Címképen az ikónikus HAIR… “a haza hív” kötelességtudatával szemben a győzedelmes szabadság és a háborúellenesség nagy kiáltványa. És benne helycserés élet és halál! Álmok és valóságok. Igazi és valós szembeállítások? Hogy kell gondolkodjunk ebben a kérdésben és hogy nem célravezető? Férfiasság, keresztyénség, katonaság… Ezek a kérdések feszítenek…
PROLÓGUS
Sitka Tibor testvérem írt egy választ a posztomra (ITT) és most én is írok. Talán nem haszontalan dolog ez, mert a reakciók előhoznak olyan dolgokat, melyek egyébként nem nyertek volna megfogalmazást. És persze benne van mindig törvényszerűen, hogy “én nem ezt mondtam, nem úgy értettem” helyreigazítás, mely szintén nem ártalmas. Magam részéről talán a végén még megtanulok írni is…
Több posztra bontom a választ, hogy ne legyen olvashatatlanul hosszú: VOL-1 FÉRFIASSÁG – a kérdés helye a teológia térképén, és később majd VOL-2 Történelmi tanítómester és filmvilág, VOL-3 “Katonák voltunk” -személyes tapasztalataim. Kezdünk:
VOL-1 FÉRFIASSÁG – a kérdés helye a teológia térképén
Tibor valami olyasmit mond, hogy “esetlenül állok hozzá a keresztyén férfi kérdésének megfogalmazásához” (szabadfordításom) és teljesen igaza van! És talán azért, mert egy önmagából kifordult világból előálló kérdés ez. És persze probléma, mert az egész nyugati civilizációban nem csak kérdés ez, hanem a férfiatlanság általános tendencia.
Számunkra az alapvető nehézség, hogy
a kérdéseket egyszerre egy képben próbáljuk a teremtés rendjében és a megváltás rendjében értelmezni.
A kettő nem elválasztható, de egyben szemlélni igen nehéz, mert ahhoz a hibához vezethet, hogy az egyiket a másikkal szemben abszolutizáljuk vagy dualista világképet építünk (pl. az egyház jó, a világ gonosz, mint leginkább közismert dualizmus).
A világ amiben élünk töredezett és elménk is, ezért a kettő eredője, hogy egészében nem látunk rá és nem látjuk át. Ezt tűpontosan fejezi ki Ady Endre versében: “Minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban, minden szerelem darabokban, minden egész eltörött” (Kocsiút az éjszakában). Jézusnál azt láthatjuk, hogy mikor Isten országáról beszél, akkor sok-sok példázattal mondja el mi is az – és nem egy átfogó elbeszélésben. Az ok ugyanaz: egy képbe szerkesztve nem tudnánk felfogni.
És ide tartozik a paradoxonok hercegének G. K. Chesterton felismerése, hogy a paradoxonok nem megoldandó rejtvények, hanem alapvető építőelemei a világnak – viszont munkára lehet fogni őket (ld. boltív). Ezt azért hoztam ide, mert a “két rend” paradox módon egyszerre áll fenn (és amíg ez a világkorszak tart ebben nem lesz változás). Nem szeretjük a paradoxonokat, pedig el kell viselnünk őket, szellemileg is “a már igen és még nem” (Oscar Cullmann) alaphelyzetét.
Tibor azt mondja, hogy van férfikép, minta a Bibliában és Jézus is példát mutat ebben, én azonban tamáskodnék egy sort…
JÉZUS, A FÉRFI – István, a király analógiájára?
Keresztyénként Jézust példának állítani természetes analógiás gondolkodásmód (analogia fidei). Itt mégsem releváns! Miért? Azért, mert Jézus férfi volta habár vitán felül áll, de mégsem az előtérben. Emberi természetéhez tartozik, amit áthat isteni természete. Jézust nézve erőltetett férfiideált belelátni személyébe hibás gondolat – mivel egyszerűen sokkal inkább Ő az igazi ember, Ő a második Ádám, férfiaknak és nőknek egyaránt – maga a bűntelen ember. A hangsúly nem férfi, (és nyilván nem női) mivoltán, hanem az EMBERSÉGÉN van.
A másik, amit szemlélhetünk Őbenne ISTENSÉGE és ez a leginkább megragadó számunkra. Isten, aki közöttünk járt, igaz és tiszta emberként! Ez az, amit az ismert karácsonyi énekben tökéletesen megfogalmazott Bach: “Csak nézlek boldog szívvel és nem győzlek nézni Téged… bár felfoghatna Téged az emberszív és képzelet…” (REÉ 329). ISTEN és EMBER egyszerre, zavarba ejtő és egyben megragadó módon, ám a férfi volta egyáltalán nem szignifikáns vagy nem ez a szignifikáns.
