Pünkösdhétfőn Balog Zoltánt a Dunamelléki Református Egyházkerület püspökévé szentelték ünnepélyes keretek között. Több százan vettek részt a püspökszentelésen, és olyan határokon átívelő jel értékű mozzanatoknak lehettünk tanúi, minthogy az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdethette az igét. A köszöntők között pedig olyan markánsan erős sarokkövek hangzottak el, amely az Isten szolgáinak irányt mutatók és az egyház és állam kapcsolatát meghatározók.
Nem volt szükség sok időre, hogy bizonyos sajtóorgánumok pusztán politikai síkra tereljék a narratívát: „Kövér László házelnök köszöntötte az állam részéről Balog Zoltán volt EMMI minisztert, püspökké szentelése alkalmából”. Messze nem ez a köszöntés volt a legfontosabb pontja az eseménynek, de már megszokhattuk azt, hogy az igehirdetés evangéliumi mondanivalója, vagy az áldott, komoly, de humortól sem mentes légkörről szóljon egy-egy főcím a híradásokban. Ezek a világ számára semleges, vagy lényegtelen dolgok. Ami lényegi tehát, az nem érné el az olvasói ingerküszöböt. De Kövér László házelnök köszöntése és Balog Zoltán püspök személye nem csupán egyházon kívüli, hanem azon belül is megosztó hatást gyakorolt – negatív és pozitív értelemben egyaránt. Nem térnék ki más köszöntésre most, csak a vitatott, sokak gyűlölködő hozzászólását kiváltó Házelnök köszöntőjében elhangzott állam és egyház kapcsolatára vonatkozó „hitvallásra”. Mert ami elhangzott az egy hitvallás!
„A Magyar Állam nevében jöttem köszönteni tisztelettel egy szövetségest, és annak új vezetőjét. Az Állam és az Egyház működésükben szétválasztandók és szétválasztottak, ám lényegében tekintve elválaszthatatlanok. Ez a lényeg pedig nem más, mint a Lélek által megszentelt közösség. A Nemzeti Állam létértelme a sorsazonosság által kovácsolt nemzet, mint legnagyobb közösség védelmezése, míg az egyház a hitbéli közösség oltalmazója. Ezen két közösség a magyar történelemben egymástól elszakíthatatlanok, ezért a magyar állam és az egyházak, amennyiben be kívánták tölteni hivatásukat mindig természetes szövetségesei voltak egymásnak, és ez így lesz a jövőben is.”
Megtanultunk félni attól, hogy szövetséges társaknak tartsanak bennünket. Egy olyan negatív gondolat társul hozzá, amiben az Egyház, mint szövetséges, mentehetetlenül kiszolgálójává válik szövetséges társának. Azonban a szövetség sosem erről szól! Mai modern szóval megfogalmazva a szövetség: partnerség! Közös célok, közös értékek és érdekek, mentén munkálkodó partnerség. Amikor a Házelnök az állam és egyház szövetségéről szól, az egyházat az alárendeltségi viszonyból épp feljebb emeli. Fejünkben azonban mégis alárendeltséget értünk ez alatt, hiszen elképzelhetetlennek tartjuk, hogy a partneri viszony lehetséges. Talán azért, mert teljesen ismeretlen (ma már) számunkra ez a szövetségi – vagy ha úgy tetszik partneri viszony.
Minden kapcsolatunkban tetten érhető az alá-főlé rendeződés. A természetben a hierarchia természetes, a gazdasági életben – a munka világában szintúgy, miképp a hatalom területén is épp így van – mert nem lehet másképp, szinte már természetesnek ható rendszere. Szűkebb családi életünkben is azt próbáljuk eldönteni ki az, aki vezet és ki az, aki vezetett – akkor is, ha ma már ez inkább kapcsolati- megbeszélés alapú, mint pusztán tekintélyi. A vezető számára a hatalom gyakorlása az ambíció és a feladat, a vezetetté motivációja pedig, hogy a felelősség súlya ne rajta legyen – és ez így egy egybefonódó érdek, ambíció és motiváció. Mégis állandó a konfliktus. Ádám és Éva közti szövetség ott bomlott fel, mikor a felelősség terhét egymásra tolták, és az addigi szövetségi- partneri kapcsolat felbomlott. Apám mondta mindig: Fiam, az elején kell eldönteni, ki a hentes és ki a disznó. Ki vág, kit. Az állam szövetségese az egyház, akkor vajon ki vág kit? Ki szolgál a másik felé. A szövetségben ez a szolgálat kölcsönös, és ez szinte felfoghatatlan a ma emberének kicsinyes kapcsolati játékaiban.
