Széchenyi István 1830-as Hitel [értsd Hitelesség] című munkája végszavában így foglalja össze egész életének üzenetét: „Sokan azt gondolják: Magyarország – volt; – én azt szeretem hinni: lesz! Kossuth Lajos a „magyar újonnanszületés” fogalmát már pályája kezdetén A magyar főrendek 1833-ban című tervezett munkájának előbeszédében definiálta. Alatta a korlátlan múltimádat és szabadság neve alatt végzett visszaélések túlzásait egyaránt elkerülő, de mégiscsak szélesebb politikai alapra [értsd: népképviseletre] épített magyar nagyságot és nemzeti boldogságot értette. Mindezt a Pest vármegye közgyűlése előtt elmondott 1840. augusztus 27-i beszédében kiegészítette az „új hazaszeretet”-tel.
Ez a konfesszionalizmust (a felekezetei ellentéteket) meghaladó olyan nemzeti egység, mely a valódi keresztényi testvérszeretet nyomán vallja az igazi honfiúságot. Ahogy tehát a mennyei édes Atya iránti szeretet össze kell, hogy kösse a közös hit családjának gyermekeit, úgy kell összekapcsolnia a földi édes Anya iránti polgári szeretetnek az új, közös Haza jogegyenlőségben egyesült tagjait. Kossuth a Pest vármegye közgyűlése előtt elmondott 1844. augusztus 27-i beszédében a kiindulópontját, a magyar újonnanszületést alaposabban körül is írta. Szerinte a magyar nemzetiségre alapított [értsd: a fajok és nemzetiségek bábeli zűrzavarát elutasító], az Ausztriai Házat és az arisztokráciát [értsd: a nemességet] korlátozó népképviseleti, népszuverenitási alkotmány formájára történő átalakulás hozza majd el a nemzeti újjászületést.
Ezek az átalakulás-gondolatok rokoníthatóak Széchenyi István 1830-as Hitelének zárómondatával, de Kossuth ezt a gondolatot erősen át is súlyozza, hogy az jobban megfeleljen a Kölcsey-féle nemzeti imádság (a Hymnusz) és a Vörösmarty-féle nemzeti hitvallás (a Szózat) szellemének. Kossuth ugyanis – Széchenyitől eltérően – nem választja el egymástól a „múltat s jövendőt”, hanem éppen ellenkezőleg, az „egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált” gondolata szellemében köti össze őket. Mindezzel kifejezi, hogy az „új nagyság” magyar nemzete lényegében ugyanaz, de minőségében mégis más lesz, mint a „régi dicsőség”-é. Az „új magyar nagyság” ugyanakkor elválaszthatatlan az emberiség általános boldogulásától.
1848 tavaszán már-már úgy tűnt, Bécsapró engedmények mocsarába tudja fullasztani a[z akkor még nem tudottan utolsó] rendi diétát. Erről a holtpontról mozdították ki az eseményeket az európai forradalmi hullám, a „népek tavasza” folyamatosan beérkező hírei. Megszületett a magyar országgyűlés 1848. március 13-i felirata, amelynek pontokba szedett összefoglalása lett a pesti 12 pont, törvényi összefoglalása az áprilisi alkotmány.
A törvényes jelleg olyan erős volt, hogy a sürgősen lemondott Apponyi György kancellár helyett nyilatkozó Szőgyény László alkancellár is azon véleményének adott hangot, hogy Magyarországot saját (1741. és 1791. évi törvényei) alapján mindig is így kellett volna kormányozni. Bécs szerint azonban kalandor forradalmárok és szeparatisták hajtották uralmuk alá a magyar országgyűlést és a kormányt. Mindez lényegében egy szűk bécsi kamarillapolitikát jelentett, amely stabilan maga mögött tudhatta császári királyi hadseregét és német (nyelvű) arisztokráciáját. Az 1848 október-novemberében „megfegyelmezett” pángermán (nagynémet) érzelmű nagypolgárság saját, más irányú érdekei érvényesítésének lehetőségeit keresve állt be „Ausztria és a Dinasztia” támogatásába. Az itáliai háborúban aratott katonai győzelemmel megkönnyebbedett helyzetben, az erdélyi, csehországi és galíciai csapatokra, és leghűségesebb horvát, szerb és oláh alattvalókra számítva idejét érezték annak, hogy a hadsereg végre „rendet tegyen”, és a császár lábai elé kényszerítse a „lázadó tartományok”-at (lásd Arany János: Welszi bárdok). Ennek a lépésnek a „jogszerűségét” alkotmánypuccsal igyekeztek megteremteni. Az 1848. augusztus 31-i államiratban a Pragmatica sanctiót olyan birodalmi alkotmánnyá nyilvánították, ahol a magyar alkotmány legfeljebb ennek alárendeltségében és függésében létezhet.
