A tömegtájékoztatási eszközök – idegen szóval médiumok – is hírt adnak arról, hogy az advent, a várakozás időszaka kezdődött. Mit várunk, teszik fel a kérdést sokan, főleg a Krisztust nem követők. A keresztyének máshogyan teszik fel ezt a kérdést: Kit várunk?
A nem hívők a többnapos ünnepet, az ajándékokat, a bőségesen terített asztalokat várják, és talán még karácsonynak nevezik az ünnepet, a lakás díszét pedig karácsonyfának. A talán szót azért írtam, mert a fejlettnek mondott nyugati világ egyes országaiban (például Angliában) már régen nem karácsony, hanem téli fény az ünnep, a fa pedig ünnepi fa és nem karácsonyfa. Az agyalágyult brüsszeli szervezet egyes egységei pedig már felvetették, hogy a közbeszédben a keresztyén vallások kifejezéseit – például a karácsonyt – ne használják.
A keresztyének által feltett kérdésre ők maguk a választ is tudják: Isten egyszülött fiát, Jézust, a Megváltó eljöttét várják. Ez az igazi ajándék, melynek fénye az egész ünnepet beragyogja.
A keresztyének adventben igyekeznek elcsendesülni,amikor csak módjuk van rá, igyekeznek önvizsgálatot tartani , életüket értékelni. Az áadventi időszak ilyen tekintetben nagyon hasonlít a húsvétot megelőző böjti időszakhoz. Én mindkettőt egyfajta lelki edzőtábornak tartom.
Adventben elgondolkodhatunk azon, hogy Istentől mit kaptunk? Mert mindent Tőle kaptunk, és ezekért – jóért és rosszért is – hálát kell adnunk. A kapott ajándékok közül a legnagyobbak a szeretet, a megbocsájtás, a békesség. Ezek közül most a megbocsájtásról szeretném gondolataimat közre adni. (Persze ez a három nagy ajándék szorosan egymáshoz kapcsolódik, hiszen Isten irántunk megnyilvánuló szeretete abban is megmutatkozik, hogy bűneinket megbocsájtja, ha hiszünk benne és kérjük, és ilyen módon a bűnbocsánatot nyert ember békességet lel.)
A megbocsájtás a vallásukat gyakorló keresztyéneket – engem is – gyakran foglalkoztató kérdés. Ebben az írásban a bibliai alapokkal foglalkozom, a következőben pedig más forrásokból merítek, valamint a bocsánatkérés és főleg a mit tegyünk? kérdésköreit járom körül.
Az a tapasztalatom, hogy a megbocsájtással foglalkozó irodalom döntően nagyobb része vallási alapon, a Bibliára épülő zsidó-keresztyén tanításokat felhasználva foglalkozik a megbocsájtás, a bocsánatkérés kérdéseivel. Azonban a pszichológia fő áramából mintha kissé kiszorultak volna ezek a fogalmak, mintha a nem keresztyén értékrendet követő embertársaink nem tanultak volna meg bánni ezekkel a fogalmakkal. Holott a bocsánatkérés, a megbocsájtás a mindennapi emberi kapcsolatok fontos részei. A bocsánatkérés és a megbocsájtás nem csupán a keresztyéni értékrendet követni igyekvő ember számára fontos. A megbocsájtás mindenki életvezetésének egyik alapköve kell, hogy legyen.
A nyugati civilizáció embere több, mint 3500 éve próbálja megtanulni, hogyan kell megbocsájtani. A zsidó hagyomány szerint Isten szövetséget kötött Izraellel, mely szerint kész megbocsájtani és megőrizni Izraelt, mint nemzetet, annak visszatérő vétkei és hűtlensége ellenére is. Az izraeliek válaszképpen elhatározták, hogy Isten iránti tiszteletük jeléül ők is megbocsájtanak egymásnak. Tehát ez az elhatározás csak a zsidók közötti megbocsájtásra vonatkozik, másokra nem feltétlenül.
A keresztyén hagyomány szerint Jézus ennél tovább ment: Egy gyökeresen új kultúráról prédikált, amelyet nem korlátoznak etnikai, vallási, politikai vagy gazdasági határok; egy olyan kultúráról, amelyben a másokkal való kapcsolatunkat az szabályozza, illetve az határozza meg, hogy nap mint nap felismerjük Isten irántunk és az egész világ felé kiáradó megbocsájtó szeretetét.
