Ez a tanulmány tizenkét olyan katolikus–protestáns viszonylatban máig vitapontként számító kérdést tekint át, melyek bizonyítják, a magyar reformáció nem kiragadható az akkori világtörténelmi összefüggésekből, és hogy a magyarországi reformáció nem halott történelem, hanem nagyon is élő örökség.
4-6 KÉRDÉSEK ÉS VÁLASZOK
4. Mi volt Pázmány Péter „sikerének” igazi titka?
Pázmány Péter hitszónokként 1601-ben került a királyi Magyarországra, 1602-ben aratta első térítési sikereit (a történeti hagyomány szerint pályája során harminc főúri családot katolizált). 1603-ban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy Magyari István sárvári prédikátorral szemben hangoztatta, hogy a magyarság addig volt gazdag és hatalmas, erejében ellenségei által rettegett, amíg a szent királyok hite a magyarok régi nagy patrónája, a Boldogságos Szűz oltalmában tartotta a magyar hazát és nemzetet. A magyarok – úgymond – bűnösök, mert elfeledték saját szent királyukat, aki a katolikus hit és a magyar államiság mentsvára, pajzsa és védőbástyája. Csak az az igazi magyar, aki Szent Istvánhoz (és rajta keresztül a Boldogságos Szűzhöz) ragaszkodik, legyen az akár katolikusnak megmaradt horvát, akár (a Szent Koronával katolikus módon magyar királlyá avatott) német. A magyarságra nem a bálványimádáshoz való megrögzött ragaszkodása hozta isten ítéletét (Krisztus érdeméért az Egyház ab ovo nem lehet bálványimádó), hanem éppen hogy félszívűsége, amellyel már Mohács előtt egyre nyíltabban tűrte meg sorai között az eretnekeket.
A kulcs azonban nem Pázmány hitszónoki-vitaírói tevékenységének volt köszönhető, hanem a háramlási jognak. Pázmány ugyanis 1608-tól kezdve tudta tevőlegesen elérni, hogy a kihált nemzetségek koronára visszaháramlott javait leginkább olyan konvertitáknak juttassák, akik vállalják, hogy jobbágyaikat is vissza(/át?)térítik a katolikus hitre. Ez a folyamat különösen erőssé vált, miután Pázmány 1616-ban esztergomi érsekként birtokába jutott a magyar kancellári poszt is, amely elsőrangú diszpozíciós lehetőséget biztosított számára a birtokadományok felett. Nem véletlenül indítottak a protestáns rendek éppen 1618-ban harcot azért, hogy az 1606-os bécsi béke 1608-ban inartikulált vallásszabadsági elve a templomokkal együtt („una cum templis”) legyen értendő, vagyis hogy földesúri jogon ne lehessen elvenni a templomot a protestáns vallásához ragaszkodó (jobbágy)közösségtől, hogy kegyúri módon oda bevezetett katolikus pap (vagy szerzetes) az uradalmi (és megyei) karhatalom segítségével kezdje meg az „eretnekek” vissza/át/meg(?)térítését. Arról nem is beszélve, hogy ez a tevékenység fokozott módon együtt járt azzal, hogy a „nyakas” protestánsokat a biztonságosabb területekről folyamatosan a hadjárások által fokozottan érintett pusztulási zónákba űzték, helyükre katolikus horvát, osztrák vagy stájer (német) parasztságot telepítve.
A nagy hadjáratok idején egyébként ez a pusztulási zóna kiterjedt. A „Nagy Futás”-t (főleg Orosházára) Hódmezővásárhelyen két egymás után rövid időn belül bekövetkezett pusztítás okozta. 1690-ben Thököly kurucai sarcolták a várost, majd elhajtották a lakosság szarvasmarháit. 1693-ban egy tatár-török elözönlés könnyebbítette meg a körülzárt várak helyzetét. Ennek részeként a gyulai várőrség is kitörhetett. A vár az ekkor (hódmezővásárhelyi szempontból ismételten) elhajtott állatvagyonból tudta magát 1695-ig élelmezni. Ez a második pusztítás olyan erejű volt, hogy a város hat esztendeig néptelenül állt. Kárász József jogosan adott abbeli véleményének hangot, hogy Hódmezővásárhely reformátusainak anyagiassága arra vezethető vissza, hogy a város lakosainak a török időkben sokszor kellett futniuk, ahol az emberekbe a velőkig beleivódott a menthető vagyon életbiztosító ereje.
5. A „pázmányi kompromisszum” mint a jezsuita probabilitásetika gyakorlati alkalmazása?
A jezsuita probabilitásetika lényege, hogy mindennek és mindennek az ellenkezője alátámasztásához is lehet „mértékadó” egyháztanítói vélekedést találni. A jezsuita probabilitásetika lényegileg a machiavellizmus egyházias nyelvezetbe öltöztetése: A cél szentesíti az eszközt, ahogy azt az Egyház „szent érdekei” aktuálisan éppen megkívánják. Nem véletlenül fordította le a korabeli közvélemény ezt a hozzáállást a „könnyű bocsánat a legcégéresebb bűnökre is” és „az eretnekeknek tett esküt nem kell betartani” együtteseként.
