert ez nem is lehetséges, hiszen akkor mindenkinek tudóssá kéne válni és leellenőrizni mindent. Hanem ehelyett csak úgy elhisszük “bemondásra”, feltételezzük, hogy igazat mondanak és azt is, hogy nem tévednek. Azonban a tudomány sosem mondta, hogy a teljességet vizsgálja atomoktól a galaxisokig, lélektől a szellemig, hanem csak az egész részeit – terültenként. Különösen is azt áll módjában vizsgálni, ami mérhető eszközeikkel vagy kísérletekkel bebizonyítható vagy logikai érveléssel cáfolhatatlanul kimutatható. Csakhogy a világ ennél jóval, nagyobb és titokzatosabb – így tudomány nem képes (és nem is szándéka) területétől elütő dolgokra válaszolni. Így valójában a tudományos világkép létezése ellenére sem lesz soha mindent átfogó metanarratívává. A tudósok, akik között számtalan hívő van ezt jól tudják, a közfelfogás- közhiedelem azonban nem.
Ezt láthatjuk abban is, hogy ma az emberek többsége úgy vélekedik, hogy az van, amit a tudomány mond, ami ezen túl van az vagy nem létezik vagy csak a fejünkben-lelkünkben létezik, mint hitek és értékek világa, de nem a tényeké (ld. Lesslie Newbigin: Evangélium a pluralista táradalomban). A ma embere tehát a bevallottan bizonyos korlátok között látó tudományt tartja mindent-tudónak, mindent-látónak. Egyébiránt ez újabb bizonyítéka annak, hogy az emberi mentalitás eredendő része a hit, legyen az bármiben való hit, de az embernek hinnie kell, mert hit nélkül nem élhet. Továbbá ez a hit-jelenség, a transzcendencia iránti egyetemes érzékenység – például – az evolúcióval teljességgel megmagyarázhatatlan, habár kétségkívül létezik.
A bibliai válasz azonban egyaránt magyarázza az ember csodáját, végességét- elesett bűnös voltát és a végtelenség után áhítozó csillapíthatatlan vágyát!
Úgy gondolom, hogy két kérdés van, amit fontolóra kell venni:
(1) jobb (igazabb, teljesebb) magyarázat-e a bibliai magyarázat?
(2) olyan magyarázat-e, mely vonzó, reménységet és perspektívákat ad?
A bibliai kijelentésen alapuló válasz mindkét kritériumnak megfelel.
Mindkettő fontos, nagyon is! Az első azért, mert a magyarázatnak reálisnak és igaznak kell lennie. A második pedig azért fontos, mert meg kell válaszolja nem csak azt, hogy kik vagyunk, hanem azt is, hogy betelik-e valaha a végtelenség iránt való eredendő vágyunk. Ha ezt az utóbbit nem tudnánk megválaszolni, akkor a bennünk ott lévő legnagyobb kérdésre nem tudnánk válaszolni, ami anullálná az első válaszunk valódiságát is.
Azt gondolom fontos lenne – mielőtt hitbeli kérdésekben döntésre jutnánk, – hogy előbb tudjuk meg: mit mond a Kijelentés egyáltalán, tudniillik hit tekintetében ekkor kerülünk “döntési pozícióban”.
Érdekes, mikor Kálvin arról beszél, hogy jogos felvetés az, hogy “ember, ismerd meg magad”, ugyanakkor úgy folytatja, hogy az ember önmagát- önmagában megismerni nem képes, mert rosszul teszi fel a kérdést! Mert az ember nem önmagában áll, hanem egy viszonyrendszerben Istennel. Az ember önmaga ismeretében csak és csakis úgy juthat el helyes (igaz, valós és releváns) ismeretre, ha megismeri Istent! Más szavakkal: csak a Ő ismeretének tükrében fog jó tükörbe nézni és meglátni magát – minden egyéb tükör görbe és elvarázsolt kastély csupán… az utóbbi mulatságnak jó, a valóságban viszont már egyenesen katasztrofális!
TEREMTMÉNY – AKI ISTEN KÉPE
A Kijelentés – mint az közismert – arról beszél, hogy az ember teremtmény és Isten a teremtője. Nem csak úgy a tudattalan anyag egyre fokozódó hosszú fejlődése során kialakuló lény, kinek van immár tudata, hanem kezdettől fogva készen volt a teremtés napjától fogva. A Biblia ezt állítja. És még sok mindent, ami ebből következik elmond és kifejt. Nem bizonygat, csak mond és állít.
