Kelt levelem: irodám magányában november 28-án.
Kedves Barátom!
A hét végén vendégeink voltak. Egy lelkipásztor és felesége az angolszász világból. Sok kedves pillanat maradt meg bennem a látogatásukból, három napot töltöttek itt, a Bükkalján. Ami azonban leginkább megmaradt bennem, az volt, amiről vasárnap a templomban a vendég prédikált. Nehémiás könyvéből olvasott fel, amelyet most az ő gyülekezetében is részről-részre vesznek végig.
Azt a részt olvasta és magyarázta, amikor Ezsdrás pap vezetésével felolvasták, és a léviták közreműködésével magyarázták a népnek az Igét. Beszélt a bibliaolvasás fontosságáról, és beszélt a megértéséről. Öt óra hosszat olvasták, és kisebb csoportokban magyarázták a népnek ott, a fogság után az igét. Majd beszélt arról is a felolvasott szakasz alapján, hogy a megértett ige milyen hatással volt a népre: sírtak! És végül sírásuk az Úrban való örömmé változott. Mikor elmentek, és újra visszahullt a csend a parókiára, elmerengtem a hallottakon.
Én magam voltam is, és prédikáltam is ennek a lelkipásztornak a gyülekezetében: élő, jól működő, evangéliumi gyülekezet. Megszámlálhatatlan fajta alkalommal, rengeteg gyerekkel, fiatal felnőttel, idősebbekkel. S az első, ami megfogott, még az előzetes telefonos egyeztetésünkkor, amikor említette, hogy miről fog prédikálni, s hogy azt veszik ott, az ő gyülekezetében is, hogy egy jól működő, evangéliumi gyülekezetben is fontos erről beszélni? Fontos a Bibliáról szólni, fontos a megértés fontosságáról beszélni?
És kiderült: fontos! A fiatal felnőttek bibliaiskoláján is részt vett, és ott elmondta: a gyülekezetében a lelkipásztori kar legfőbb irányultsága, hogy megértesse az igét az emberekkel! S elmondta, hogy abban a régióban, ahol él, és szolgál, 99%-ban evangéliumi lelkiségű lelkipásztorok szolgálnak, akiknek ugyanez az irányultságuk. Amikor ezt az általa elmondott tényt összevetem a mi mai állapotainkkal, több dolog jut eszembe.
Az egyik az, amit egy elöljárónk mondott el kesernyésen: ha ő tehetné, és vasárnap délelőttönként titokban bemenne egy-egy templomba, és beülne a karzat alá, meghallgatni az igehirdetéseket, vajon mit hallana? Azt mondta, valószínűleg nagyon elcsüggedne – kivált falun. Falun, ahol ha a lelkipásztor nem sül bele az igehirdetésbe, hanem folyamatosan képes egy fél órát beszélni, akkor már rendben is van minden – kis túlzással. És érdekes megfigyelésem az is, hogy kicsi falvakban, még az ébredés szülte kegyességű emberek is úgy nyilatkoztak – egykori békepapjukról is például – hogy szépen tudott beszélni. Elhallgattuk.
Közben ők otthon olvasták a Bibliájukat, és értettek belőle, amit értettek. S ha többre vágytak? Mit tehettek? Elmentek a szombatosokhoz, a baptistákhoz, amint tudomásom is van róla. Ma a templomokban maradtak nem igen mennek sehova, inkább azok, akiknek igényük lenne, nem jönnek hozzánk. Mert beszélünk vitatható dolgokról, korszerű épületek szükségességéről, modernebb zenéről, énekekről, stb. De Istennek ezüst tálcán aranyalmaként nyújtott igéje vitathatatlan és örök. Adjuk-e ezt, így? Képezzük-e mi, lelkipásztorok magunkat erre, mindenféle külső, felső egyházi nyomás, beszámoltatás, továbbképzési kötelezettség nélkül? Vagy jó úgy, ahogy megszoktam a teológiáról kikerülésem óta? S amit – mivel kikerülhettem – jóváhagytak a tudós professzorok is.
Mikor a vendégem gyülekezetében prédikáltam, valahogy éreztem: túl a stílusok különbözőségén, ők valahogy máshoz, talán többhöz voltak szokva. Ezért elkezdtem kazettáról az ő legjobbjaiknak igemagyarázatait, prédikációit hallgatni, mert ha Isten segít és éltet addig, 2007-ben a húsvéti bűnbánati héten, és az úrvacsorai istentiszteleten én fogok prédikálni náluk. Mikor ezt elmondtam neki, kedvesen azt mondta: ne szabjam én magamat senkihez se, csak hirdessem majd az igét úgy, ahogy én kaptam. Nem akarom én favorizálni őket, mert keveset láttam belőlük ahhoz, hogy az ő belső problémáikkal együtt lássam a teljes képet róluk. Mindenesetre, ha hozzánk, falun, bejönne egy elöljáró, azzal a céllal, hogy igehirdetéseinket hallgassa, vajon milyen következtetésre jutna?