A Pázmány-féle politikai alku lényege az volt, hogy a magyar királyt illető főkegyúri jogot az országnak a Szentszékkel szembeni szabadságjogaként (libertas Regni) védelmezte. Werbőczyt meghaladva II. Ulászló II. decretumának 31. cikkelyére hivatkozva úgy érvelt, hogy szokásjogi alapon legális az a gyakorlat, amely nem igényli a pápai jóváhagyást a püspöki joghatóság gyakorlásához és a hivatalhoz tartozó egyéb jogok élvezetéhez. Ezzel ugyan kiszolgáltatta a Habsburgoknak az egyházi rendek kinevezési jogát, de egyúttal érdekeltté is tette őket abban, hogy saját hatalmi pozícióik erősítése érdekében a katolicizmust támogassák Magyarországon. A protestáns rendeket pedig le lehetett szerelni azzal, hogy a főkegyúri jog a történeti magyar alkotmányosság szerves része, azt pedig ők is hevesen védelmezik, és még mindig jobb, ha ezek a jogosítványok nem mennek át a római Szentszék kezébe. A Habsburgokat pedig talán mégiscsak egy olyan vallási kompromisszumra lehet kényszeríteni, mely a politikai realitásokat tudomásul veszi, és biztosítja a protestánsoknak létük alapvető feltételeit.
Feltéve, de meg nem engedve tehát, hogy Pázmánynak hitbeli módon igaza volt, még akkor is a jezsuita probabilitásetika jellemzőit fedezhetjük fel érvelésében. Amit az egyik oldalon (Jagellók) kíméletlenül kritizál (kárhozatos engedékenység), a másikon leplezetlenül dicsér (okos politika). Lényeg az, hogy minden a „szent cél” irányába tartson. Ez a „politika” a rendi magyar nemzet egy teljes osztályát, a katolikus klérust mentette fel nyilvánosan a nemzettestvéri szeretet kívánalma alól. Ez a szélsőséges erkölcstelenség a Habsburg-uralom 1711-es megszilárdulása folytán azt is jelentette, hogy a magyarországi felvilágosodás a nyugat-európai trendekhez képest jó 120 év késéssel kezdődhetett.
Ebből a szempontból lett kardinális kérdés, hogy az úgynevezett „békék” (az 1606-os bécsi és az 1645-ös linzi, ezek 1608-as és 1647-es becikkelyezéseivel) alkotmányos jogalapnak számítanak-e, vagy sem. Az 1681-es törvények éppen ezt nem ismerték el, és ennek 1687-es, 1691-es, 1715-ös, 1723-as és 1731-es értelmezései tovább szűkítették a vallásszabadság jogát. Ennek nyomán az országlakosi lét, „a Szent Korona tagja” állapothoz kötött politikai jogok kirekesztő értelmezése vált egy „babiloni fogság”-nyi időre (1711–1781) uralkodóvá a (nemesi) magyar nemzethez tartozás tekintetében. Mindezek a kérdések a Werbőczy-féle Tripartitumba belefoglalt dekretális eskü, illetve az aposztáziaperek körüli botrányok formájában kerültek felszínre.
6. Melyek voltak a vallási türelem különböző formái a korban?
Katolikus vitapartnerem erre – teljes joggal – hozná fel, hogy a Habsburgok által Magyarországon (hát még Erdélyben!) biztosított toleranciaszint nagyjából az angol és holland katolikusellenességének felel meg. Az akkori országgyűlésen 1728-ban nagy lendülettel megindított „törvényes eskü”- (dekretális) mozgalom szeme előtt az előtt az angol Test Act példája lebegett. Ez a törvény azonban egészen más társadalmi háttér mellett hatott Angliában, mint Magyarországon. Előbbi helyen ugyanis nemcsak a katolikusok és a hozzájuk hajló Stuartok ellen irányult, hanem a reformáció mint nemzeti ortodoxia védelmében a királyi jogot a birtokos gentry jogával ellensúlyozta. Ennek következtében tudatos és a társadalom túlnyomó többsége támogatásával folytatott alkotmányos küzdelem részévé vált, és – korlátozó jellege mellett is – paradox módon az uralkodói abszolutizmus ellenében ható parlamentáris fejlődés egyik bástyájaként funkcionált. Magyarországon ellenben a közszabadság ellen hatott, amennyiben egy szűk, felső klérus által dominált katolikus elit társadalomellenes szövetkezése volt, mely akarat keresztülvitele szükségszerűen egy elnyomó, az alkotmányt nyilvánvalóan kiforgató, idegen uralomnak egyengette útját. A Habsburg-kormányzat nyíltan pártolta a vallási elnyomást, és ha valamiben hatalmi érdekből méltányosan is volt kénytelen cselekedni, azt bűnként titkolta. Az általános jogfosztásért a türelem rossz felfogása szerint, a részleges és időleges elnézésben adott kárpótlást. A lényeg azonban azon a tényen nyugodott, hogy a protestánsok mintegy „csak” királyi kegyelemből és elnézésből, nem pedig törvényes joguknál fogva, gyakorolhassák vallási jogaikat és vehessenek részt az ország igazgatásában. Ezen a helyzeten II. József 1781-es Türelmi rendelete annyit változtatott, hogy minden, az emberek lelkiismeretére erőszakkal ható kényszert a lehető legártalmasabbnak jelentette ki. Ezzel szemben igen nagy haszon forrása mind a vallásra, mind az államra nézve a keresztyéni szeretetre alapozott helyes türelem.