A Délvidék 1848 nyarán már lángokban állt. Kossuth kardcsörtetéses jelenete a rác küldöttek előtt valószínűleg soha nem történt meg, csak szerb sajtó későbbi kitalálmánya egyfajta lelkiismeret-furdalás palástolására. Őszön már az oláhság mozgolódni kezdett (császári királyi tisztek mozgatták), Jellasics bán katonai erővel nyomta el a leggazdagabb horvát város, a szerémségi Eszék magyarbarát pártját, majd fellázította a horvátokat. Bécs adta meg a jeleket, amire mindenkinek a magyarság hátába kellett döfni a kést. A Hon megvédésének harca nehéz volt, de a zászlókon lángoló jelszó: „Haza és Szabadság!” S hozzátehetjük: „… vagy Halál!” Mert 1848. október 3-a óta Magyarország a haditörvények hatálya alatt állt. Innentől kezdve lehetett tudni, hogy az osztrák császárra valaha is hadi esküt tett ember nem számíthat kegyelemre, még ha a Habsburg uralkodó által szentesített magyar alkotmány védelmében fogott is fegyvert.
Hogy a Pragmatica sanctio „indivisibiliter ac inseparabiliter” értelmezett „közös védelmi” elve ne keltsen aggályokat a bécsi kamarilla ifjú császárt helyezett trónra. Az udvari vezető körök által II. Ferenc néven projektált ifjú magára tudatosan az I. Ferenc József nevet alkalmazta. Ezzel azt fejezte ki, hogy konzervatív beállítottsága mellett nem zárkózik el bizonyos birodalmi centralizmus jegyében meghozott reformoktól sem. Első feladatának azonban azt tartotta, hogy a gondoltaknál erősebbnek bizonyult „rebelliseket”, az „ázsiai vademberek ocsmány fajtáját megtörje, és így szerezze meg Magyarország koronáját magának. Véletlen volt hát, hogy a magyar nép történetében példa nélkül álló nemzeti egységet hozott létre, s kész volt minden áldozatot meghozni, hogy megvédje hona szent határait és szabadságát?!
Ferenc Józsefet már 1848/9 telén kínosan érintette az orosz „tehermentesítő” beavatkozás Erdélyben. A cár ezek után úgy volt hajlandó további „segítségnyújtásra”, hogy ezt a presztízsveszteséget Ausztria nem akarta megengedni magának. Pedig ha kellett, lett had. Ágyú, és lett ágyú. Nagyszeben bevétele nemcsak a pest-budai forradalom évfordulójának méltó megünneplését tette lehetővé, de a Tiszánál egy olyan fősereg sorakozott föl, melynél nagyobb és erősebb magyar sereget még nem hordott a hátán a föld. Csak egyetlen cél lehetett hozzá méltó: a Haza teljes felszabadítása. Célja a Lajta, a Dráva és a Kárpátok voltak, s ezt a célt bravúros hadvezetéssel lényegében négy hét alatt teljesítette. A császári hadsereg két fővezére bukott bele a „taktikai visszavonulások”-ba és „vonalkiigazítások”-ba. Hermann Róbert kutatásaiból tudjuk, hogy a korabeli sajtóban is elterjedt „varsói kézcsókjelenet” valós történeten alapul. A magyar fenyegetés totális idegfeszültségében élő pozsonyi parancsnokon tört ki így a stressz az orosz „tehermentesítő” csapatok olmützi vasútvonalon történt beérkezésekor. „Csodálatos ifjú sereg, / Mely nem tudni, hogyan támadt. / Napok szülték, mégis mintha / Szülte volna három század.” – írta Tóth Kálmán Előre című versében. S valóban, nem többre jutottunk volna, ha Mohács óta az 1848/9-et jellemző „egy szív és egy lélek” önzetlenségével, a Haza iránti elkötelezett szeretettel álltunk volna ki a küzdelem mezejére?!
