Sok ember talán legyint: „Jézus, ha egyáltalán létezett, ugyanolyan embernek kellett lennie, mint amilyenek mi vagyunk. Egy olyan futkosó csodarabbi vagy próféta lehetett, amilyet a rómaiak számtalant kivégeztek. Csak később csináltak a tanítványai belőle Isten fiát, mert nem akartak benne csalódni.”
A kivégzett zsidó hamis próféták követői kivétel nélkül eloszlottak, a Krisztus-követők ellenben a semmiből indulva, isteni erőkkel felruházva, egy generáción belül az egész Római Birodalmat misszionálták. A pogány vallásokról és misztériumaikról ma csak az irodalom- és történelemkönyvek lapjain olvashatunk. Pedig akkor gazdagság, befolyás és hatalom állt a rendelkezésükre.
A keresztyéneknek pedig szembe kellett menniük az akkori vallási és politikai hatóságok akaratával. Ráadásul erőszakhoz sem folyamodtak, fegyverük sem volt. Legtöbbjük megvetett szegény és rabszolga volt. Arról se beszéljünk, hogy se zsidó csodarabbik, se pogány vallások követői nem tapasztaltak olyan pozitív lelki és erkölcsi erőket, a „Szentlélek szélfújását” magukban (Jn 3, 8), mint a Krisztushoz tért emberek a mai napig.
De ha mindezzel nem is számolunk, van még egy olyan dolog, amelyet biztosan egyetlen vallás vagy filozófiai irányzat sem tud a keresztyénség után csinálni! Péter apostol így hivatkozik erre: „És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is” (2Pt 1,19). Péter apostol pogány hallgatóit mindenekelőtt Jézus Krisztussal ismertette meg. Az ószövetségi szent írásokban jártasabb zsidó emberek előtt azonban rögtön előhozakodott a prófétákkal is.
Az első nagy pünkösdi prédikációjában Péter apostol rögtön négy próféciát idézett: „Ez az, ami megmondatott Jóel prófétától: “És lészen az utolsó napokban, ezt mondja az Isten, kitöltök az én Lelkemből minden testre: és prófétálnak a ti fiaitok és leányaitok, és a ti ifjaitok látásokat látnak, és a ti véneitek álmokat álmodnak. És épen az én szolgáimra és az én szolgálóleányaimra is kitöltök azokban a napokban az én Lelkemből, és prófétálnak. És tészek csudákat az égben odafenn, és jeleket a földön idelenn, vért, tüzet és füstnek gőzölgését. A nap sötétséggé változik, és a hold vérré, minekelőtte eljő az Úrnak ama nagy és fényes napja. És lészen, hogy mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik.” Ez Jóel 2, 28–32. verseiben van megírva.
„Magam előtt láttam az Urat mindenkor, mert ő nékem jobb kezem felől van, hogy meg ne tántorodjam. Annakokáért örvendezett az én szívem, és vígadott az én nyelvem; annakfelette az én testem is reménységben nyugszik. Mert nem hagyod az én lelkemet a sírban, és nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson. Megjelentetted nékem az életnek útait; betöltesz engem örömmel a te orcád előtt.” Ez pedig a 16. zsoltár 8–11. verseiben.
„Isten Dávidnak esküvéssel megesküdött, hogy majd az ő ágyékának gyümölcséből támasztja a Krisztust test szerint, hogy helyheztesse az ő királyi székibe.” Ez az isteni eskü a 2Sám 7, 12–16-ban és a az 1Krón 17, 11–14-ben található. „Monda az Úr az én Uramnak: Ülj az én jobbkezem felől, míglen vetem a te ellenségeidet lábaid alá zsámolyul.” Ez a 110. zsoltár 1. versének a locusa.
Egy olyasvalakiről van tehát szó, aki hatalmas jeleket tett a földön, meghalt, de feltámadt a halálból, mielőtt a teste rothadást láthatott volna. Aki felment a mennybe és Isten jobbjára ült addig, amíg Isten az Ő lábai alá veti minden Ő ellenségét. Aki örökkévaló királyságot nyert Istentől. Aki híveit Szentlelke által prófétákká, álmodókká és más nyelveken szólókká teszi, ahogy én is itt állok előttetek, és magyarul magyarázom nektek az Isten szent igéjét.
