Péter apostol 2. levelének első részében a ma közkeletűen csak 13–21. verseknek nevezett szakaszban így tesz bizonyságot Istenünk Igéjéről:
„Méltónak vélem pedig, a míg ebben a sátorban vagyok, hogy emlékeztetés által ébresztgesselek titeket; mint aki tudom, hogy hamar leteszem sátoromat, a miképpen a mi Urunk Jézus Krisztus is megjelentette nékem. De igyekezni fogok azon, hogy ti az én halálom után is mindenkor megemlékezhessetek ezekről. Mert nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét; hanem mint a kik szemlélői voltunk az ő nagyságának. Mert a mikor az Atya Istentől azt a tisztességet és dicsőséget nyerte, hogy hozzá a felséges dicsőség ilyen szózata jutott: »Ez az én szeretett Fiam, a kiben én gyönyörködöm« – ezt az égből jövő szózatot mi hallottuk, együtt lévén vele a szent hegyen. És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, amelyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben; Tudván először azt, hogy az írásban egy prófétai szó sem támad saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei.”
Ebben textusban egy idős ember szól hozzánk. Péter apostol egyszerű ember volt, eredeti foglalkozására nézve halász. Amikor második levelét diktálta, már idős ember volt, és azt is tudta, hogy hamarosan leteszi földi porsátorát, vagyis a testi halálon átmenve lép majd be az örök életbe, Ura boldogságába.
Péter apostol ezt onnan tudta, hogy az Úr Jézus Krisztus a vele való utolsó beszélgetés alkalmával ezt így jelentette ki neki. A történtekről János apostol számol be, aki tanúja volt az eseménynek. Beszámolója szerint Jézus ezt mondta Péternek: „Bizony, bizony mondom néked, a mikor ifjabb valál, felövezéd magadat, és oda mégy vala, a hova akarád; mikor pedig megöregszel, kinyújtod a te kezedet és más övez fel téged, és oda visz, a hová nem akarod.” (Jn 21, 18.)
János apostol, aki ekkor már hírt kapott Péter apostol Néró császár alatti mártírhaláláról, magyarázatot is fűz ehhez: „Ezt pedig azért mondá, hogy jelentse, milyen halállal dicsőíti majd meg az Istent. És ezt mondván, szóla néki [mármint Péterhez]: Kövess engem!”
A keresztyén hagyomány szerint Péter apostol visszafordult az appiai útról Rómába, hogy kövesse Mesterét, és a keresztre feszítésekor csak annyit kért, hogy fejjel lefelé szögezzék a keresztre, mert nem méltó úgy meghalnia, ahogy Megváltója tette. Akár így volt, akár nem, János apostol tanúságot tesz róla: Péter apostol még halálában is megdicsőítette Istent!
Rövid idővel a 62-es Néró-féle keresztyénüldözés előtt járunk tehát, és Péter apostol, aki már Jézus mennybe menetelekor is java korabeli férfi volt, ekkor már kifejezetten vénembernek számított. A Római Birodalom akkori állapotában a keresztyének elleni üldözés is erősödött. Innen is, onnan is hírek érkeztek üldözöttekről, mártírokról.
Péter megemlékezett Jézus Krisztus szavairól, és megértette, itt az ideje a neki adott prófécia beteljesedésének. És mi volt ekkor a legfőbb gondja? Az, hogy a keresztyének az ő halála után is megemlékezhessenek arról, amit ő egész földi pályafutása során tanított. „Méltónak vélem pedig” – írta. „Ezt az egyet őrizzétek meg tőlem!” – mondanánk mai szavakkal.
Péter apostol ebben a szakaszban a 130. zsoltár 6. versének képét alkalmazza: „Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.”
Az őrök mellett kicsiny mécses szokott égni. A mécses ébren tartja az őrzőt, gondoskodni kell róla, hogy lángja zavartalanul égjen (emlékezzünk az okos és a balga szüzek példázatára – Mt 25, 1–13), a kis fényecske játéka gyönyörködtet, elmélkedésre indít a sötétség mindenre ránehezedő ólmosságában (emlékezzünk az öreg dajka szavára
A világszép nádszál-királykisasszony népmesénkben. „Akkora ott a sötétség, hogy a kardodat ráakaszthatnád, mint egy szögre!” vagy előreküldött Álomra az Árgyélus királyfiban); lépések zajára pedig „Állj! Ki vagy?” kiáltás után az őr szemével is azonosíthatja az érkezőt – barát vagy ellenség közelít-e? Ismerjük a kíméletlen katonai szabályzatokat: az őrségben elalvó katona büntetése – azonnali kivégzés a helyszínen.
Napóleonról jegyezték föl azt a történetet, hogy a győztes austerlitzi csata után körbejárta az őrségeket, és egyik fiatal katonáját a csata rettenetes fáradalmaiban kimerülve alva találta. A császár szó nélkül átvette a posztot, majd a reggeli derengésben katonája kezébe adta az onnan kiesett fegyvert, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ilyen még egyszer ne forduljon elő.
