„Tér lüktet, korok remegnek,
Imádva színét az Úrnak,
Ár zúg, szférák zengedeznek,
Arany csillagok húznak.
S ő, jó atya, ő bólint, s hagyja, áldón:
A Mindenség üdve körbejárjon.“
Marx: Teremtés (részlet)
Vitathatatlan, hogy társadalmunkra, kultúránkra, Európára és az egész világra korábban soha nem látott mértékű hatást gyakorolt Karl Marx és Friedrich Engels gondolkodása. Munkásságuk kiterjedt a gazdaságtanra, filozófiára, a történelem értelmezésére, művészetre stb.. Történelmi materializmusuk a vallások, de kiváltképpen a kereszténység főellensége kezdettől fogva. Az általuk igazolni kívánt osztályharc elmélete számos politikust és gondolkodót megihletett, jóllehet, az ideológiai örököseik nem éppen az iparilag fejlett társadalmakban robbantottak ki kommunista puccsokat, ahogyan azt a szerzőpáros műveik sokaságában ecsetelte.
Magyarországon talán nem szükséges behatóbban ismertetni Marxot és Engels-et, illetve örökségüket, ugyanis az 1989 előtti szocialista érában nevelkedett olvasók testközelből tapasztalhatták meg a pártállami szocializmus, az egyházellenesség és az egyházi kollaborációk, nem utolsó sorban az ateista világszemlélet sulykolását az oktatásban, az emberekre kényszerített kötelező vörös ünnepekről és felvonulásokról nem is szólva.
Azonban 1989 óta felnőtt egy olyan nemzedék, amely a kommunizmusnak már csak a romjait látta – köztük e sorok írója. Annak az utóhatását, hogy a szekularizált istentagadás mennyire elidegenítette a társadalom jelentős részét a kereszténységtől, és a helyét minden egyéb pótlékokkal akarja az ember kitölteni.
Azok pedig, akiket nem érdekel a hit, emiatt pedig szintén az ateista materializmushoz fordulnak, a jelenkorban nem Marx és Engels közösen írt munkáit veszik elő, hanem a neomarxizmus jegyében inkább szimplán Marxnak az fiatalabb korában írott munkáit, melyeket még nem Engels-szel közösen írt. Ezzel próbálva szembeállítani magukat a korábbi pártállam diktatórikus kivitelezésével mondván, az ő filozófiájuk „humanisztikus” és „antitotalitárius”.
Jelen cikk a marxi munkák egy kevésbé ismert – de annál még inkább sötétebb – aspektusára kívánja fölhívni az olvasók figyelmét, amelyről sem a kommunizmus évtizedeiben[1], sem pedig napjaink újbaloldali követői nem beszélnek. Itt, elsősorban Marx ifjúkori munkáira kell gondolni, amelyeknek egy része jóformán ismeretlen. Azért is fontos ezekről írni, mert a baloldali gondolkodók között mind a mai napig egyfajta istenítés (személyi kultusz) veszi körül ennek a két filozófusnak a munkásságát és személyét. Ezt a mítoszt kívánja ez a cikk Marx pár korai munkájának bemutatása segítségével röviden cáfolni.
Karl Marx 1818 májusában született a Rajna-vidéken található Trier városában. 12 éves koráig magántanulóként tanult édesapjánál. 1835-ben jogi tanulmányokba fogott a Bonni Egyetemen, azonban itt mindösszesen egy évet tanult, majd 1836-ban beiratkozott a berlini Friedrich Wilhelm Egyetemre, ahol olyan híres professzorok oktattak, mint Johann Gottlieb Fichte filozófus, Friedrich Schleiermacher teológus, Leopold von Ranke történelemtudós, illetve 1831-ben bekövetkezett haláláig Georg Wilhelm Friedrich Hegel.