Mitől félünk? A függéstől és az abból adódó önfeladástól. Az állam tarthat az egyháztól való függéstől? Ezt láthatjuk is azokban a nyugati és keresztyén civilizáción kívüli államokban, ahol a vallás, mint politikai vezető elv jelenik meg. Ez a teljes összekapcsolás tetten érhető az iszlám államokban, ahol az államon belül nem elkülönült „egyház” a vallási közösség, hanem a vallás maga az állam. Pontosabban az iszlám civilizációban: a vallási- az állami- a társadalmi és nemzeti dimenzió egy egybeszerkesztett valóság. Az európai keresztyén civilizáció masszív jellegzetessége, hogy a politikai közösséget és a vallási közösséget már a kezdetekben elválasztja egymástól – és ez már a középkor elején megtörténik. A trón és oltár szövetsége két elválasztott entitás szövetsége. A középkorban az állam és egyház között számos esetben dominanciaküzdelem zajlik, ám ez sosem érinti a keretrendszert vagy irányul annak szétverésére. A szekularizált társadalmakban az egyház nem partner (szövetségese az államnak), hanem csupán egy csoport a civil társadalom számos csoportja között. Két szélsőséggel találkozunk: ahol az egyház túl nagy hangsúlyt kap és így alárendelődik az állam, ebben az esetben az államiság csak a vallás keretrendszere – ám ennek esélye a mai kontextusban a zéróhoz közelít. A másik szélsőség, amikor az állam semmilyen jelentőséget nem tulajdonít az egyháznak és magát egy ideológiamentes szekuláris képződménynek pozicionálja. Ekkor nem számítanak sem a történelmi és kulturális-civilizációs hagyományok, sem a lelki (vallási-ideológiai) dimenzió valóságos megléte, arról nem is beszélve, hogy az „ideológiailag semleges” manapság azt jelenti, hogy a liberalizmus ideológiájával átitatott. Az egyikben az állam, az utóbbiban az egyház sorvad el. Az állam elsorvadásának oka, hogy elveszíti éthoszát, miközben a civil társadalom erőközpontjainak játékszerévé lesz. A partnerségtől való félelmünk ez esetben olyan alakzatot lát meg, mint amilyen egy rossz házasság, ahol az egyik fél azzal, hogy együttműködik a másikkal kiszolgálójává lesz és ezzel kiszolgáltatottá is válik.
Sokan manapság ilyennek látják az egyházakat és a függőség elmélyülését a magyar állam hitéleti támogatásában. Pedig miről is van szó? Arról, hogy az állam betölti Istentől rendelt szerepét, az evangéliumnak ajtót nyit, ezzel elismeri, hogy nem az állam van mindenek felett, hanem Isten, aki az államiságot is létre hívta azzal, hogy nemzeteket teremtett, hívott el, és megszabta annak határait. Ettől még minden egyes hitoktatott majd maga fogja eldönteni, hogy akar e Krisztus követő és egyháztag lenni, vagy sem – ám a fölött dönt, amit megismerhetett. És dönteni csak akkor tudunk, ha van ismeretünk. Amikor szövetségről beszél a Házelnök, lényegében hitet tesz amellett, hogy mindenki a saját Istentől kapott eszközeivel épít, és ezt kölcsönösen elismerik, sőt, segítik ebben egymást. Mégsem lesz egyik, vagy másik nagyobb vagy vesz uralmat a másik felett. Ez a szövetség, avagy partnerség csak érett és felnőtt tagok között lehetséges. Felelősségük és küldetésük súlyának teljes ismeretében.