“Teremtsünk embert a magunk képére és hasonlatosságára” (1Móz 1,26)

A Szentháromság Isten úgy döntött, hogy a világ és a különböző növények és állatok (még ezek előtte az angyalvilág) megteremtése után a maga képére és hasonlatosságára teremti meg az embert. Az ember az Ő visszatükröződése a maga teremtett voltában. Nem mi kértük, hanem egy szeretettel teljes isteni döntés áll mögötte. Az ember pedig akkor van teljesen kész, mikor Ádám mellett már ott áll Éva – ők ketten alkotják az embert, ők ketten Isten képe. Ezzel persze kimondatlanul is igaz, hogy nem Ádám és Géza vagy Éva és Juli áll ott, hanem nemükben különbözőek – és ez a kijelentésbeli tény és ezt a tényt, ha tetszik, ha nem tudomásul kell venni. Később küldetésükben is fontos az Isten képének hordozása, mert az Ő képviselője az ember az egész teremtett világ felé. Nem istenek, mégis nagyon magas méltóságban vannak pusztán létezésük okán: hordhatják az Isten képét és hozzá hasonlítanak.
Érdekes, ahogy az ősidőkből fennmaradt ez is valahol bennünk, mert az ember egyrészről magát valami nagyon csodásnak is érzi, a maga tudatosságával, az eszményi felé való törekvésével és vonzódásával, lenyűgöző tehetségével. Érdekes, hogy a bábeli történetben Isten maga is elismeri az ember tehetségét (persze, ami az ő képének visszatükröződése valójában), hiszen ezt mondja rólunk: “És monda az Úr: Íme e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban.” (1Móz 11,6). Másodszor: újra és újra visszatér a vágy az istenire, valamilyen módon “istenné” lenni, legyőzni a halált halhatatlansággal – még ha ez olykor egészen luciferi módon is jelenik meg. Ha csupán “okos állat” lenne az ember kevéssé tűnik logikusnak egy istenné válás ötlete, honnan is merülne ez fel, hiszen “természetes” a természetben a végesség és halál. Sokkal érthetőbb magyarázat a bibliai, miszerint az ember elvesztett valamit: az élet végtelenségét és önnön méltóságát – hogy az örök Isten képe.
Szerintem – és persze ez személyes vélemény csupán (…) – ez a naturalista- materialista- evolucionista- narratívánál sokkal jobb hír, amit a Biblia állít. Az előbbi szerint az evolúció hosszú ideje alatt felemelkedik egy “okos állat”, aki szerszámokat kezd használni, majd nyelvet – beszélni kezd. E nézet szerint, habár az ember valóban csodás lény, ám lényegileg az állatvilághoz több köze van, amiből kiemelkedett, mint valamiféle “istenhez” vagy magasabb rendű szellemlényhez. Nekem az “okos állat” képe sokkal hihetetlenebb, mint az istenképű ember képe, még akkor is ha a nyomorúsággal terhelt embert nézem, mert még mindig egy elképesztően csodálatos lény.
Bár eszem ágában sincs megbántani a majmokat, de az a tudat, hogy Istenhez hasonlítunk az Ő képét hordozván (még ha a bűneset miatt nagyon részlegesen is) nagyon felemelő tudat és sokkal inkább az, mint a majmokhoz való hasonlóság és rokonság tudata.
Istenképűség vagy majomképűség – ez itt a kérdés!

De ha valaki úgy érzi, hogy hát ő mégis és sokkal inkább… – hát én megengedőn azt mondanám: ám legyen!
Mindenesetre gondoljuk azt, hogy Isten képét hordva Isten teremtményi gyermekei vagyunk, avagy azt, hogy csupán az evolúció csúcstermékei – mindkét hit és gondolat következményekkel járó….
