Végighallgattam a Szemlélek blog Társalgójának Boyd-könyvről való beszélgetését. Bevallom, ez a podcast engem nem győzött meg arról, hogy ez a mű „támadhatatlan érvrendszerű”, „revelatív élményű” lenne, sőt, végig a lelki mazochizmus érzete lengett körül ezen „mentális füzetkés”, „párbeszédkényszeres”, „antikorrupciós”, “totálisan cinizmusmentes” totálisan „elfogadószeretet-orientált”, mégis célzottan és vissza-visszatérően „antifundamentalista” beszélgetés hallgatása során. Magának a beszélgetésnek a valódi „inspirációját” mégis egy a végén elhangzott megdöbbentő gondolatsor leplezte le előttem.
Laborczi Dóra felvetette az etika „szituatív jellegének” kérdését, amelyet Hodász András egy érzelmekre ható, a Boyd-könyvből vett, az elvakult szülőket a befogadó nagynénivel szembeállító ilyen-olyan történetecskével festett alá. Most el kell tekintenünk az etika „szituativitásának” és belőle szükségszerűen eredő „relativitásának” problémájától. Arra is csupán egyetlen mondatot tudunk vesztegetni, hogy a názáreti Jézus Krisztus “szituatív”-nak gondolt példatörténetei az őt mindenáron vádolni akaró “vizsgálókat” ejti isteni bölcsességgel a saját maguk által ásott verembe (vö. Péld 26, 27), feléje irányuló nyitott bizalom esetén nagyon is konkrét és egyenes módon jelenti ki Magát és Isten akaratát, “a tisztához tiszta vagy, a visszáshoz visszás vagy” (Zsolt 18, 27) elv alapján. Most mindössze arra a „kibújt a szög a zsákból” gondolatra szeretnénk felhívni a figyelmet, miszerint az üdvösség iránti vágyunk a legfőbb célunk és döntéseink mércéje.
Hodász beszélgetőtársainak buzgó bólogatása az éter hullámain keresztül is megütött engem. Csak az üdvösség utáni vágyunk lidércfénye nyomán bolyongunk, vagy éppen ellenkezőleg az üdvösség biztos reménységének hálájával, Isten megbízott képviselőiként Isten dicsőségére, és annak halálosan, minden életterületünket átható komolyságára figyelmeztetjük magunkat (először), és (utána) embertársainkat?!
Megidéződött előttem az alábbi bibliai igeszakasz. Hogy ne legyen ebből vita, a Neo-Káldi alapján idézem ide:
„Legyen áldott az Isten és Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre, hogy a mennyekben elpusztíthatatlan, tiszta és soha el nem hervadó örökség várjon rátok. Az Isten hatalma megőrzött titeket a hitben az örök üdvösségre, amely készen áll, hogy az utolsó időben majd megnyilvánuljon. Abban örülni fogtok, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre. Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét. (1Pét 1, 3–9.)
Azt bizonyára katolikus és evangélikus olvasóink is elismerik, hogy az egész igeszakasz az 5. versből („megőrzött titeket”) kitűnő módon egy olyan prófétai befejezett múltban futurum praeteritum propheticum-ban van írva, ami alapján a 9. vers magyarázó, mellékmondat-rövidítő szerkezetű nyelvtani formája egy igen-igen erős bizonyosságot (hitetek célját, lelketek üdvösségét úgy éritek el, hogy Istennél az már tökéletesen készen van) fejez ki.
Hogy magamnál avatottabb szószólót adjak további gondolataimnak, Ravasz László Hitbizonyosság és reformáció című kolozsvári reformációi évfordulós (400) kolozsvári ünnepi beszédének (Protestáns Szemle, 1917. 521-522.) részletét szeretném ide idézni:
„Kálvin […] gondolat[a], hogy nem az Isten van miérettünk, hanem mi vagyunk az Istenért s ezzel minden pragmatizmust kettévágott. A vallásnak nem az a feladata, hogy minket tegyen különbekké, boldogabbakká, hanem az, hogy az Isten dicsőségét tegye teljesebbé, tömöttebbé. Isten dicsősége, azaz Isten lényege, mivolta az egyetlen tényező és az egyetlen érték, minden egyéb, a teremtett világ utolsó porcikájáig csak arravaló, hogy ezt a dicsőséget kisugároztassa.
