Hogyan képviseljük a hitvalló, apostoli álláspontot a külvilág felé és a progresszív tévtanítással szemben?
Ahogy olvasok keresztyén írásokat, cikkeket, óhatatlanul feltűnt nekem sokszor az, hogy mennyire bátortalanul fogalmazunk: az, hogy mennyire félünk az álláspontunkat abszolút igazságként felmutatni, mennyire félünk másról beszélni, mint „keresztyén nézőpontról” és hasonló lózungokról. Meggyőződésem, hogy ez a fajta óvatoskodás veszélyes – és káros.
Mégis, újra és újra találkozok olyan nyilvános megszólalásokkal, amelyek például úgy tálalnak evangéliumi, biblikus tanításokat a progresszióval, vagy más világi nézetekkel vitatkozva, hogy a „keresztyén/ evangelikál/ református értelmezés szerint” ez vagy az van. Minthogyha csupán arról lenne szó, hogy a progresszív értelmezés áll szemben a keresztyén értelmezéssel: van két ellentétes értelmezés, egyik ilyen, másik olyan, egyik ezt mondja, a másik azt. Mint ha egyik sem lenne jobb vagy legitimebb a másiknál. Úgyhogy majd az olvasó kiválaszthatja a magának megfelelőt és hallgathat arra.
Az igazság nem relatív!
Nem gondolunk bele, de az ilyen óvatoskodás a metakommunikáció szintjén nagyon rossz üzenetet közvetít: ami veszélyes és hamis!
Valójában ugyanis itt nem értelmezések vitatkoznak értelmezésekkel: hanem az apostoli hit áll szemben az eretnekséggel. Az igaz tanítás a tévelygéssel. Az Ige az evilági, istentelen ideológiával. Ez az, amit sok nyilvánosan megszólaló keresztyén újságíró, blogger, művész, közéleti személyiség és lelkipásztor nem mer kimondani.
Ez az, amitől olyan sok hitvalló keresztyén megnyilatkozás puha, sőt, már-már veszélyes is: mert ha az olvasó azt látja, hogy két ellentétes értelmezés vitázik csupán, akkor nem fogja realizálni a valóságot és annak a súlyát: hogy itt örök élet és örök halál állnak egymással szemben
Sokan persze erre azt mondják a hívő felszólalók közül, hogy azért így kommunikálnak, mert nem akarnak erőszakosnak tűnni. Nem akarnak ráerőltetni az emberekre semmit. Meggyőzni szeretnék az embereket, nem pedig kiállásukkal hatást elérni. Nem szeretnék, hogy az emberek azért higgyék el az Igazságot, mert ők ezt mondják, vagy mert olyan magabiztossággal jelentik azt ki.
Azt szeretnék, hogy az emberek elolvassák vagy meghallgassák, amit mondanak, aztán elgondolkozzanak azon, s végül ez az elgondolkodás vezesse őket arra, hogy meggyőződnek arról, hogy az elmondott dolgok igazak. Ez elsőre nemesnek hangzik, és szépnek: de meggyőződésem, hogy elhibázott, mint stratégia.
A progresszív tévelygés válaszol az emberek igényeire – mi miért nem tesszük?
Sajnos a másik oldalnak nincsenek ilyen aggályai, ők nyugodtan mernek kijelenteni igazságot, ahelyett, hogy csak értelmezéseket képviselnének. Az eredmény látványos: mára az európai protestáns egyházaknak mindössze nagyjából 15%-a vallja az apostoli tanítást. Ennek ellenére, mégis, túl sokszor látom azt az elvárást elsősorban belülről, sokszor evangéliumi, hívő emberek részéről is, hogy legyünk cizelláltak és udvariasak, s véletlen se lépjünk fel a kívülállók felé az igazság képviselőiként.
Aztán csodálkozunk, hogy a kutya nem hallgat ránk, míg a másik oldal, amelyik deklarál, kijelent, bátran és merészen, egyik csatát nyeri a másik után, és egyik követőt szerzi a másik után. Pedig nincs itt min csodálkozni: hogy ez történik, az nem véletlen.
Ahogy ugyanis például a fiatalokat sem lehet azzal megfogni és a templomba becsábítani, ha végtelenül elnyújtottan elénekli nekik a „Mint a szép híves patakra”című éneket egy rakás idős ember gyenge minőségű orgonakísérettel, úgy a ma emberét (vagy legalábbis az emberek többségét) sem lehet megfogni azzal, hogy „elgondolkodtatlak és meggyőzlek arról, hogy nekem van igazam”. Mert nem ezt várják. Nem erre van igényük.
Hanem arra, hogy valaki megmondja nekik a tutit. Arra fognak hallgatni, aki erre az igényükre válaszol. Ha mi leszünk azok, akkor ránk. Ha nem, akkor a progresszió megoldja ezt helyettünk, mi meg a végén a saját egyházunkból is kiszorulunk majd. A jó szándék kevés, ha a stratégia elhibázott.
A meggyőzést pedig úgyse nekünk kell elvégeznünk, hanem a Szentléleknek. Nekünk azt kell elérnünk, hogy az emberek meghallgassanak minket és hallgassanak ránk. Hogy bejöjjenek a találkozás helyére (legyen az a templom, a művház, egy utcai evangelizáció, vagy bármi, ahol az Ige szól), ahol viszont nekünk már „nem osztottak lapot”, mert nem velünk kell, hogy találkozzanak: hanem a feltámadott Krisztussal. A meggyőzést, ami megtérésre vezet, pedig már Ő végzi a Szentlélek által, nem mi.