KÖVETKEZMÉNYEK – MATERIALIZMUS
Az evolúción alapuló, materialista (naturalista) emberképben az ember egy nagy faj egyede. Lassan 8 milliárdnyi egyedszámú faj egyike vagyok én és a többiek is. Mivel az állatvilágból emelkedtünk fel ezért alapvetőek az ösztönök amellett, hogy nem csak ösztönlények vagyunk. Ösztöneink azonban kérlelhetetlenül parancsolnak dolgokat számunkra, kielégülésre vágyva. Az erkölcs csupán az “okos állatok” társadalmi együttélési modellje, mely időről-időre változik, leszámítva néhány alapdolgot. A többi: ösztön- vagy vágy-kérdés és nem bűn és jó kérdése – a köztörvényes kérdéseken felül.
A materializmus számára nincs vigasztalás, a halál normális, szemben a bibliai látással miszerint a halál “nem normális és nem része az életnek”. Aki meghalt úgyis marad az idők végezetéig, mert élet csupán rövid ugrás a születéstől a halálig. Ezért teljesen felesleges mindenféle önkorlátozás, viszont a vágyak kiélése és élvezete a logikus – tekintve e rövid periódust, amíg élünk. Bár vannak szép és eszményi dolgok is, azokért is érdemes élni és dolgozni, de végül eljön a kikerülhetetlen vég – így ebben a szomorú realitásban semmiféle vigasztalás nincs. Talán az lehet vigasztaló, hogy az emberiség és fiaink tovább élnek és “nekik legyen jobb, mint nekünk” – és habár ez szép és nemes gondolat, személyesen önnön halálunk ügyében egyáltalán nem vigasztaló.
Hogy jól és élvezetesen tölthessük rövid életünket viszonylag gyorsan kell javakhoz jussunk (legyen az anyagi- szellemi- társadalmi státusz- vagy siker). Így ez óriási kísértés arra nézve, hogy ezeket “minden áron” megszerezzük – persze a törvényes kereteken belül (vagy nem), de nem egy isteni etika szerint. Inkább haszonelvűség módján, sokszor a cél szentesíti az eszközt módján és a kapitalista felfogás ebben szintúgy “segít” bennünket. A modern ember csak magának tartozik elszámolással – leginkább. És ez visszavezet a kezdeti kérdéshez: honnan származunk, “kik a szüleink”? Amennyiben az anyatermészet, nos, a természet nem gondolkodó lény, tehát elszámolni se lehet neki. Ismert realitás, hogy a természetben az erősebb győz; nekünk is erőseknek kell lennünk!
Mindenesetre a materialista ember nem felfelé, nem valamilyen eszményi világra tekint, amihez képest méri magát, hanem például a természet vagy a világmindenség felé. Számos esetben ez felettébb különös, de valamiféle vallásos tiszteletté lesz a lelkében: anyatermészet: Gaia, annak megóvása, jogos bosszújától való félelem vagy az “utolsó percben vagyunk” apokaliptikus megszólalások, melyek átvették a végítélettől való rettegés helyét a modern ember lelkében. A világegyetem materialistán tudományos szemléletmódja, az emberiségben gondolkodás, kirajzás a csillagok közé, mely mindjárt “küszöbön áll”, mint egyfajta végső reménység. Furcsa, inverz, egyfajta paradox “felülemelkedettség” az egyén dolgán, egy olyan kultúrában, ahol mindennél fontosabb az egyén. A materialista tehát nem felfele néz, hanem lefele, mert felette áll a világnak és habár a természet (teremtés) csodás, habár a világegyetem (teremtett mindenség) is csodás, ám maximum roppant csodás keret és nem lélek, szellem, személy. Ezért az ember lefelé tekint rá és nem felfelé, mint Istenre. Akkor is, ha ez eszményi és akkor is, ha ez az önmagunknak ösztönszerű- természetből folyó viselkedést megindokló szemléletmód.
Így lesz az erkölcsből, mint állandó iránytűből változó társadalmi szerződés, az életből rövid ugrás a nem-létből a nem-létbe – igazi vigasztalás nélkül.
KÖVETKEZMÉNYEK – ISTEN TEREMTMÉNYE
A származás kulcskérdés! Mert minden további gondolatot önmagunkról, fajunkról döntő módon befolyásol. A bibliai metanarratíva, miszerint Isten teremtő Atya, mi pedig a gyermekei vagyunk számos dolgot von maga után.