A teremtett mindenség az Isten dicsőségének szerszáma, eszköze, transzparense s mint a kúpban kicsúcsosodó körívek, úgy emelkedik ez a dicsőség az emberi szellem tükörképeiben az elgondolható magasságra. Az ember kiváltságosán alkalmas lény arra, hogy az Isten dicsőségét csodálatos gazdagsággal bontsa szét és verje vissza.
Két főirányban bontakozik ki az Isten dicsősége: egyik az ő igazságosságát, másik az ő kegyelmét manifesztálja. Éppen ezért Isten akkor, mikor még világ sem volt, alvó dicsősége ősméhében kiválasztotta azokat, akiket igazsága és akiket kegyelme eszközéül szánt. Amazokon egy örök erkölcsi törvénynek, az ő dicsősége komolyságának és szentségének nagyszerű rendjét, igazságát érvényesítette s ezt az igazságot elveszett világok, összetört életek tanúságai ragyogják; akiket kegyelmére választott ki.
Azoknak megmutatta az ő irgalmát, szeretetét, váltságát, azok megértik az ő üdvadó kijelentését és felelnek reá egy egész élettel. Az Isten kegyelme gondolatban, igében jelenik meg; az ige maga az életté vált kegyelem. Kétféle módon testesül meg az ige: először Krisztusban, mint történeti személyben s azután a Szentírásban, mint a róla bizonyságot tevő irodalomban. Ezt a megtestesült kegyelmet a Szentírásból, mint egyetlen és elégséges forrásból ismerik meg az emberek, de csak a kiválasztottak ragadják meg és élnek vele.
A kiválasztottság jegye a hit; a hitben bontatik fel a dekrétom pecsétje; a hitben tudjuk meg, hogy elvagyunk választva. Mivel a hit csak eszköz, szerv, amivel a kegyelmet meg-ragadjuk, béna kar, amivel a fiúvá fogadtatás királyi okmányát elfogadjuk, cserépedény, amivel a kegyelem harmatát felfogjuk, a hitben arról is bizonyosak leszünk, hogy Krisztushoz való kapcsoltatásunk nem ideiglenes, nem véletlen, nem elveszíthető ajándék, hanem egy olyan világfeletti és világelőtti kozmikus tény, amire az egész örökkévalóság rá van építve
A hit nem ható erő, mely eszközli az üdvöt, hanem csak elfogadó szerve a kegyelem tényének és kifejező reflexe egy öntudatotossá vált reális kapocsnak. Az újjászületés nem egy kezdet, próba, kísérlet, hanem kibukkanása, öntudatossá válása egy olyan tényláncolatnak, amely átköti az egész örökkévalóságot és tartólánca az Isten egész világának. Tehát az üdvbizonyosság alapja nemcsak az egyéni érzelem, mely kapcsolatok szerint változhatik, nem is külső tekintély, hanem Isten erkölcsi jelleme, maga Isten, ki önmagát Lelke által a hivőben megbizonyítja.
Most tekintsünk el attól a kérdéstől, hogy az úgynevezett „kálvinizmus” olyan vallástörténeti csúcspont-e, ahol az isteni realitása sehol máshol nem tapasztalt abszolút, az isteni transzcendencia fenséges, a hitbizonyosság pedig határozott és végleges formában jelentkezik-e (Ravasz szerint igen). Azt azonban szögezzük le, hogy a református hit az ember örök (és valójában egyetlen) kérdésére a vigasztalás és nem a csalóka remény hangján felel:
„Mind testestől, mind lelkestől úgy életemben, mint halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak: a Jézus Krisztusnak tudajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden hatalmától megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le fejemről, sőt inkább szükséges, hogy nekem mindenek üdvösségemre szolgáljanak. Ezért Ő Szentlelke által, az örökélet felől engem is biztosít és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl őneki éljek.”
Amikor tehát a beszélgetők magukat ítészi–bírói székbe emelve valójában a „Teremtett világ az Isten dicsőségének színterén” („Omnis terra est theatrum gloriae Dei”) fanyalognak, és valamilyen hamisan értelmezett elfogadószeretet-orientált gondolatokon keresztül ki kívánják egymás ellen játszani az Úr szentségét és kegyelmét, valójában nem a keresztyénség szélsőségét, hanem szíve közepét támadják! Mondjuk ki, a Laborczi- Hodász- Gégény- Sáhó kvartett nem a keresztyénség közepe, hanem – minden önvállveregető egyetértésük mellet – valami langyos öbölben mainstream ellen kapálózó önjelölt gittegylet.