Ez a “férfiasság szemüveg“, amin keresztül fénytöréses infókat nyerhetnénk – az evangélistákon egyszerűen nem volt ott. Ahogy nem magyarázták: Isten márpediglen van! – úgy ezt se, mert evidens volt. Szerintem félrevezető lenne, ha feltennénk ezt a szemüveget és úgy néznénk a „nagy történetre”. Krisztus parancsa arra nézve, hogy “fordítsd oda a másik orcádat is” egyaránt szól férfi és női követőinek. A szelídség és alázat parancsa megint nem nemi kérdés – semmiféle specifikációt nem látok itt. Amikor Pétert leállítja a “kardvívásában” én Pétert nem macsónak, sokkal inkább heves vérmérsékletűnek, hirtelennek, meggondolatlannak hősködőnek látom.
Rendkívül meggyőző érvnek tűnik, hogy Krisztus nem áll semmiféle (mondjuk Zélóta) lázadás élére, de ez sem a férfiasságához, sem nem macsó-forradalmár ellenes férfikarakterének látom, hanem az Atyától kapott küldetéshez való ragaszkodásnak és a pontos végrehajtásnak. Egyszerűen az evangéliumokban más a dolgok tengelye! Krisztus némán tűri az őt megalázó, köpködő, megverő “macsó” katonák bántásait (akik nem macsók, hanem egyszerűen csak durva és kegyetlen katonák), de fegyelmét megint a megváltás művéhez való ragaszkodás motiválja (hogy ez “férfimunka” ahhoz kétség sem férhet).
Az Újszövetség más helyein sem igazán releváns ez a kérdés. A harc viszont fontos dolog, a fejedelemségekkel való tusakodás, a bűn elleni harc, az Ördöggel szembeni tusakodás – ami megint nem igenli vagy tagadja a katonaság dolgait, hiszen a “nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk” elvét mutatja fel. Ez utóbbi megint nem nemi szerep kérdés.
Visszatérve a vitához közvetlenül, az alapvető gond az, hogy itt nem a megváltás rendje, hanem a teremtési rend (illetve: e földi élet rendje) – kérdései a számottevők. Ezért erről az oldalról megválaszolni és azt mondani, hogy a keresztyénség férfivá tesz – meglehetősen bizonytalan teória, mert sokkal inkább emberré tesz és csak ezen belül férfivá és nővé is.
Továbbá megkérdőjelezném, amit Tibor mond:
a megtérés= BEAVATÁS?
Bedő Imre azt mondja, hogy szükség van a fiúk beavatására, hogy férfiak legyenek és ez így volt minden kultúrában (nagyjából igazat is adhatunk ebben neki). Tibor pedig azt mondja, hogy ennek vannak alternatívái (gondolom világiak is), és maga a keresztyén megtérés is egy beavatás. Lehet persze egy nagyon-nagy nagyvonalúsággal a beavatást, mint egy szimbolikus kifejést használni, bár szerintem félrevisz. Módfelett kreatív megoldás ebben a vitában, ám sántító hasonlat. Egyszerűen mert a megtérés NEM beavatás!
A beavatás – még ha valami misztikum veszi is körül – elsősorban egy különleges emberi aktus. Beavatnak valakit- valakik- valami szellemi, esetleg titkos tudásba, esetleg természetfelettibe. A megtérésnek nincs ehhez köze két ok miatt: (1) mert egyszerre “kisebb” is ennél és (2) egyszerre “jóval több és nagyobb” is ennél.
Kisebb, mert nem titkos tanról, nem különleges ismeretről van szó, hanem arról, hogy az ember két dolgot is meglát: Isten szeretetét és ugyanakkor igazságának tükrében bűnös önmagát. Ajándék ez, de nem a titok szintjén – mert elmondható, megérthető és nyilvánosan tudható. De mérhetetlenül nagyobb dolog is, hiszen sem rajtunk nem képes ezt senki sem elvégezni (mint aféle műtétet, vagy rituálét), de mi magunk sem vagyunk képesek megtérni (Isten Lelke nélkül). A megtérés tehát semmiféleképpen nem beavatás, hanem születés Lélektől és utána abból folyó szellemi és gyakorlati cselekedet. A beavatás titkos dologba történő belépés és nincs erkölcsi dimenziója, hanem a tudatlanságból tudásba jutás vonalán halad.
