A SZEMLÉLEK blog meghívta a – többek között – keresztyénellenes kirohanásairól ismert Tóta W. Árpád publicistát, hogy véleményezze a pápalátogatást, és beszéljen saját ateista meggyőződéséről. Tóta W. Krisztussal kapcsolatos kijelentéseinek a fényében különösen érdekes a Szemlélek címlapfotója.
Ez az esemény nem azért érdekes, mert el lehet kezdeni bőszen fikázni a Szemléleket, hogy kiket ültet le, és kiknek a szavain csüng (igazából bárkit leültethet, aki hajlandó leülni a stúdiójukba), hanem azért, mert maga a beszélgetés tökéletesen kifejezi, hogy hová vezethet a Gégény István főszerkesztő által papagájként ismételgetett „párbeszéd”, ha helytelen motivációk húzódnak mögötte. Korábban is feltűnt már, hogy Gégény félreérti az evangéliumot – pontosabban a missziói parancsot –, ő „beszélgetést” ért alatta, csevejt, társalgást, és semmiképpen sem a megfeszített, meghalt és feltámadt Krisztusról szóló bátor bizonyságtételt, megtérésre hívást, konfrontációt a világgal stb.
Természetesen nem a teljes Szemlélek blogról beszélek, ahol időről időre megjelennek értékes tartalmak, hanem a főszerkesztő megkérdőjelezhető koncepciójáról. Gégény írásait, illetve az írásai kapcsán keresztyének részéről érkező reakciókra adott válaszait figyelve az a benyomása támadhat az embernek, mintha egy olyan buldózer kormányánál ülne, amelynek tolólapjára fel van ugyan öles betűkkel firkantva, hogy „örömteli párbeszéd”, „beszélgessünk egymással”, „hallgassuk meg a másik felet”, illetve „konstruktív vita”, csak éppen bárki is áll az útjába, pillanatok alatt legyalulja, általában olyasmire hivatkozva, hogy „a reakciók is megmutatják, hogy mi lakik az emberek szívében, ez az ország még nem érett meg a párbeszédre”.
Bezzeg ő, aki pillanatok alatt – a maga passzív-agresszív stílusában – csípőből hárít mindenféle kritikát, személyes támadásnak véve azokat! Gégény egy-két cikkét elolvasva úgy tűnik, hogy számára kedvesebbek a vele egy politikai oldalon állók, mint a hittestvérei, bárhol is álljanak. Vajon Gégény számára nem egyértelmű, hogy azok az ő „testvérei”, akik – hozzá hasonlóan – Úrnak és Megváltónak vallják a názáreti Jézust, és nem azok, akik bár egy politikai szekértáborba tartoznak vele, de a hitükben nem osztoznak vele?
De amiért érdekes számunkra most ez a beszélgetés, az az, hogy az egész egy valóságos öntökönszúrás, amely megmutatja egyrészt Gégény – szerintem téves/hamis – szándékait, másrészt – jelen esetben – a vaskos felkészületlenségét. Mindezt úgy mondom, hogy abszolút nem érdekel, hogy milyen politikai oldal szekértolója Gégény (nyilvánvalóan nem ért egyet a jelenlegi kormányzat irányvonalával), vagy hogy kikkel szimpatizál, és kikkel nem.
Mi történik? Leültet egy kőkemény, fekete öves ateistát, legfőképp azért, hogy elismételtesse, visszaböfögtesse vele saját politikai meggyőződéseit, hogy a beszélgetőpartner alátámassza azt, amit ő gondol a jelenlegi magyar keresztyénségről, és hogy közben erre hivatkozva magát fényezze, hogy ő – a „jó keresztyén” – még ilyen emberekkel is megtalálja a közös hangot, miközben folyamatosan beszélteti az illetőt, aki lényegében sikeresen kihúzza vagy inkább kirúgja a talajt a keresztyén világkép alól. (Tóta W. istenérveket kritizál, határozottan megvallja meggyőződéseit.)
Magam sem gondolom, hogy egy ilyen jellegű társalgás során hatalmas apologetikai csatározásokba kellene bocsátkozni, de azért minimum egy-két ellenérv elhangozhatna, ha valaki kikezdi a teizmus vagy a keresztyén világkép plauzibilitását. De Gégény részéről jóformán semmilyen reakció nem érkezik, nulla, csak egy-egy bátortalan visszaszólás („Neked nagyon beakadt Szent Antal”), vagyis inkább visszakérdezés, nyökögés meg terelés.
Ráadásul Tóta W. kétségkívül intelligens, jól – egzakt módon – fogalmaz, ügyesen bánik a szavakkal, plasztikusan fejezi ki magát, azaz – tetszik, nem teszik – meggyőző, tehát egy billegő, bizonytalan embert vagy valakit, akit csak távolról érdekel a vallás/a keresztyénség/a hit, akár el is tud tántorítani vagy képes megingatni a hitében. Mindeközben – és ez az igazán tragikus – Gégény egyetlen valamirevaló ellenvetést sem tud prezentálni, nem képes általános érvekre ellenérvekkel reagálni, de tényleg semmire.