Félelmünk másik aspektusa, mely kívülről és belülről egyaránt hangot kap, az az Egyház prófétai tisztének kérdése. Valamiért az egyház prófétai tisztét a jónási prófétasággal azonosítjuk. Egy mondhatni fenyegető szó ez, az Isten akaratát hirdető, de inkább ítéletre vágyó prófétai szó, mintsem megtérést remélő. Aki ellen szól, az ítélet alatt is maradjon. Ez a nézet mondjuk ki: az egyház prófétai tisztét és magát a prófétaságot is az ellenzékiséggel azonosítja! Annál „bátrabb” a prófétaságunk, minél nagyobb ítéletet hirdetünk. Náthán Isten szavát elmondja Dávidnak, akkor is mikor az ítéletes és akkor is, amikor az isteni vezetés és támogatás. Mégis valahol csak a „kritikus” vagy még inkább ítéletes szót várják el tőlünk, lelkészektől. Mármint a kívül állók, a liberálisok, a szekularisták és talán jó néhányan az egyház tagjai közül is. Keményen ostorozzuk a fennálló hatalmat, amely sokszor képmutató és visszaél hatalmával. De valóban ez a feladat a szüntelen ítélethirdetés? Isten prófétái nem ellenségként tekintettek saját nemzetükre, sem annak királyaira. Isten ítéletét minden esetben kétélű kardként hirdették, a megtérés lehetőségével együtt, de szolgálatukat jellemezte az isteni útmutatás, megerősítés is, amely legalább annyira része volt a történéseknek, mint a megfeddés vagy ítélethirdetés. Ha az érvényes keret az, hogy elnyomók-elnyomottak – akkor igaz lenne ez az álláspont, csakhogy ez nem Isten keretezése, hanem a marxizmusé! Ez meg számunkra elfogadhatatlan.
Az egyház azért nem veszíti el prófétai tisztét az állammal való szövetségben, mert az állam épp azt várja, hogy prófétai szó hangozzon az egyházból. Társadalmi életünkben – a közéletben – elég régen nem az egyház mond ki keresztyén értékeket, igazságokat, hanem értelmiségiek, politológusok, történészek és politikusok. jogos a kérdés: miért nekik kell ezt megtenni? Még akkor is egy jó értelemben vett elvárás ez, ha megítéli az államot és a politikát adott esetben. Miért? Mert egy állam, amely elismeri az egyház Istentől kapott küldetését, egy állam, amely a keresztyén etika alapjait tekinti történelmi idősíkon alapjának, az a keresztyén hit talapzatán létrejött keresztyén kultúrát megtartja és védelmezi. A folyton egyetértő önálló gondolat nélküli egyház feladja szövetségi kapcsolatát az állammal, megszűnik partnernek lenni és önként rendeli alá magát egy függő kapcsolatnak, így prófétasága is megszűnik. Ilyen egyházra senkinek sincs szüksége, sem az államnak, sem a társadalomnak, sem magának az egyháznak – legkevésbé Urának – mert ez az a só, aminek nincs már íze. Mi szólalt meg a Házelnök szavaiból? „Ezen két közösség a magyar történelemben egymástól elszakíthatatlanok, ezért a magyar állam és az egyházak, amennyibe be kívánták tölteni hivatásukat mindig természetes szövetségesei voltak egymásnak, és ez így lesz a jövőben is.”
Értelmezve: a magyar állam nem el akarja venni a prófétai tisztünket, hanem épp arra hív, hogy végre töltsük be azt. És erről szól a szövetség! Az egymás útjainak megjobbítására való törekvés, egyszersmind egy úton haladás a nemzet, az ország és az egyéni élet építésében. Ne féljünk tehát, mert ez egy különös kérés és késztetés: töltse be az egyház a prófétai- az evangélista- a pásztor és a tanítói elhívatását! Nem az államra (és politikumra), hanem Krisztusra mutatva! Egy elragadott évszázad után, nem maradhatunk némák, mert Isten rendkívüli időt, körülményeket és lehetőségeket adott arra, hogy az egyház betöltse hivatását: Krisztushoz hívni a magyar nemzetet. Hosszú idő óta végre, nem megcsonkítva az evangéliumot, mint ami csak és csakis individuális kérdés lenne. Szabadulást hirdetni a foglyoknak, gyógyulást a betegeknek, reménységet a rettegőknek, az Úr kedves esztendejét a szegényeknek!
