“Apologetikai szempontból hasznosnak tartom, amit az elmúlt évtizedekben keresztény filozófusok (pl. Alvin Plantinga, Richard Swinburne, William Lane Craig) az analitikus filozófiai hagyományon belül mozogva letettek az asztalra. Az aufklérista nyugati szekularizmus részben a klasszikus istenérvek cáfolatain nyugszik, ezért megkerülhetetlen ezeknek a vitáknak az újranyitása és az ellenérvek hadrendbe állítása, ha azt szeretnénk megmutatni, hogy a keresztény hit észszerűsége nem tehető könnyen zárójelbe. Plantinga és mások az angolszász analitikus hagyományon belül feszítették újra tágra a kapukat a megértést kereső hit előtt, ezzel pedig nagy szolgálatot tettek azoknak, akik a klasszikus apologetika eszköztárával igyekeznek megvédeni a keresztény hit igazságát.
Azonban a hitetlenség terjedése csak részben táplálkozik a klasszikus istenérvek cáfolatából, és maga a filozófia sem korlátozódik az analitikus hagyományra, ezért ha mély hatást akarunk kifejteni, nem ragadhatunk le logikai levezetéseknél. Szükséges választ adni Bertrand Russell, Hilary Putnam, John L. Mackie és más analitikus filozófusok érveire, de ugyanilyen fontos, hogy megválaszoljuk Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, Michel Foucault, Judith Butler vagy Slavoj Žižek érveit is, amelyek nem az angolszász analitikus, hanem a kontinentális bölcseleti hagyományból táplálkoznak, és egészen más gondolati szövettel rendelkeznek. Hume, Ayer és Dennett komoly kihívást jelentenek a keresztény hit számára, de ha nem válaszoljuk meg Nietzschét, Marxot, Derridát és Horkheimert is, legjobb esetben is csak félmunkát végeztünk. A nyugati embert egyértelműen foglalkoztatja, hogy vannak-e jó érvek Isten létezése mellett, de az még jobban izgatja, hogy vajon szabad és autentikus lehet-e az élete, ha ez az Isten létezik, és pont azért akarja az első kérdést nemlegesen megválaszolni, mert úgy sejti, hogy az utóbbi kérdésre is nem a válasz.
Mi, akik apologetikával foglalkozunk, nem elégedhetünk meg a klasszikus istenérvek rehabilitálásával, vagy azzal, hogy szövetségeseket találtunk az analitikus filozófiai hagyományon belül a keresztény hit számára. Nem becsülöm le ennek a jelentőségét, de ha az eszköztárunk az analitikus filozófiára korlátozódik, az apologetikai lehetőségeink is kisebb területre fognak szűkülni, mint ahol a bölcselettel foglalkozó emberek mozognak. A legnehezebb apologetikai kérdések az elmúlt évtizedekben a kultúra, a társadalom és az antropológia területére költöztek át, oda, ahol a logika nem uralja sem az intuíciót, sem a nyelvet, ahol a szimbólumok nem a gondolkodás formai eszközei, hanem önálló erővel bíró hatalmi aktusok, ahol többé nem elvont matematikai kategóriákat küldenek harcba, hanem átélt vagy elképzelt közösségi dinamikák, neognosztikus önmeghatározások és a logika számára hozzáférhetetlen aspirációk és szabadságeszmények tobzódnak.
Ezzel egy időben viszont – részben a Plantinga-iskola eredményei és William Lane Craig ismertsége miatt – a keresztény apologetikai mozgalmat az analitikus filozófiára építő klasszikus irány kezdte dominálni. Örülhetünk az elért sikereknek, de vegyük észre, hogy közben a vár őrizetlenül hagyott bástyáin ellenállás nélkül tör be az ellenség. A tátongó réseket az evidencialista apologetika sem tudja betömni, mert bár felmutatja a keresztény hitet támogató tényeket és bizonyítékokat (pl. a Jézus feltámadása melletti történeti érveket), a kontinentális bölcselet kételyét nem érinti lényegi pontokon, olyan idegen tőle, mint az ominózus kísérletben a drótanya a kismajom számára. Ha csak az analitikus filozófiára koncentráljuk az erőfeszítéseinket, fájóan hiányozni fog az, amit Pascal a szív érveinek nevezett, az a fajta metaforikus, intuitív, esztétikai ítéletekre is képes argumentáció, amely a nem-analitikus filozófiai tradíció sajátja.”
