TEXTUS: Mt 2,19-20
“Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket a Atyának,Fiúnak és Szentléleknek nevében. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam néktek. És én veletek vagyok minden napon a világ végzetéig.”
Reformáció-heti sorozat 5. epizódjának címe
A reformáció ÖSSZEKÖT a KULTÚRÁVAL
A címben szereplő “kultúra” szó azonban magyarázatra szorul. Hogy ezt megértsük vissza kell mennünk a REFORMÁCIÓ KORÁBA.
MI A KULTÚRA?
AMIKOR EGYHÁZ ÉS ÁLLAM HATÁRAI EGYBEESNEK
A reformáció korában a “társadalom” még teljes mértékben keresztyén volt. Mindenki az egyház tagja volt, kevés kivétellel – mint például a zsidók vagy néhány muszlim vallású (akik itt vendégeskedtek). Mindenki tehát az egyház és a CORPUS CHRISTIANUM része volt. Evidens, magától értetődő volt mindez és meg nem kérdőjelezett alaphelyzet.
A reformáció korában a humanizmus és reneszánsz elindítanak egy olyan történelmi folyamatot, mely ezt az alaphelyzetet radikálisan megváltoztatja. A reformáció ehhez úgy járul hozzá, hogy fontossá teszi a hit válaszát az ember részéről arra az isteni kegyelemre, melyet felismer. A hit nem csak “evidencia” immár, hanem olyan dolog, ami egyéni válasz is lesz Isten hívására. Habár a megtérés és újjászületés ismert volt, de nem volt hangsúlyos vagy még inkább: az igaz hit megvallásában öltött testet. Ilyen szempontból a reformáció az individualizáció egyik motorja lesz.
A reformáció korában az, hogy egyház és világ, egyház és társadalom, egyház és kultúra még ismeretlen fogalmi hálók, keretezések voltak, mert abban a kulturális közegben – mint mondtuk fentebb – mindenki keresztyén volt. Azaz: a világi közösség és az egyház határai egybeestek.
EGYHÁZ ÉS ÁLLAM – A KÜLÖNVÁLÁS FOLYAMATAI
Mivel a Pápaság nem fogadja el a reformáció érveit (el sem gondolkodott rajtuk), sőt, vallásháborút indít a protestánsokkal szemben. A hoszú és véres háborút után az Augsburgi vallásbéke (1555) ellenére is állandósul a vallási nyugtalanság és viszály. Többé a keresztyénség nem a béke vallása, hanem az ó-hit és az új-hit küzdelme. A küzdelem területe pedig a társadalom és az állami élet. A fejedelmek és királyok nagy és megválaszolhatatlanul nehéz kérdése volt, hogy melyik hit, melyik keresztyén vallás pártjára álljanak.
Ez a kialakult állapot mely hosszú ideig permanens módon fennállt lett kiváltó oka filozófusok megoldáskeresésének, mely aztán a “világi állam” magjait vetette el. Ekkor jelenik meg az EGYHÁZ és ÁLLAM viszonyának kérdése (már másképp, mint a középkor idején), amit valahogy rendezni kellett, hiszen a mindenkori állam feladata: fenntartani a békességet. Ezek fontos kérdések, mert Augusztinusz is foglalkozik ezzel, és már a reformáció idején is felmerülnek, hiszen Kálvin az Institúcióban külön fejezetet szentel a témának.
EGYHÁZ ÉS VILÁG – AZ ÚJ PARADIGMA
Az egyház számára az állandó változás reflexiót igényelt a belső gondolkodás, teológiai szempontok területén. Míg a “hivatalos élet” küzdelmei kívül zajlottak, illetve az egyház és állam viszonyának újrarajzolása folyamatban volt (filozófusok részéről legalább annyira, mint a teológiai gondolkodás részéről) a kegyességi élet is válaszokat keresett.
A protestáns ortodoxia egyre inkább racionalista és száraz valóságára született meg a pietizmus válasza, mely a személyes hit-, hitre jutás- és kegyesség kérdését emelte középpontba. A külső világot ehhez a forró hit tapasztalathoz képest egyre kevésbé érezték keresztyénnek. Úgy tekintettek rá, mint ami az a “világ”, amiről Jézus elítélően beszélt, hogy “e világon nyomorúságotok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot” (Jn 16,33) és a jánosi levélben pedig így olvashatunk róla: “Ne szeressétek a világot…” (1Jn 2,15).