Evangélikus lévén rendszeresen úrvacsorázom. Krisztus teste és vére vétele előtt a felkészítő lelkész öt kérdést tesz fel, melyekre a bűnbocsánatot kérők válaszolnak. A sorrendben harmadik kérdés így hangzik: „Megbocsájtottál-e mindazoknak, akik vétkeztek ellened?” Erre azt válaszoljuk, én is: „Megbocsájtottam”. Már felnőtt ifjú voltam, amikor igazán elkezdtem gondolkodni az úrvacsorai kérdések-válaszok tartalmán. A megbocsájtásra vonatkozó kérdés egészen a rendszertelen váltás időszakáig nekem teljesen feleslegesnek tűnt.
Mindig az a gondolat suhant át rajtam a „megbocsájtottam” válasz megadásakor, hogy valójában nincs kinek megbocsájtanom. Csodálatos családom volt, van, a különféle iskolai, majd munkahelyi közösségekben jól éreztem magam, nem gondoltam, hogy valakinek valamiért meg kellene bocsájtanom, igazából nem is volt miért. A szocializmusnak nevezett rendszerben a KISZ és a Párt részéről értek ugyan támadások, hátrányt éreztem abból, hogy soha nem voltam párttag. Ezért azonban nem haragudtam senkire, a rendszer velejárójának tartottam és azt mondtam, hogy az én értékrendem az enyém, ha azt következetesen próbálom képviselni, akkor vállaljam annak minden következményét, akár azt is, hogy emiatt nem leszek vezérigazgató, illetve azt, hogy minden vezetői kinevezés előtt, kapcsán az illetékes pártbizottság megalázott. Ismétlem: ezeket én nem úgy éltem meg, hogy vétkeztek ellenem, ezért nem volt miért és kinek – szerintem – megbocsájtanom.
Más lett a helyzet 1994 után, amikor a választók akaratából a posztkommunisták kerültek hatalomra. Azokat már kezdtem nem szeretni, nem követtem a Biblia tanítását: „Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled.”(Mt 5,25) Nagyon sajnáltam, sőt kifejezetten dühössé, már-már az uralkodó elittel szemben gyűlölködővé lettem, amikor 2002-ben ismét a posztkommunistákat választotta a többség. Ekkor kezdtem egyre inkább azt érezni, hogy az Istentől kapott bűnbocsánatot nekem is tovább kell adnom, hogy nekem is van bőven megbocsájtani valóm, mert a hatalmon lévők ellenem is vétkeztek. Most már nemcsak úgy merült fel a kérdés, hogy kinek is kell nekem megbocsájtanom, hanem úgy is: tudok-e megbocsájtani?
Konkrétabban: Tudok-e megbocsájtani olyan bűnért, amit úgy hívnak, hogy nemzetárulás? Ami ma mi esetünkben nagyobb bűn, mint a hazaárulás. Mert a katasztrofálisan elhibázott, részben hozzá nem értésből adódó gazdaságpolitikáért – és itt most nem az elkótyavetyélt, az ellopott 100-1000 milliárdokra gondolok – , a tönkretett egészségügyért, a lezüllesztett oktatásért is meg kell bocsájtani. Ez azonban könnyebb, mert ezek a területek – ha lassan is – rendbehozhatók. A nemzetárulást kimerítő cselekedetek jelentős része azonban nem gyógyíthatóan lelki és egyéb egészségkárosodást okozott. Akkor ezt is megbocsássuk?
Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, mélyedjünk el egy kicsit a megbocsájtás teológiájában. Hogyan vélekedik és mit mond erről a zsidó-keresztyén alaptörvény, a Biblia?
A mindennapi imádságunkban, az ötödik kérésben, így imádkozunk: „És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”.(Mt 6,12) Ez a kérés szegény és nyomorult életünkre vonatkozik, mely élet nem folyhat bűn nélkül. Jóllehet Isten ajándékából és áldásából élünk, mégis mindennap megbotlunk és vétkezünk gondolatban, szóban és cselekedetben. Ezért mindnyájunknak meg kell alázkodnunk Isten előtt, bűnbocsánatért könyörögve. A Miatyánk ötödik kérésének egy elkötelező, de mégis vigasztaló záradéka: „Miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Isten megígérte, tehát bizonyosak lehetünk abban, hogy mindent megbocsájtott és elengedett nekünk, de csak akkor, ha mi is megbocsájtottunk felebarátunknak.