Ami a magyar Hazának dicsőséget, az a Birodalomnak legsötétebb óráit jelentette. „Semmi”-ből teremtett hadseregek és hadvezérek győzték le őket. Különös harag irányult Görgey (Bécsben sem vették észre az 1848. évi-vel való névváltoztatást, amelyhez a nagy hadvezér haláláig ragaszkodott), Damjanich, Aulich és a többiek felé. A császár hadseregének tisztjei közé befurakodott sötét szívű gazembereknek tekintették őket, akik esetében az volt a legszomorúbb, hogy merészeltek ilyen tehetségeseknek bizonyulni. A tavaszi hadjárat sikereinek (és nem a Függetlenségi nyilatkozatnak) híreire eldöntetett az orosz „segítség”, akár kér belőle Bécs, akár nem. A kétszeres túlerő birtokában a „kínos magyar ügy” (Palmerston) végére viszonylag rövid úton pont került. Fájdalmasan rövid idő alatt – gondolhatnánk. De vajon írhatná-e másként e megemlékezést az, akinek szépapja felszabadított egész telkes jobbágyként állt be a honvédseregbe, a feldunai hadtestkatonájaként Világosnál Görgeivel tette le a fegyvert, hogy altisztként kitöltessék vele honvédesküjével vállalt hároméves szolgálati idejét?! Kovács István Arany János Családi körével rímelő módon 1851 decemberében tarthatta meg esküvőjét választottjával, hogy 1852-ben megszülessen első fia, jelen sorok írójának ükapja.
Az udvar a világosi fegyverletétel után az itáliai vérengzéseiről hírhedtté vált Haynau táborszernagyot bízta meg fővezérként a rendteremtéssel. 1849. október 6-a volt. Aradon tizenkét tábornokot és egy ezredest végeztek ki ezen a napon, Pesten pedig az első független felelős magyar kormány miniszterelnökét, Batthyány Lajos grófot. Bennük emlékezünk mindazokra, akik a legdrágábbat – életüket – adták a magyar hazáért és szabadságért.
Aulich Lajos 1793-ban született, magyarországi német családban, egy gazdag fogadós fiaként. Magyarul alig beszélt. Szerény, nyugodt, határozott ember, szigorú és igazságos parancsnok, megbízható és körültekintő beosztott. A szabadságharc egyik legjobb, legsokoldalúbb parancsnoka.
Damjanich János 1804-ben született határőrvidéki szerb katonatiszti családban. Emberként is impozáns jelenség. Kiváló katona; szigorú, határozott, merész, de körültekintő parancsnok. Katonái rajongtak érte.
Dessewffy Arisztid 1802-ben született magyar birtokos nemesi családban. Bátor, tehetséges katona. A kegyelem ígéretében bízva az osztrákok előtt tette le a fegyvert. Ítélete: kegyelemből lőpor és golyó. Alig három hónapja nősült.
Kiss Ernő 1799-ben született magyar anyanyelvű délvidéki örmény birtokos családban. Jóindulatú, vitéz, alapos katona, de kissé tehetségtelen parancsnok. A perlaszi sáncok elfoglalója a Délvidéken. Császári csapatok ellen soha nem harcolt. Ítélete: kegyelemből lőpor és golyó.
Knézich Károly 1808-ban született horvát katonacsaládban. Jó katona, aki katonáiról mintaszerűen gondoskodott és közöttük példás rendet tartott. Hadosztályparancsnokként kicsit habozó és késedelmeskedő. A magyar ügy mellett mindvégig példás hűséggel tartott ki.
Láhner György 1795-ben született magyarországi német földbirtokos családban. A honvédsereg hadfelszerelési és fegyverkezési főfelügyelője. Nehéz körülmények között is eredményesen, nagy szorgalommal és lelkiismeretesen látta el feladatkörét. Közmegbecsülésnek örvendő, nélkülözhetetlen ember volt.
Lázár Vilmos 1815-ben született magyar anyanyelvű vagyontalan nemes örmény családban. Az északi hadsereg legjobban bevált parancsnoka, nyugodt, bátor és józan tiszt. Ezredessé is csak a temesvári csatavesztés után lépett elő, de mivel néhány napig önálló hadtestparancsnok, hadbíróság elé kellett állnia. Ítélete: kegyelemből lőpor és golyó.
Leiningen-Westerburg Károly gróf 1819-ben született elszegényedett birodalmi német arisztokrata családban. Vallása: evangélikus. Nagyszerűen át tudta látni a legbonyolultabb helyzeteket is, rá és fegyelmezett katonáira mindenkor lehetett számítani. Bár csak néhány tört szót beszélt a nyelvükön, magyar bakái rajongtak érte. Javaslatára a különböző vallású tábornokok kivégzésük előtt közösen imádkoztak.
Nagysándor József 1819-ben született vagyontalan magyar nemesi családban. Jó lovastiszt, de hadtestparancsnokként túlzottan könnyelmű.