Paradigmaszerű keretezéssé válik ez, mely jobbára a mai napig irányítja a keresztyén gondolkodást,mint egyfajta világnézet vagy világkép. Azonban számos probléma van ezzel kapcsolatosan! Krisztus valóban beszél ilyen értelemben a világról, csak ez nem a teljes és kizárólagos értelem. Például az ige arról is beszél, hogy “úgy szerette Isten a világot” (Jn 3,16) (itt a görög eredetiben a szavak nem eligazítóak, mert minden esetben a kosmos szó áll).
Másrészről egyfajta dualizmus következik belőle, miszerint van a világ, mely gonosz és az ítéletre vár és van az egyház, mely az Isten gyermekeinek gyülekezete. Rosszak és jók, ám valójában maga az egyház sem a tökéletesek gyülekezete, bűntelenek közössége, hanem azoké, akik bűnösök, de bocsánatot kértek és kaptak. Számos életvitelbeli problémát is okoz ez: két világban élünk, az egyik a vasárnapi, a másik a világban való élet – és ott más törvények uralkodnak, nagy kísértés, hogy másképp is viselkedjünk.
De talán az egyik leginkább nagy probléma e dualista felfogással, hogy lemond a világról, mint ami úgyis javíthatatlanul rossz. Azonban Jézus Krisztus érkezése pont az ellentettjét jelenti ennek: Isten nem mondott le a világról – úgymint embervilág, hanem Krisztust küldte értünk, ahogyan ezt már a paradicsomban megígérte (“hogy aki hisz el ne vesszen”). És a tulajdonáról sem mondott le: ez a világ nem az emberé, hanem az Istené, mert Ő a szőlő gazdája. Mi vajon lemondhatunk-e a világról, ha Ő nem mondott le?
Még egy következménye van e világ-keretezésnek, nevezetesen az egyház bezárkózása. A világ nem érdekes többé, csak a belső élet, a felfelé való élet. Amolyan modern, “civil vallás” jellegű szerzetesrend-szemlélet. Azonban az Újszövetségben a legkevésbé ezek a tervek szerepelnek egyház címen, hanem például a hegyen épült város. Van ugyan különbség a hegy és a város, valamint a nem-hegy és nem-város között, azonban tartok tőle, hogy más természetű.
KULTURÁLIS PARADIGMAVÁLTÁSA – AZ 50-70-es ÉVEK
Timothy Keller könyvében (Gyülekezet a középpontban) írja, hogy a fentebb jelzett időszakban egy kulturális paradigmaváltás megy végbe. Csak nagy vonalakban ez azt jelenti, hogy Európában már a világháborút követően radikálisan elkezd csökkenni a templomba járók száma (és társadalmi aránya) és ezzel azok száma is, akik egyáltalán keresztyénnek érzik, tartják, mondják magukat.
Ez a változás Amerikában egy 10-20 éves késéssel követi az európai tendenciákat. De a folyamat a tengerentúlon is egyértelmű tendenciákat mutat. A 70-es 80-as években az amerikai keresztyénséget jellemzi egyfajta “magára találás”, ám ez is csak bizonyos értelemben igaz és a fő tendencia sajnos folytatódik. Az egyházak magára találása Európára egyáltalán nem jellemző. Persze itt nyugat-Európára kell gondolnunk, közép-kelet Európa ebben az időben még a kommunista blokk része. A tendenciák a nyugathoz való csatlakozás után bennünket is elértek és maga a szabad vallásgyakorlás lehetősége sem járt együtt azzal, hogy az 1945 előtti állapotok helyreálltak volna. Azonban tagadhatatlan tény, hogy a közép-európai keresztyénség állapota messze jobb, mint a nyugatié.
MI A KULTÚRA TEHÁT?