Ahhoz viszont, hogy egyáltalán elérjük azt, hogy hallgassanak ránk és kíváncsivá váljanak arra, amit mondunk, meg kell tanulnunk helyesen kommunikálni, a ma emberének az igényét ismerve és arra reflektálva. Különben nem is fogják keresni az Istent. Különben jönnek mások, akikre hallgathatnak. Akik nem szemérmesek, nem elgondolkodtatni és meggyőzni akarnak, hanem kiállnak és megmondják a tutit. Őket fogják követni, akkor is, ha mögöttük maga a patás ördög áll.
A pluralizmus halála
Egyre inkább azt látom, hogy a helyzet az, hogy az embereknek elege van a pluralizmusból, az ezernyi alternatív igazságból és a többi hülyeségből. Biztos pontot akarnak sok évtizednyi bizonytalanság után (ami a Nyugaton még több volt, mint nálunk, de itt is elég hosszú volt), nem értelmezéseket és véleményeket. Abból már volt elég: a hajó, ahol mindenki másfelé mozgatta a kormányrudat, mert másfelé sejtette a jó irányt, zátonyra futott és rohamos tempóval süllyed.
A post-truth (igazság utániság) kora véget ért. A „minden relatív” elgondolás hagymázas rémálmából egyre inkább kezd kiábrándulni a nyugati társadalom.
Akik pedig ebben a helyzetben úgy lépnek fel, mint az egy igazság képviselői, azokhoz fognak fordulni a bizonytalanság borzalmából kiutat kereső emberek, éppen ezért. Akik viszont udvariaskodnak, értelmezésekről meg sokféle álláspontról hadoválnak, azoktól úgy fognak irtózni, mint ördög a tömjénfüsttől.
Pont ezért tarol a progresszió még a kereszténységen belül is. S pont ezért tarol az iszlám is Nyugaton az európai fiatalok között is. Ezért van az, hogy a tökéletes magabiztossággal a maguk hazugságát igazságnak beállító politikusok és pártok toronymagasan nyernek sorban választásokat.
Mindeközben mi meg felesleges udvariaskodásban és szerénykedésben sokszor még azt se merjük nyilvánosan kijelenteni, hogy amit képviselünk, az több, mint csupán “értelmezés” – aztán csodálkozunk, hogy már idehaza is egyre inkább az a tendencia, hogy mindenkire hallgatnak az emberek, épp csak ránk nem.
Határozottan kell képviseljük az Egy Igazságot!
Úgy gondolom, hogy ha van mit tanulni a progresszívektől, az ez: merjük kimondani, hogy amit képviselünk, az az Igazság. Merjük kimondani, hogy aki mást képvisel, mint ez az Igazság, az téved és tévelyeg. Merjünk fellépni úgy, mint ennek az egy Igazságnak a képviselői. Hiszen azok vagyunk – nincs más Igazság, mint a Feltámadott Krisztus és az Ő evangéliuma.
S akár tetszik, akár nem, az emberek is ezt a bátor fellépést várják tőlünk. Ezt várják bárkitől, aki végre kimenekíti őket a bizonytalanság mocsarából, és sziklaszilárd (vagy legalább annak tűnő) igazságra állítja őket és az életüket.
Ha mi nem adjuk ezt meg nekik, az egy Igazság biztos sziklájára való bátor odamutatással, akkor ne legyen kétségünk – a progresszívek fogják ezt megtenni helyettünk, de a maguk hamis” igazságát” egyetlen biztos sziklaként beállítva. S mire felocsúdunk, azt vesszük észre, hogy belőlünk egy idejétmúlt kis zárvány lett: mindenki őket követi, mivel ők azok, akik az „egy igazságot” hirdetik, s még az sem baj, ha az „egy igazságuk” hazugság. A lényeg az, hogy az emberek HIHESSÉK azt, hogy az az igazság és vége legyen a bizonytalanság korának. Ez a társadalmi igény.
Nem lenne jobb, ha inkább a valódi Igazság hangját követnék? Dehogynem!
De amíg mi nem vesszük észre, hogy lejárt a post-truth kora, amíg nem látjuk meg, hogy az emberek már nem udvariasságot, értelmezéseket meg pluralista lózungokat várnak, hanem azt, hogy valaki mondja meg nekik, hogy “ez az igazság, ezt kövessétek!”, addig eleve vert helyzetben vagyunk.
Merjünk hát végre határozottak lenni és kilépni a pluralizmus mocsarának marasztalásából! Vegyük észre, hogy a világ megváltozott körülöttünk! Ne féljünk kiállni az emberek elé, kimondva bátran és egyértelműen azt, amit Krisztus is kimondott: hogy Ő egyedül az Út, az Igazság és az Élet, és senki sem mehet az Atyához, csakis Általa (János 14, 6)! Merjük kimondani, hogy aki nem Vele gyűjt, az tékozol (Lukács 11, 23)! Ne féljünk és ne rettegjünk ettől egy percig se: Jézus és az Ő nyomdokaiban az apostolok is így kommunikáltak, s a beszédükben erő volt, az igehirdetéseik hatására pedig emberek sokasága tért meg! Tanuljunk tőlük: tanuljuk meg újra, hogy nekünk nem „nézőpontokat” kell képviselni, hanem az Igazságot. Szelíden, szeretettel – de határozottan és megalkuvás nélkül!