Egyébként kétségem sincs afelől, hogy ezt Tibor nagy jól tudja! Azt sem látom továbbra sem, hogy a férfiasság alakulása közben miért lenne a megtérés férfivá tevő és miért lenne a katonai szolgálat viszont nem. A megtérés a férfiakat férfivá teszi? A nőket is férfivá teszi? Vagy a nőket nővé?
Szerintem a megtérés megtisztít és tiszta emberré tesz bennünket Isten előtt, amit ki kell munkálni egyre inkább a földi utunk során, nőknek is és férfiaknak is. A speciális kegyelem hatása férfiasság szempontjából habár a helyreállítás természetes velejárója, de nem központi eleme.
Egyetértek Tiborral abban, hogy a nevelés felelősségét nem lehet átruházni sem az iskolára (akár legyen az egyházi), sem a gyülekezetre – így a katonaságra sem. A nevelés elsősorban a család, az apa és anya feladata. Egyetértek abban is, hogy az Újszövetségben vannak olyan részek, amelyek kifejezetten foglalkoznak a férfi-nő viszonnyal és az Istentől való helyes rendet tanítják. Azonban azzal nem értek egyet, hogy ez mindent kiválthat – azt is, amit nem tud esetleg megadni (mert nem dolga).
A megtérés nem old meg mindent és főképp nem automatikusan. Sok hívő lány és nő panaszkodik, hogy a hívő fiúk-férfiak között egyszerűen nem találnak férfit (mert férfiatlanok) – és ez mutatja azt is, hogy a megtérés ezt a problémát nem oldja meg, pontosabban: nem ezt a problémát oldja meg.
Azonban amiről Bedő beszél
a nagy térkép ÁLTALÁNOS KEGYELEM oldalán található…
Megtérésünk nem helyettesít számos dolgot, melyeket szintén Isten rendelt kegyelmi eszközként az emberi élet javára. Az állam, mint világi felsőség ilyen feladatokat lát el és az ehhez való viszonyt elmondja a Szentírás: “Engedelmeskedjetek az Úr kedvéért minden emberi méltóságnak: akár a császárnak, mint legfölsőbbnek, akár a helytartónak, akiket ő küldött a gonosztevők megfenyítésére és a jók dicséretére. (1Pt 2,13) – például. Ezeket a feladatokat tehát Isten nem az egyház (gyülekezet) közösségének kezébe tette le – ám a bibliai kijelentés szerint eredete ugyanúgy Istentől van, mint az egyház életének és küldetésének.
Tény, hogy az ország megvédése az állami hatalom feladatköre. És valójában itt érkezünk meg ahhoz a körhöz – A NAGY TÉRKÉPEN – amiről Bedő Imre beszélt. Az állami feladatról beszélt úgy, mint ami az állam polgárainak is feladata, nekik is fontos kell legyen nem csak a “hivatásosoknak”. Egyrészről állampolgári szinten, másrészről a nemzethez tartozás szintjén. Bedő egyszerre firtatta az állami felelősséget és az állampolgári felelősséget. Mi keresztyének amellett, hogy “mennyei állampolgárok” vagyunk még hazánk állampolgárai is vagyunk – ergo: ránk is vonatkozik, a mi felelősségünk dolga is.
A katonaság és katonai kiképzés, felkészültség egy egészen speciális dolog. Egészen nyilvánvaló az, hogy akik átesnek rajta, azokat edzetté, fegyelmezetté teszi – épp azért, mert ez lételeme, e következmények nélkül nem lehet abszolválni egy kiképzést. És ezek egyszersmind – hogy-hogy nem – férfias tulajdonságok is. Erről beszélt Bedő és nem is értem, hogy (a) mi ezzel a baj, miért nem tarthatjuk evidensen igaznak, (b) hol áll ez szemben a keresztyénséggel, vagy értékeinkkel és (c) hogy miért sütjük erre a macsó bélyeget, mint valami utálatosságot?
Érthetetlen számomra, hogy a férfiasság dolgában miért gondoljuk azt, hogy a keresztyén élet során történő helyreállítás alternatívája a katonai kiképzés hozományaként előálló férfiasságnak? A kettő – bár lehet hogy ugyanazt az embert érinti – mégsem ugyanaz. Ha pedig nem ugyanaz, akkor nem váltható ki az egyik a másikkal. A keresztyén gondolkodás (teológia) számára mindkét dimenzió a látható tartományban van, de nem keveri össze a kettőt. Én nem vettem észre, hogy Bedő Imre a macsót jelölte volna meg célként, vagy a macsót dicsőítette volna – ez félreolvasás (teológiai nyelvezeten: eisegesis).