1841 tavaszán készült el disszertációja A démokritoszi és epikuroszi természetfilozófia különbsége címmel. 1843-ban házasodott össze ifjúkori szerelmével, Jenny von Westphalennel. 1848-ban jelenik meg egyik legismertebb kiadványa Engels-szel közösen, a Kommunista Kiáltvány, 1867-ben pedig másik közösen írt könyvük, A tőke. Marx 1883-ban hunyt el Londonban. Összesen hét gyermeke született, akik közül hárman érték meg a felnőttkort. Közülük ketten, Laura Marx 66 évesen – a férjével közösen – és Julia Eleanor Marx 43 évesen öngyilkosságot követtek el.
Marx érettségi esszéje teljes mértékben más képet mutat a gondolkodásáról, mint a későbbi istentagadó pályafutása. Zsidó vallású szülei már az ő életében kikeresztelkedtek az evangélikus egyházban, Marxot magát pedig 1824-ben keresztelték meg. Ő maga ifjúkorában gyakorló keresztény volt, és egyik érettségi dolgozatának durván fele magyarra fordítva álljon bizonyságul, hogy a radikális, felforgató osztályharcot hirdető vad ateista-materialista ideológus honnan indult el lefelé a szellemi lejtőn:
„Mielőtt megvizsgálnánk a Krisztusnak a hívőkkel való közösségének alapját, szükségességét és hatásait, nézzük meg, hogy szükséges-e ezen közösség, hogy az emberi természet határozza-e meg, vagy az Isten által a semmiből életre hívott ember e célját nem tudja-e elérni.
(…)
Csakugyan, az antikvitás legnagyobb bölcse, az isteni Platón egy egész fejezetet szentel mélységes vágyakozással egy magasabb létező után, akinek a jelenléte kielégíthetné az igazság és a fény utáni múlhatatlan sóvárgást.[2]
(…)
Mikor figyelembe vesszük az egyének történetét, vagy mikor figyelembe vesszük az ember természetét, való igaz, hogy egy a kebelben lévő isteni szikrát találhatunk, egy helyes szenvedélyt, a tudás utáni szomjazást, az igazság utáni sóvárgást. De az örökkévalóság szikrái a kívánság lángjai között kihunynak. Az erény utáni lelkesedés a bűn kísértő szava miatt ellankad; megvettetik, mihelyt az élet a teljes erejét érezteti velünk. A tudás utáni törekvést kiszorítja a földi javak hajszolása. Az igazság utáni vágyakozást a hazugságok negédes hízelgése oltja ki; marad az ember az egyetlen lény a természetben, aki nem képes célját betölteni, az egész teremtés egyetlen tagja, aki nem méltó az őt megteremtő Istenhez. De a jóságos Teremtő nem tudja gyűlölni saját munkáját; magához akarja emelni, ezért elküldte egyszülött Fiát, Akiben kinyilatkoztatta magát számunkra:
Ti már tiszták vagytok ama beszéd által, a melyet szóltam néktek.[3] (Ján.15:3.)
Maradjatok én bennem és én is ti bennetek. (Ján.15:4.)
(…)
Ezt azonban úgy kell értenünk, hogy pusztán azokra vonatkozik, akik képesek befogadni Krisztus igéjét, mert nem vagyunk képesek megítélni Isten döntését az egyes népeket és egyéneket illetőleg, de még fölfogni sem. Tehát a szívünk, az értelem és a történelem hangosan és meggyőzően közli velünk, hogy a Vele való közösség lényeges feltétel, különben Nélküle nem tudnánk beteljesíteni a sorsunkat, Nélküle Isten által elvettetnénk, mert egyedül Ő képes megváltani bennünket. Így, a meggyőződéstől áthatottan, miszerint ez a közösség feltétlenül lényeges, meg kívánjuk tudni, hogy miben áll e magasztos ajándék, hogy e fénynek a magasabb világokból leáradó sugara élteti szívünket, s megtisztítva emel bennünket az égig, mely belső, és alapvető természete.
