“Eddig úgy szólt a kötelező narratíva a háborúról, hogy ki kellett mondani: Oroszország az egyoldalú agresszor, s aki akárcsak halvány utalást tett arra, hogy a képlet azért nem ilyen egyszerű, netán a NATO keleti terjeszkedésének is köze van hozzá, az minimum le lett hurrogva, meg lett bélyegezve, s azonnal kiírta magát a szalonképes nyugati „értékközösség”-ből. Így született meg a politikailag korrekt beszédmód a háborúról mint a jó és a rossz harcáról, amelyben természetesen a NATO a jó, s mindenkinek, aki a kötelékébe tartozik, erkölcsi kötelessége a jó oldalára állni, még akkor is, ha amúgy a saját jól felfogott érdekével megy is szembe.
Erre jön Ferenc pápa, akit akárhogyan is, a világ egyik legfontosabb véleményformálójának kell tekinteni, s nemhogy árnyalja a végletekig leegyszerűsített, kötelezővé tett beszédet a jó és rossz harcáról, hanem egyenesen szembe megy vele. Kijelentette, hogy a „NATO rátörte az ajtót Putyinra”.
Teljesen mindegy, hogy Ferenc pápát milyen konkrét ok motiválta. Okkal feltételezhető, hogy pontosan tisztában van nyilatkozatának súlyával, azzal a várható következménnyel, hogy a háborúról eddig szóló nyugati, egységesnek tűnő narratíva súlyos kritikát szenvedett, s ezentúl igenis kérdésessé válik, meddig lehet még fenntartani a jó és a rossz harcáról szóló dualista erkölcsi lózungot.”