Lukács evangélista a kétirányú megbocsájtásról így ír: „Bocsássatok meg, és akkor nektek is megbocsáttatik.”(Lk 6,37). Máté evangélista ezt így fejezi ki: Mert ha megbocsájtjátok az embereknek vétkeiket, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok”:(Mt 6,14).
Sokszor megbántjuk, megkárosítjuk ebertársainkat. Ezzel nemcsak az emberek között, hanem még inkább Isten előtt kerülünk olyan helyzetbe, amelyet jól jellemez a megfizethetetlen adósság képe. Az adósság elengedése, a megbocsájtás az, ami Jézus szerint gyökeresen megújítja az elrontott viszonyt, nemcsak az Isten és az ember, hanem az ember és a másik ember között. Magától érthetődő, hogy amikor bűnbocsánat kérésével fordulunk Istenhez, akkor ugyanezt a megbocsájtást kell gyakorolnunk, továbbadnunk az embertársaink felé is.
Szoktuk mondani, hogy már annyiszor megbocsájtottam neki, még hányszor kell ezt megtennem? Péter apostol is feltette ezt a kérdést Jézusnak, és nem tud megszabadulni ettől a kényes kérdéstől: Meg kell bocsájtani! Rendben van! De hányszor? Fel is teszi a kérdést Jézusnak: „Uram, hányszor kell megbocsájtanom az ellenem (újra és újra) vétkező testvéremnek? Még hétszer is?” (Mt 18,21).
A kérdésfeltevés megértéséhez fontos tudni azt, hogy a törvényeket szívesen konkretizáló és racionalizáló zsidók szerint háromszor kell megbocsájtani, negyedszer már nem. Péter a zsidó mércét több mint megduplázva teszi fel a kérdést, azt remélve, hogy Jézus ezzel a számmal biztosan elégedett lesz. Buzgóságában mintegy ráígért Jézus feltételezett elvárására. És mi történt? Jézus így felelt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer is, hanem hetvenhétszer is”. (Mt 18,22) Ezt pedig úgy kell értenünk, hogy végtelen sokszor, mindig, folyamatosan meg kell bocsájtanunk, amikor bűnt követnek ellenünk. Azt mondják, a megbocsájtó lelkületű ember nem számol, mert aki számol, az már az első esetben sem bocsájtott meg.
A Biblia mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben bőven ad példákat a bűnről és a megbocsájtásról. Az Újszövetségben találjuk a bűn és a megbocsájtás gyönyörű példázatát, a tékozló fiú történetét. (Lukács 15, 11-32) Miért kapott bocsánatot a tékozló? Mert „magába szállt” és rászánta magát, hogy ezt mondja majd az apának: „vétkeztem…..és nem vagyok méltó”. Miért volt előbb az ölelés, a csók, mint a bűnvallás? Mert „még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod Uram”. A bűnvallást Isten már akkor meghallotta, amikor az még csak tervezet volt. A tékozló példázatának talán ellenpólusa lehet a gonosz szolga történetében a gonosz szolga viselkedése szolgatársával, melyet Máté 16, 21-35-ben mutat be a Biblia.
Ószövetségi példa a 2.Sámson 11-12-ben Dávid esete. Ennek tükrében érdemes a történelemcsinálók, az országokat vezetők cselekedeteit vizsgálni. (Ezt most különösen időszerűnek érzem) A bibliai történetben miért nyert bocsánatot Dávid? Mert ki tudta mondani, ki kellett mondania, mert az életben maradáshoz volt szüksége rá: „Vétkeztem!”. Az 51. zsoltárban olvassuk a következő könyörgést: „ Könyörülj rajtam, töröld el, teljesen mosd le rólam, tisztíts meg, ments meg, igazad van és jogos az ítéleted!”. Ez éppen olyan, mint a gonosz szolga példázatában a kérlelő szolgatárs. Nem is lehet elégszer elmondani. Erre a könyörgésre a próféta válasza: „Az Úr is elengedte vétkedet, nem halsz meg”.