Mindezt senki más nem tudta megtenni a világtörténelem során, csakis az Úr Jézus. És még ha csak négy, évszázadokkal korábban mondott prófécia teljesült volna be az ő személyében, de több mint háromszáz! Ha pedig az összes időleges próféciát is ide vesszük. Istenünk több ezer alkalommal bizonyult előre megmondásban szavahihetőnek!
És mindez elég garancia arra, hogy alappal higgyünk és reménykedjünk abban, ami még nem teljesedett be. Hogy Jézusunk addig is számontartja minden hajszálunkat, amíg a mennyben esedezik értünk. Hogy gondosabb meghallgatásra találunk Istennél Őáltala, mint ahogy mi azt elgondolni képesek lennénk. Hogy Ő úgy jön majd vissza egyszer, ahogy az apostolok a megdicsőülés hegyén és a mennybemenetelkor már látták. Hogy majd magához veszi az övéit örök boldogságban, és elsöpri ellenségeit színe elől örök haraggal.
De honnan tudták és tudják a próféták, hogy mindez így lett és így lesz? Úgy, hogy a Szentírásban „egyetlen prófétai szó sem támadt saját magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.” (2Pt 1,20). Isten emberei soha nem magyarázgatták, hogy „szerintem ilyen vagy olyan Isten, ezt vagy azt akarja cselekedni.”
Ők Istenből szólva, Isten által megragadva azt mondták és írták, amit Isten adott nekik mondaniuk és írniuk. Isten pedig általuk, az ő töredékes emberi szavaik által kijelentette magát nekünk. Nem úgy jelentette ki magát, mint amilyenek mi vagyunk, hanem amilyen Ő. De mégis Ő alkalmazkodott mihozzánk. Ő tévedhetetlenül, tökéletesen, felfoghatóan és számunkra elégséges mértékben szólt hozzánk.
Szükségünk is van minderre, hiszen mi kicsik, bűnösök, tudatlanok és balgatagok vagyunk, akik saját romlott természetünket követve magunk hajlunk rossz utakra. Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy valójában, amikor Istenünk hozzánk hasonló embereket használt fel prófétákként, hogy rajtuk keresztül hozzánk szóló üzenetét kijelentse, akkor semmi mást nem tett, mint hogy előre sejteni engedte nekünk azt, hogy egyszer az Ő szent Fia, az Ige lesz majd emberré, Aki által egyszer s mindenkorra mindent kijelent majd nekünk.
Mózes V. könyve 18. részének 9–22. verseiben található az úgynevezett „próféta törvénye”. Ez is olyan, ami Jézus Krisztusban teljesedett be tökéletesen. Jézus Krisztus volt az, akin istentelen gőg és önhittség soha nem vett erőt. Mindvégig teljes maradt az Úr ismeretével, úgy hogy még az őt kínzó és kivégző századosnak is így kellett nyilatkoznia: „Bizony Istennek Fia vala ez!” (Mt 27, 54b.)
Aki legalább három dologban olyan prófétai üzenetet hirdetett, mely alapján hallgatói még saját életükben megtapasztalták, hogy Benne és Általa Maga Isten szólt. „Feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt – »ímé megmondottam néktek«. […] A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket. És mikor megláták őt, leborulának előtte; némelyek pedig kételkedének. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik […]” (Mt 28, 7; 16–18a.)
„Bizony mondom néktek: Nem marad itt [a jeruzsálemi Templomban] kő kövön, mely le nem romboltatik.” (Mt 24, 2; Mk 13, 2; Lk 19, 44; 21, 6.) „Bizony, bizony mondom néked, a mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, a hova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, a hová nem akarod. Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent.” (Jn 21, 18–19a.)
Aki már földi életében teljesen személyessé tudta tenni Isten üzenentét hallgatói számára, mert „nem szorult rá, hogy valaki bizonyságot tegyen az emberről; mert magától is tudta, mi volt az emberben.” A samáriai asszony ennek alapján ismerte fel: „Uram, látom, hogy te próféta vagy. […] Tudom, hogy Messiás jő (aki Krisztusnak mondatik); mikor az eljő, megjelent nékünk mindent.” […] Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem. Nem ez-é a Krisztus?” (Jn 2, 25; 4, 19; 26; 29.)