A kultúra itt nem az elsődleges értelemben áll, mint ami a művészetek, tudományok, folklór és pop kultúra értelemben lenne értendő. Inkább arról van szó, mintha azt mondanánk: Inka kultúra. Ebben az esetben mindent értünk alatta: az öltözködéstől az államforáig, a gasztronómiától a nyelvig, a vallástól a hadakozásig, az erkölcstől a politikáig – egyszóval mindazt, ami az Inka civilizációt jellemezte. És talán ez a kulcsszó: civilizáció! Azaz a kultúra, mint civilizáció értendő.
Mi a nyugati kultúra területén élünk e kultúra a mi civilizációs hazánk. Mind kis, mind nagy léptékben ez határoz meg minket. Más- más országok polgárai vagyunk, ám a civilizációs kulturális jellegzetesség egybeköt bennünket – ha testszik, ha nem. Ezen belül persze vannak sajátosságok: ez a nemzeti kultúrákban ölt testet.
EGYHÁZ ÉS KULTÚRA – EGY PONTOSABB KERETEZÉS
A fentebb említett “kulturális paradigmaváltás” és az “egyház és világ” dualizmust okozó paradigmájának tarthatatlansága tett szükségszerűvé egy új keretezést, ami talán H. Richard Niebuhr könyvében jelenik meg karakteresen először, mint “Krisztus és kultúra”. Ma már inkább az egyház és kultúra ez a paradigmaszerű keretezés, mely segít bennünket értelmezni helyzetünket és ebben a gyorsan változó korban küldetésünket. Mindennek fényében be kell lássuk, hogy oly kort élünk, melyben
nem az egyház van hatással a kultúrára, hanem megfordítva: a kultúra van hatással az egyházra!
Azért lehet mondani, hogy a reformáció összeköt a kultúrával, mert nem önmagába záródó hitforma, hanem felelősséget vállaló. A SOLI DEO GLORIA azt is jelenti, hogy e világ és az egész teremtettség célja, hogy Isten dicsősgének színtere legyen. A világ létének oka, értelme és célja Isten dicsősége. Tehát a világról nem lehet lemondanunk! Más volt a reformáció korának felelőssége és más a mai, mert a helyzet – a kontextus – sokat változott.
A felelősség ma leginkább (ha nem teljesen is) missziói természetű – és ezért is olvastuk textusként a missziói parancsot.
MISSZIÓ, MINT ELSŐDLEGES FELELŐSSÉGÜNK
Keller azt mondja, hogy az 50-80-as évekig az, amit Corpus Christinaumnak (Keresztyénség teste – vö. keresztyén Európa, keresztyén nyugat, keresztyén civilizáció) úgy néz ki – véglegesen felbomlott. Sajnos helyzetmegítélése úgy néz ki: helytálló. A napjainkban tapasztalható kulturális háború pedig céljaiban ezt a már eddig is előrehaladott negatív folyamatokat befejezni szándékszik.
Most csak néhány felvetésre van lehetőség a misszió kérdését illetően, vagy inkább: néhány megjegyzésről van szó. Visszautalnék a reformációs sorozatunk 4. részére (ITT), melyben néhány szót ejtettünk a tanítványság kérdéséről.
TEGYETEK TANÍTVÁNNYÁ…
Ott azt mondtam el, hogy általában úgy van a keresztyén köztudatban, hogy a tanítvány az, aki megtért-újjászületett követője Krisztusnak. Azonban ez a vélekedés téves! Mégpedig azért, mert Krisztus tanítványai sem lettek volna tanítványoknak nevezhetők, mivelhogy még nem tértek meg (és itt nem csak a 12 tanítványról van szó – vö. 70-es 4-5000-es tanítványi kör). Márpedig az evangéliumok következetesen Krisztus tanítványainak nevezik őket. Megállapítottuk, hogy a tanítványság során megy valaki át a megtérés és újjászületés mély belső lelki eseményén – akkor, mikor azt a Szentlélek akarja és elvégzi.
Innen nézve érthető az, amit Krisztus mond a missziói parancsban: “tegyetek tanítványokká”. Habár Krisztus sokszor hív megtérésre, ám a megtérítést nem adja parancsba. Miért? Azért, mert erre nem vagyunk képesek, hogy másokat belső lelki mélységeiben megváltoztassunk, de arra igen, hogy tanítsuk és neveljük őket az ige által. A tanítvánnyá-tétel a mi feladatunk, a megtérés-újjászületés megvalósulása pedig az Ő lehetősége.