Látszik, hogy a két személy tudása és felkészültsége között fényévnyi távolság feszül. Sőt úgy tűnik, Tóta W. még a keresztyén, azon belül is a római katolikus hittartalommal is jobban képben van, mint Gégény. Szemlátomást ismeri az általános istenérveket, azok ateista „cáfolatát”, a Szentírás tartalmát (Mózes harmadik könyvéből és a Jelenésekből idéz), valamennyire a katolikus katekizmust, és rendelkezik egyháztörténeti ismeretekkel is.
Két eklatáns példát érdemes kiemelni: az egyik az, amikor a pápalátogatással kapcsolatos lesújtó verdiktjére reagálva – miszerint a pápa magyarországi körútja-szereplése társadalmi-politikai szempontból harmatgyenge volt, és „csak meg akarta úszni” az egészet – Gégény kifejti, hogy szerinte a pápa úgy érkezett, mint „Isten embere” és nem mint „politikai ítélőbíró”: „Azért jött, hogy próbáljon inspirálni.” Erre Tóta W. kifejti, hogy ő nem hisz Istenben, tehát az, amit a pápa az „Isten embere” pozícióban tesz, eleve nem releváns számára. Piff.
A másik, amikor arról értekezik, hogy Pascal érvelése, miszerint – nagyon tömören – inkább megéri hinni Istenben, mint nem hinni („Ha van Isten, de nem hiszek, akkor rápacsáltam”), „tőrőlmetszett hülyeség”. Itt Tóta W. behozza, hogy több mint tízezer istenségről tudunk, amely a világtörténelem során előkerült, tehát Pascal érve fából vaskarika. Gégény még említés szintjén sem hozakodik elő azzal, hogy a keresztyénség történelmi eseményekre alapozza a hitét (lásd Pannenberg), nem filozófiai istenérvekre, és hogy ezek történetileg igenis megvizsgálható és bizonyítékként kezelhető események.
De oké, Gégény újságíró (bár Tóta W. is az), ne várjunk el tőle olyat, ami nem megkövetelt. Mindenesetre, ha már sikerült Gégénynek becserkésznie Tóta W. Árpádot, legalább azt megkérdezhette volna tőle, hogy miért következik szükségszerűen az ateizmusából, hogy különösen is a nagy keresztyén ünnepek idején hozakodik elő olyan témákkal, mint hogy mi lett a sorsa Jézus előbőrének, meg egyáltalán miért kell direkt heccelni, sértegetni a keresztyéneket: mi a célja ezzel, miért okoz ez neki örömöt? Illetve ha mindez esetleg rosszul érinti a keresztyéneket, az miért jelenti szerinte azt, hogy a „keresztyének áldozati pózba vágják magukat”?
Az egészben az a – nem tudok mást mondani – legszánalmasabb, amikor még Tóta W. mérsékeli Gégény rosszindulatú fejtegetéseit arról, hogy valójában milyen kevés keresztyén van ma Magyarországon (esetleg várjuk már meg a népszámlálás adatait, rendben?), hiába tekintünk magunkra keresztyén nemzetként – Gégény jól érezhetően azért drukkol, hogy bőgjenek le a népegyházak –, bezzeg az ateisták milyen nagy többséget alkotnak, ezért nekünk, keresztyéneknek vissza kellene venni jócskán az arcunkból!
Még Tóta W. szól közbe, hogy ácsi-ácsi, azoknak a nagy része, akik nem tudatos keresztyének (nem ismerik a katekizmust, nem tagjai egy gyülekezetnek, nem járnak templomba), valamiféle halvány hitet, hitrendszert, pogányságot, ködös spiritualitást azért csak magáénak vall. És miután Tóta W. visszalökdösi őt, és többször egy-egy rövid, jól irányzott mondattal lecsapja Gégény álnaiv kérdéseit, Gégény vált, és inkább közös alapot keres, és elkezdi a hazai politika keresztyén oktatáspolitikáját kritizálni. Persze megértem, azt erőlteti, amiben egyébként is jó.
A beszélgetés meghallgatása után furcsa mód az az érzés kerítheti hatalmába a hallgatót, hogy Tóta W. autentikusabb és hitelesebb a maga felfogásában, mint Gégény, aki elvileg kapcsolódási pontokat keres nem hívőkkel a normális párbeszéd jegyében, de mivel számára nem az evangélium a fókusz (legalábbis nem úgy tűnik), a kapcsolódási pont számára nem eszköz az evangélium továbbadására, hirdetésére – pedig keresztyén lapszerkesztőként, publicistaként ez elvárható lenne –, hanem a kormányzat keresztyén kultúrpolitikájával szemben táplált ellenérzéseit megerősítő szajkózás, ennek oltárán pedig akár feláldozza magát az evangéliumot is, adott esetben helyet adva egy jó kis ellenmissziónak.
A cél szentesíti az eszközt – mondta állítólag Machiavelli, bár ez a gondolatainak csak a parafrázisa. Viszont voltak, akik ezt az elvet tankönyv-szerűen érvényesítették: a korábbi jezsuiták. Lehet, hogy Gégény őket követi, így „jó katolikusként” tekint magára.