Talán arra, hogy rutinból prédikálunk. Megfigyeltem, hogy a legkevesebb időt mi, lelkészek, talán a készülésre szánjuk. Ez sok mindennek köszönhető. Leginkább az egyszemélyes egyháznak, ill. annak a felfogásnak, ami külföldön is ismert: a pap dolga a Miatyánk. És a lelkipásztor manager, építész, kertész, kőműves, lelkigondozó, férj, családapa, stb., és végül talán igehirdető is. Hallottam egy dunántúli lelkipásztorról, aki ez ellen egyszerűen azt teszi, hogy szinte semmi mást nem végez, csak az igehirdetésre készül, egy-két ifi órát, hétközi alkalmat leszámítva.
Azt gondolom, hogy valamiképpen a középutat kell megtalálni. Konkretizálni az időt, a célt, és amikor az igehirdetésre való készülés ideje eljön, ahhoz szabni mindent. Nyilván így is fel-felborul a rend, de azt gondolom, hogy az ezüst tálcán aranyalma igehirdetési mechanizmus a lelkipásztor fejében, szívében kezdődik. Elvárni magamtól is, hogy betartsam a magam által kialakított szabályt, és elvárjam azt másoktól is. Annál is inkább ez utóbbi kapcsán, mert már István király is regulálta: aki a papot szombaton zavarja – megbotoztassék.
Talán azt is leszűrhetné a karzatok alatt megbújó elöljáró, hogy alig van olyan lelkipásztor, aki konkrét jegyzetből prédikál. Vannak firkáink, vázlataink, tíz szó, vagy mondat. Ami nem baj, mert ki hogy szokta meg. De én mégis azt gondolom, hogy ilyen esetben kegyes szemforgatás azt mondani, hogy mennyire izgulunk még évek után is, ha a szószékre megyünk. Hát persze, hogy izgulunk, mert az öt-tíz szó vagy mondat kivételével mindent a Szentlélekre és a rutinunkra hagyunk. Addig kell izgulni, amíg az utolsó pontot le nem tesszük konkrét jegyzeteinken. Aztán a többi valóban a Szentlélek dolga – a szószéken. Isten és Lelkének megbecsülése az az idő, amit a készülésre szánunk.
S még mit vehetne észre a karzatok alatt megbújva, igehallgatóvá avanzsált elöljáró? Talán azt is, amit magam tapasztaltam meg egy, az Alföld legészakibb csücskében élő, egykor nagy (épületeiben ma is az) gyülekezet templomában, az egyébként nagyon kedves lelkipásztor igehirdetésében? Azt, hogy egy mondatban, ha volt nyolc szó, abból kettő nem volt kánaáni: a két névelő, az „a”, meg az „az”. Hát csoda-e, hogy nem jönnek a fiatalok? Hiszen a templomi nyelv, és az ő nyelvezetük között akkora a különbség, hogy szinte áthidalhatatlan. Nem is értik a papolást. S most ne a mai beszéd végletes szegénységét és igénytelenségét értsd ez alatt.
Talán Kálvin írja a hirdetett igéről, hogy legyen az docere, flectere és delectare – tanító, megvilágosító és gyönyörködtető. De jó, hogy vannak azért sokan, akik a szószéken is ugyan azzal az igényes, szép, és ízes magyarsággal beszélnek, amit megért, és ami világos és gyönyörködtető mind a templomhoz szokott derékhad, mind pedig a kor ifjúsága, harmincas, vagy húszas nemzedéke számára. Én azt sem kétlem, hogy az idősebbek már csak így jöttek ki a teológiáról. Ezt szokták meg.
De kell arra törekedni, hogy beszédem, gondolatmenetem, igei fonalvezetésem érthető és egyszerű legyen! S az a legdöbbenetesebb, amikor még frissen kikerült fiatalok is olyan „paposak”, hogy elhervad az emberben a lélek. Igen, sikítani tudnék, amikor zúgva dübörög mellettünk (el) a világ, az a világ, amelynek kovászává kellene, hogy legyünk, és mi még mindig úgy beszélünk – Istennek ezerszer hála, és tisztelet a kivételeknek, mert vannak bőven, de nem elegen – mint évtizedekkel ezelőtt. Pedig a megszólítás az érthető beszéddel, a fogható bizonyságtétellel kezdődik. Nyilván mondható: könnyű annak, aki ezt kapta kegyelmi ajándékul. Annak valóban könnyebb.
Az Úr azonban Mózes mellé is adott egy Áront, és a komolyan készülő, beszédére is igényes, becsületesen törekvő lelkipásztor mellé nem Áront ad, nálánál sokkal nagyobbat: magát a Szentlélek Istent – segítségül. És lehet, hogy az a szó, az a beszéd nem a legbrilliánsabb logika mintapéldánya, de mivel alázatban törekvő pásztor szájából hangzik: így kicsiben, minden igei alkalommal megtörténhetik a pünkösdi csoda. Úgy fogja az igét hallani mindenki, hogy a szívéig talál, annak ellenére, hogy az igehirdetés nem sziporkázó.
Azt gondolom, van mit megbánnunk az Úr előtt – mindannyiunknak…
Szeretettel ölel:
Kereső Sándor