(…)
Ezért, a Krisztussal való közösség a legbensőségesebb, a legéltetőbb lelki közösség Ővele, a szemeink előtt és a szívünkben, áthatva az Iránta érzett legnagyobb szeretettel, ugyanakkor a szíveinket a testvéreink felé fordítjuk, akiket Ő szerkeszt egybe velünk, és akikért szintén föláldozta Magát. A Krisztus iránti szeretet nem meddő, nem pusztán a legtisztább hódolattal és tisztelettel fordulunk felé, hanem az Ő parancsolatainak megtartására késztet, föláldozva magunkat a másikért erényességből, de ez az erényesség kizárólag az Iránta érzett szeretetből fakad. (Ján.15:9-14.)
Ez az a hatalmas szakadék, amely a keresztény erényt elválasztja a többitől, és minden más fölé helyezi; ez a Krisztusnak az emberrel való szövetségének a legnagyobb hatása.
Az erény többé nem egy sötét torzkép, ahogy azt a sztoikus bölcselet elképzelte, nem egy kemény kötelességtudat szülötte, ahogy azt a pogány népek között találjuk, hanem a Krisztus iránti szereteten keresztül valósul meg, az isteni Létező szeretetén keresztül, s mikor ez tiszta forrásából előtör, akkor láthatjuk meg mindentől megszabadulva, ami földi, és tisztán istenivé lesz. Minden visszataszító elem eltűnik, minden, ami földi, elfojtódik, megszűnve annak durvasága, és az erény ragyogóbbá válik azáltal, hogy egyszerre szelídebbé s emberibbé vált. Az emberi ész soha nem ábrázolhatta volna így ki, az erénye egy korlátozott földi erény maradt volna. Ha az ember a Krisztussal való közösséget, ezt az erényt egyszer elérte, higgadtsággal fogja állni a sorsnak a csapásait, bátran ellenállhat a szenvedély viharainak, és a gonosz haragját rettenthetetlenül el fogja viselni, mert ugyan ki tudná elnyomni, vagy Megváltójától elszakítani?
(…)
Éppen ezért a Krisztussal való közösség belső felmagasztaltatást ad, vigasztalást a szenvedésben, nyugodt üdvbizonyosságot, és az emberiség szeretésére kész szívet, minden magasztosért, mindenért, ami nagyszerű, nem önös érdekekért, sem hírnév utáni hajszolásért, hanem egyes egyedül Krisztusért. Ezért a Krisztusban közösséggel lévő oly örömet kap, amelyet az epikureusok komolytalan filozófiájukból hiába próbálnak meríteni, vagy egy mélyebben gondolkodó a tudásnak mélységeiből; oly örömet csak a Krisztusban, és rajta keresztül Istennel összekapcsolódott gyermeki elme kaphat, amely öröm magasztosabbá és szebbé teszi az életet. (Ján.15:11.)”[4]
[1] Olyannyira nem kívánták ismertetni, hogy a magyar nyelven a Kossuth Kiadó jóvoltából kiadott 48 kötetes Marx és Engels művei 40. kötetében nem is jelenttették meg az ifjú Marx költeményeinek zömét, szemben a nyugati összegyűjtött munkák kiadásaival! Vö. Marx & Engels Collected Works Volume 1 1835–43. Lawrence & Wishart Electric Book, 2010. 517-642. http://www.hekmatist.com/Marx%20Engles/Marx%20&%20Engels%20Collected%20Works%20Volume%201_%20Ka%20-%20Karl%20Marx.pdf letöltés: 2022. szeptember 27.
[2]The Union of Believers with Christ According to John 15: 1-14., Showing its Basis and Essence, its Absolute Necessary, and its Effects. In: Marx & Engels Collected Works Volume 1, i.m. 636.
[3] A bibliai idézetek fordításai a Károli-féle változatból lettek kölcsönözve.
[4] MEW Volume 1, i.m. 637-639.
