“Az ember-központú politikus időhorizontja korlátolt. Az általa érzékelt véges teret jobban be akarja lakni, hiszen cselekvése csak e szűkebb keretek között értelmezhető. Itt és most akar érvényesülni, itt és most van lehetősége nyomot hagyni.
A hívő ember által művelt politika egy további dimenzióval is rendelkezik, ami viszont cselekvésének egész perspektíváját megváltoztatja. Nem akar minden problémát megoldani, mert teret hagy a Gondviselésnek.
A tökéletlenség tudata és az ebből fakadó önkorlátozás a konzervatív politika egyik legfontosabb vonása. Ez védi meg a voluntarizmustól, mely a világtörténelem legembertelenebb rezsimjeit építette föl és legvéresebb háborúit robbantotta ki. A hívő politikus tudja, hogy a problémák életünk részei: meg nem szüntethetők, csak mérsékelhetők, elodázhatók, átalakíthatók.
A keresztény politika a tökéletességet tartja szem előtt, de nem törekszik azt politikai eszközökkel elérni. A hívő politikus célja, hogy saját üdvösségét a rábízottak üdvének segítése által érje el.
Az emberközpontú és az istenközpontú gondolkodás nem hozható összhangba. Időlegesen megférhetnek egymás mellett viszonylagos békében, de az utóbbinak győznie kell, mert ez az értelme. Az Isten–központú gondolkodás intoleráns: nem alkuszik, mert egyetlen igazságot fogad csak el. Ha párbeszédet folytat, azt azért teszi, hogy az igazságot más számára is hozzáférhetővé tegye.
A hívő politikus számára a keresztény történelemértelmezés nyújt kapaszkodót és a keresztény filozófiából merít gondolatot – fél szemét rajta tartja az ellenfélen: hogy megismerje és megértse szándékait.
A keresztény politikai gondolkodásnak két elbeszélésmódja bontakozott ki az elmúlt évszázadok során. A szélesebb körben elterjedt megközelítés szerint Európa egy szekularizációs folyamaton esik át. Eszerint a politikai gondolkodás és az államszervezés egyre kevésbé ölt vallásos jelleget. A másik, kevésbé népszerű megközelítés a politikai teológia.
Ennek képviselői azt állítják, a szekularizáció látszólagos: a politika valóban távolodik a kereszténységtől, de a vallástól nem. A politika egyes elemei ugyanis megszentülnek és betöltik azt az űrt, amit a kereszténység hagy maga után. Megistenül a nemzet, megistenül az állam és teológiaként működik a népszuverenitás, a demokrácia, az emberi jogok, a szabad piac, a kommunizmus, vagy a radikális környezetvédelem.
A politikai teológusok rámutatnak: ezek semmivel sem racionálisabbak, mint a középkori teológia. Bármelyik interpretációt fogadjuk is el, az értelmezett tények vitathatatlanok: a huszadik század végére olyan államberendezkedések honosodtak meg Európában, melyek alapvetően szekulárisak: legjobb esetben is csak névleg vannak tekintettel kultúránk vallásos gyökereire. A keresztények nézőpontjából ez a tendencia mindenképpen egy hanyatlási folyamat – mely magyarázatra szorul és a hívek gyógyírt várnak a klérustól, a keresztény értelmiségtől, de nem kevésbé a keresztény politikusoktól.”