ELŐSZÖR is a méltóságot. A bibliai kijelentés tényleg azt állítja, hogy az ember különleges! Különlegesnek érezzük magunkat és erre a Biblia mintha azt mondaná szó szerint, hogy: azok is vagytok, de most elmondom nektek, hogy miért vagytok azok. Az ember attól különleges, hogy a puszta létével ábrázolja ki Istent. Isten Szentháromság, benne a személyek közötti szeretetkapcsolat működik; az ember- férfi és nő kettőse és itt is a szeretetkapcsolatot láthatjuk – épp azért, mert ők képe Istennek.
Az ember társas lény (“nem jó az embernek egyedül, szerzek néki segítőtársat”), ám társasága nem csak kettőjük kapcsolatába tervezett és majdan születendő utódai felé, hanem Istennel való kapcsolatba is – legelsősorban. Isten teremtő Atya és az élet forrása – amint az elején fennálló direkt kapcsolat megszakad (bűneset), abban a pillanattól fogva az élet forrásától az ember el van vágva (következmény: a halál későbbi bekövetkezése). De belső lelkiképpen is elveszti az ember a bűn miatt a méltóságot: egymás ellen fordul a teremtő Atya ellen fordul. Ez a halál lelki dimenziója, mely állapot és velünk együtt születik, ebbe az állapotba születünk. Nem attól leszünk újra méltók és ettől ön-azonosak újra, hogy istenkedünk vagy lesüllyedünk az állati szintre (rátaláva az ösztönvilág “tiszta logikájára”), hanem attól, hogy ami ide juttatott minket megszabadulunk: és ez nem más, mint a bűn! Amitől magunk erejéből szabadulni nem tudunk, miként a következményeitől sem. Ezért jött Krisztus – hogy újra emberré tegye az embert!
MÁSODSZOR, az ember az emberléptéket meghaladó problémáival és sokszor fájdalmaiban nincs egyedül a Földön, a világban és univerzumban, mintha csak az lenne és semmi más. Felfelé nézhet és szólhat, kiálthat, nem a szellem-lélek nélküli anyagra csupán, hanem felnézhet Istenre. Mivel úgy tűnik, hogy az ateista humanizmus az egész világot meg- és legyőzte érdemes tisztázni, hogy ez nem így van! Az emberiség 95 százaléka nem ateista! Mindenféle módon és vallás szerint keresi az Istent. Ha soha nem lenne “sikerélménye”, azaz nem érezné valóságosnak a transzcendens világot, ha istenkeresése semmilyen “találkozásban” nem végződne, akkor már minden bizonnyal felhagyott volna az emberiség ezzel. De nem tette és ennek nem az az oka, hogy tanulatlan és primitív a nagy része. Ennél sokkal praktikusabb lény az ember: ha valami nem megy egy időn túl azért nem erőlteti.
HARMADSZOR már a teremtésről (eredet-kérdésről) szóló kijelentések is beszélnek a bukásról, de arról is, hogy Isten nem hagyja annyiban – szabadítót küld az emberért. Karácsonykor ezt ünnepeljük, hogy megszületett a Megtartó, az Úr Krisztus. Húsvétkor pedig Krisztus a bűn és a halál feletti győzelmét. Mindez azt jelenti, hogy van reménység a halál dolgában, hogy van reménység a világmindenség dolgában.
Azaz, ha a Kijelentés a világlátásom, a metanarratívám, akkor van remény! Nem csak az emberiségnek hosszú távon (“fiaimnak majd jó lesz”), hanem személyesen nekem is! Sőt mindazoknak, akik az én szeretteim voltak, de már halottak. Megfordítva: mindez nemcsak az én reményem, nem csak individualista módon a lélek vagy lelkeké, hanem az egész világé is: “Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, a ki az alá vetette. Azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fiai dicsőségének szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig.” (Róm 8,20-22). A remény az új ég és új föld, a második teremtés és a feltámadás, örök élet, örökké tartó boldogság Istennel és egymással. A keresztyénség a Kijelentés tényeiből folyó módon nem múltba révedő, hanem messzemenően jövő-orientált – az ÖRÖK JÖVŐ MINDENT BETÖLTŐ GRAVITÁCIÓJÁBAN ÉL! Ez az ami vonzza.
És ennek nincs és nem is lehet alternatívája!
Bárcsak igaz lenne…
A Kijelentés szerint:
IGAZ és ez a VALÓSÁG