Poeltenberg Ernő 1813-ban született egy lovagi rangra emelt bécsi jogász fiaként. Az osztrák hadügyminiszter kifejezett utasítására tette le az esküt a magyar alkotmányra, melyet mindvégig komolyan gondolt. Magyarul nem beszélt. Bár Leiningen képességeivel nem rendelkezett, hadtestparancsnokként minden körülmények között jól megállta a helyét.
Schweidel József 1796-ban született vagyontalan bácskai sváb polgárcsalád sarjaként. A pákozdi és a schwechati csatában kitűnt bátorságával. 1849 májusáig betegállományban volt, ezután a kormány mellé rendelték. Golyó általi halálra ítélték, a hadbíróság kegyelemre ajánlotta, de Haynau nem kegyelmezett neki.
Török Ignác 1795-ben született kisbirtokos magyar nemesi családban. Barátságos, sőt szelíd ember volt, aki nem mindennapi hadmérnöki képességekkel rendelkezett.
Vécsey Károly gróf 1807-ben született. Körültekintő, gondos, határozott katona, jó parancsnok. Udvarhű arisztokrata családja miatt ügyét a hadbíróság különös szigorral kezelte. Büntetésből utolsónak akasztották föl, hogy végig kelljen néznie társai kivégzését. Mivel ő már senkitől nem tudott elbúcsúzni, sírva csókolta meg a halott Damjanich kezét, akivel egy elsőbbségi vita miatt korábban haragban volt.
Batthyány Lajos gróf 1807-ben született arisztokrata családban. A reformkorban a nemzeti liberális ellenzék egyik vezéralakja, Magyarország első alkotmányos, független, felelős miniszterelnöke. Vád: felségsértés, fegyveres lázadás elősegítése, fegyveres lázadás előkészítésében való tevőleges részvétel. Ítélet: kötél általi halál, amelyet részben kegyelemből, részben a anyakán ejtett sebe miatt golyó általi halálra változtattak.
Még egy emberről kell itt megemlékeznünk, a néma mártírról Görgei Artúrról. Ő az, akiről a népdal gyönyörű dallamba ágyozottan így szól: „Kispejlovam megérdemli a zabot / Kétszer kerülte meg Magyarországot / Harmadszor is, sejahaj megkerülhette volna, / Ha Görgey igaz szívű lett volna. […] Ha Görgey, sejahaj, igazszívű lett volna, / A magyar ember senki rabja nem volna.” Pedig ő az, aki a pozsonyi csata és nándorfehérvári diadal mellett a világ legrangosabb katonai akadémiáinak állandó hadtörténeti tananyaga. Paradox módon nem a sikereivel, hanem 1849 nyári visszavonulásával. (A tavaszi hadjárat kidolgozása egyébként Klapka György érdeme. Ő általában azért marad ki, mert a ráhúzásos–erőátcsoportosítás-koncentrációval történő bekerítés mintájának van egy tökéletesebb végrehajtása: 1805. Austerlitz.) 98 éves korában bekövetkezett haláláig némán tűrte az árulásvádat, hogy a nemzeti önérzet épségét megőrizze. Ennek az önérzetnek az alapja pedig a nemzeti egység legyőzhetetlenségébe vetett hit volt. Nem rajta múlott, hogy Mikszáth Kálmán 1898-ban az Új Zrínyiászában már 1848/9 nagy tehetségű nemzedékére is gondolva a minden nemest megölő és maga mellé a mocsárba lehúzó dualista kisszerűségről kénytelen írni. Ahol is Zrínyi téves feltámadásából eredő földi poklának megváltását az adja, hogy Fogaras várát királyi adományként megkapva újra kirohanhat. Az oroszok elleni védekezésben ugyanúgy magára marad, mint 1566-ban. 1918 reformáció napja ebből a szempontból a mikszáthi prófécia keserű mementója!