MINDEN NÉPEKET
-folytatja így Jézus. És ha egy kicsit is belegondolunk ez teljesen másképp hangzik a mi fejünkben, valahogy így: “tegyetek tanítványokká arra vállalkozó egyéneket”. Ezzel egy baj van csupán, hogy Jézus nem ezt mondta! Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez kicsit megdöbbentő és megkérdőjelezi a mi nagy és kétségen felülálló (nyugati) individualista missziói szemléletünket és egész individualizmusunkat!
Ám ez még csak a kezdet! Mert amikor Bibliánkban azt olvassuk, hogy népeket és elővesszük a görög eredetit, akkor egy kicsit ott mást találunk, habár a két szó magyarul némileg szinoním. Ugyanis a görögben az ethnoi (ethnos) szó áll, ami nemzeteket jelent egész konkrétan. Azaz nem egyénekhez küld, hanem csoportokhoz és nem csak amolyan “népségekhez”, meg “lakossághoz” és végképp nem “társadalmakhoz”, hanem nemzetekhez. Ha máshonnan nem is, de innen megtudhatjuk, hogy Istennek fontosak a nemzetek, mert tanítvánnyá akarja őket tenni.
Feltételezhetjük, hogy Krisztus tudta mit beszél. A misszió értelmezése komoly teológiai feladat, ám a mesterterv a Mesteré, Krisztusé. Két dolgot érdemes itt aláhúzni tehát:
nem téríteni küld, hanem tanítvánnyá tenni és nem egyénekhez küld, hanem nemzeti közösségekhez.
Azt gondolom, hogy ezek meglehetősen új fejlemények és ezt onnan gondolom, hogy sehol máshol nem olvastam markánsan ezt az egyébként világosan érthető értelmét a missziói parancsnak (Bár Kellernél van rá utalás, de ott nem fősodorban álló kérdés, hiszen a városi misszió az ő nagy témája).
Hogy ez megkönnyítené a dolgunkat, azt azért nem mondanám…
PECÁZZUNK VAGY HALÁSSZUNK – EZ ITT A KÉRDÉS!
Mindez felveti azt a kérdést, hogy mit tekintünk “missziói eredménynek”? Általánosságban azt, ha valaki megtér és Krisztus követője lesz. A megtérés- újjászületés egyéni- személyes életben megtörténő csoda és valóság. Azonban a fentiek átmágnesezik az ezzel kapcsolatos gondolatainkat, hiszen a missziói parancs szoros (és szélesebb) értelmében a tanítvánnyá tétel a cél (és a keresztelés). Az eredmény tehát így az lenne, ha tanítvánnyá lennének, hallgatói Isten igéjének, igyekeznének megtartani, amit Krisztus parancsolt és ezenközben megtörténne velük a nagy csoda, amit egyedül a Szentlélek képes megtenni az emberben. Valahogy úgy lehetne szétszálazni, hogy Övé a cél, mienk az út, amin ez a cél megvalósul (akinél megvalósul az Ő választása szerint).
Amennyiben egyénekre irányul a missziói stratégia – és hát ez teljes mértékben így van manapság – akkor valójában mi nem halászunk, hanem pecázunk. Miközben tegyük hozzá, hogy a kulturális háború lecsapolja a tengereket – képes beszéddel.
Azonban az Isten országa Krisztus példabeszédében háló, ami sok halat egybefog. Nem mind jó hal, azonban a válogatás nem a mi feladatunk, hanem majd az angyalok fogják kiválogatni jókat és rosszakat. Az a helyzet, hogy jelenleg nincs hálónk, mert a régi szétszakadt újat még nem szőttünk, mert pecabotot használunk manapság. Akad valami a horogra – de hát valahogy érezzük: nem az igazi!
Ami felsejlik előttem ezek után valami olyan stratégia, ami azt célozza, hogy a feladat:
hatni a kultúrára és tanítvánnyá tenni a nemzetet
-számomra ez következik a fentiekből. Hogy hogyan – nos, az jó kérdés, de ezért is írtam: ez csak egy felvetés. Hálót kell szőni és hogy a világ fiai eszesebbek a maguk nemében az abban is látszik, hogy ők már régen hálózatokban gondolkodnak…