Ezen a ponton feledkezzünk meg szokásos magyar hibáztató attitűdünkről, és ne essünk gondolatban sem egymásnak a „Ki volt az áruló, Görgei vagy Kossuth?” hamis paradigmája alapján. Az államférfit a politikustól az különbözteti meg, hogy a döntő, hosszú távra meghatározónak bizonyuló lépéseket nem véti el. Ebből a szempontból még a katolikus Prohászka Ottokár Kossuth igazát volt kénytelen 1899-ben elismerni: „„[Ha] liberalizmusnak mondják azt, hogy »éljen az új«, […] a jobbágyság felszabadítását; […] a polgárok egyenjogúsítását, a parlamenti alkotmányt, ellenben konzervativizmusnak […] az angol zsarnok törvényhozást a katolikus egyház ellen, az írek kiirtását, […] Bismarck kultúrkampfos politikáját; szent Isten, ki ne akarna ilyen liberalizmust, s ki nem gyűlöl ily konzervativizmust? […] Pedig jó pénzen sem lehetne olyat találni, aki a jobbágyfelszabadítás előtti status quo antét szeretné visszaállítani […]” – szúr oda sajátjainak is a nagy székesfehérvári püspök. (Még öt évvel vagyunk a francia republikánus „Kulturkampf”, a radikális szeparáció kitörése előtt!)
Arról nem is beszélve, hogy Kossuth Lajos Széchenyi Istvánnal folytatott 1843-as vitájától kezdve haláláig következetesen elutasította magától, hogy ő valaki lett volna. Ellenben következetesen vallotta magát a nemzeti közérzület hangjának és képviselőjének. Vezetése alatt a magyar nemzet azért volt képes reális erejét meghaladó hatalmas teljesítményre, mert saját akaratának kifejezőjét és kifejtőjét követhette. Ha a nép bűnös, még bűneiben is hatalmas – adta Madách Imre 1864-ben az Ember tragédiája „álom az álomban” (Danton-) színje után Kepler szájába kortársai elementáris tapasztalatát.
Azt is le kell szögeznünk, hogy a tényszerű erőviszonyok hatványosan befolyásolják az eseményeket. Aki tehát kétszeres erőfölénnyel áll bele egy történeti játszmába, annak minden rossz döntése negyed annyi rosszat okoz magának, mivel még mindig van az ellenfél teljes erejének megfelelő tartaléka a keletkezett rések betömködésére. Ellenkezőleg, a kétszeres erőhátránnyal felállót minden rossz döntése négyszeresen büntet, mivel már az amúgy is jobb helyzetben lévő ellenfelet segíti. Ilyen körülmények között azt kell kihangsúlyoznunk, hogy a magyaroktól elszenvedett többszörös megaláztatás érzése alatt született meg az ifjú császár döntése, a győzelem után gyökeresen irtja ki a gazt, hogy itt száz évig nem lesz forradalom! Ferenc József uralkodását az 1848–1849. évi szabadságharc látott körülmények közötti leverésével kezdte, és az ötvenes évek zsarnokaként folytatta. Ám 1898-ban érdekes módon a református elemi népiskolákban úgy cserélhették le az ő képét Kossuthéra, hogy közben a paraszti tisztaszobákban békésen megfért egymás mellett a kormányzói és a házigazda obsitlevelére nyomott uralkodói képmás. Kortársai nem tették meg, és nekünk nincs már alkalmunk megkérdezni az „első magyar ember a király Ferenc Jóská”-jává szelídült uralkodótól: Miért tartotta haláláig hálószobája falán az aradi vértanúk kivégzéséről készült festményt: a bosszúérzés vagy ellenkezőleg, a vezeklő önfigyelmeztetés mementójaként?
Az aradi hősök mai tanúságát két kortárs megidézésével szeretném összefoglalni.
Damjanich János 1849. október 5-e siralomházi éjszakáján írta imáját. A szerb származású, görögkeleti vallású, katonatisztként német nyelvre szoktatott, saját akaratából magyarrá vált, kivégzése előtt római katolikus papnak meggyónt, teljes mértékben biblikus esedezése mintegy a magyar nemzet jelképévé avatta.
„Mindenség Ura, hozzád fohászkodom, te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát, a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél, Atyám, a csatákban és ütközetekben – Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni – dicsértessék a Te neved mindörökké!
Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, jó atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét, hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni.
Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó Uram, az én szívemet és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen”
Arany János 1860-ban a „húsvéti jajkiáltás” (Széchenyi István öngyilkossága) és a magyaroknak a kiegyezés irányába megtevő engedmények első lépését megtevő októberi diploma nemzeti felbuzdulásának közegében írta Rendületlenül című versét, melynek tanulságul szolgáló részlete így hangzik.
1 comment
Lenkey János (1807-1850) honvéd tábornok is az aradi vértanúk perének egyik vádlottja volt, de pszichés betegsége egyre inkább elhatalmasodott rajta, ezért az eljárást megszüntették ellene. Elborult elmével az aradi vár börtönében halt meg.
(internetről)
(ld. még: Petőfi Sándor: Lenkei százada)
Comments are closed.