A „magyarok istene” kifejezés a kutatások jelen állása szerint 1604-ben Szamosközy István kevés verseinek egyikében fordul elő először, akkor még latinul. A kiváló humanista történetíró pasquillusa szerint a gyászos emlékű Basta elbizakodott katolikus zsoldosai tették fel gúnyosan a kérdést: „Tehet valamit ellenünk a magyarok (tehát a reformátusok) istene?” A Basta vallonjaira és németjeire Eperjes környékén rácsapó hajdúk győzelme ennek megfelelően a 79. és a 115. zsoltár parafrázisaként az emberi erőben bízó gőg átkává, az önmagát a bálványok felett megdicsőítő és a népét megmentő kegyelmes Isten cselekedetévé válik.
Fényes István debreceni jegyző 1665-es verses krónikájában a Debrecenre támadó török-tatár sereget megtizedelő kegyetlen hideg kapcsán már szólásszeűen használta: „sokan megismerték az magyarok Istenét”. Árulkodó, hogy a népies, ízes magyar szólásokat prédikációgazdagítás céljából tudatosan gyűjtő Pázmány Péter aforizmakollekciójában a fordulat még nem szerepel a katolikus publicista Szaitz Leó munkájában az 1790-es években már igen. Ráadásul ekkor már a homályba vesző ősi jelleg képében. A szólás elterjesztésében nagy szerepet játszottak a jezsuiták.
Az 1760-as évekből két misszionárius levelében is előfordul a mondás. A Jézus társasági iskolák valamikori iskoladrámáiban ugyanis úgy dolgozták fel előszeretettel a magyar őstörténet és államalapítás témáit, hogy a kritikus pontokon kiemelték az isteni kegyelemnek a dolgok pozitív kifejlődését elősegítő hatását. A jezsuita eposz az antik istengépezetbe (Deus ex machina) szükségszerű módon egy Mars-ekvivalenst helyezett.
A 18. század végi szentimentalizmus, majd a belőle a 19. század elején kiformálódó romantika egyenesen a (romlatlan) népi jellegben kívánta az ősi nemzeti karaktert megtalálni. Egy szegedi születésű tanár-író, Dugonics András figyelmét az erdélyi Medgyesen történt tanárkodása hívta fel a magyarság ősi (vagy ősinek hitt) hagyományaira. A dalmát származású piarista 1786-ban írt Etelkája a rejtett politikai üzenetek cenzúrai aggályai miatt nyomtatásban csak 1788-ban jelent meg. Hősnője, a példaszerűvé formált honfoglalás korabeli kisasszony alapvető tulajdonságai az apja iránti szeretet és engedelmesség, az ösztönös cselekvés, a vallásosság, az önzetlen jóság.
Jellemzik a magyarság értékeit őrző hétköznapiság cselekvései, melyeken keresztül Dugonics ösztönös néprajzosként hagyományokat, ruhát, zenét, gyermekjátékokat idéz fel. A nyelv feledésbe merülő kincseinek, közmondásoknak, szólásoknak, népies fordulatoknak a gyűjtésével az a célja, hogy a magyar nyelv ezen gyöngyei veszendőbe ne menjenek feledésbe II. József 1784-es Nyelvrendelete következtében, mely a magyar nyelvet pusztulással fenyegeti, de kívánja velük a magyar nyelvet csinosítani is. az Etelka Templomszentelés jelenetében a magyarok istent választanak maguknak, pontosabban a nekik hazát adó isten nevét keresik. Ennek során hangzik el először éppen Etelka szájából a „magyarok Istene” elnevezés. Dugonics számára egyértelmű, hogy a keresett mennyek Ura a kínai Tiennel azonos.
Ezzel Árpád népét az őskinyilatkoztatás alapjára állítja. Etelka azonban bizonyos értelemben a Rousseau-i felvilágosodás „gyermeke”. Eszerint a boldogság törékeny, mert nem valósulhat meg a véletlen (végzet) által irányított világban, veszélyeztetik a heves indulatok, de érzelmesség nélkül sem születhet meg, a folytonos nyugalom pedig véget vet létezésének. Etelka nem véletlenül bízza magát a Természet törvényeiben is megmutatkozó isteni Gondviselésre, és a vallási áhítat felfokozódása különös módon egybeesik nála a szerelem fellobbanásával is.
Dugonicsnál a női főszereplők egyértelműen pozitív személyiségek, a férfiak inkább a helyüket keresik. Végtére az író szerint csak a visszavonult, vallásos életmód adja meg utóbbiak számára is a lélek nyugalmát, a magyarok Istenébe vetett hit szükséges számukra is az erkölcsi biztonsághoz. A művet áthatja a nép erkölcseinek elkerülhetetlen szelídülése, ami már a kereszténység terjedésének útját egyengeti. Ugyanakkor felmerül a kérdés: A béke kora szükségszerűen a hanyatlás kora-e egyben?
A híres–hírhedt hamisítvány, az Ossián-énekek nyomán Magyarországon is elkezdődtek a magyar ősmitológia vagy őseposz megtalálására vagy rekonstruálására irányuló kísérletek. Az ez irányú törekvések kudarcát látva Vörösmarty Mihály maga látott hozzá a magyar hőseposz megalkotásának. A Zalán futásában a nemzet ébresztője a perzsa dualizmus formájában teremtette újjá a magyar ősvallást. A Hadak ura mennyei villámisten ellenfelévé Ármányt (Achrimant) téve meg.
E gondolkodás szerint a hazát már nem a személyes, hanem a nemzeti bűnök szentségtelenítik meg, mint a magyar önérzetet eláruló, meghunyászkodó gyávaság, vagy a széthúzó egyenetlenség. Ilyen értelemben felelt Vörösmarty 1833-as Szózatában Kölcsey 1823-as Himnuszára is, és ebben az összefüggésben használták „a nemzet bűnös gyengeségé”-nek fogalmát is a Deák Ferencet és Vörösmarty Mihályt Kolozsvárott megtisztelő 1845. május 16-i fáklyás felvonuláson.
A köszöntő szónok Deákot úgy aposztrofálta, mint „kivel az ég jó kedvében [Himnusz] áldott meg egy nemzetet, kinek honáért lángoló keble tisztaságát soha önzés, pártérdek nem homályosítá s jellemszilárdsága s szellemi felsőségének tisztelve hódol minden vélemény-felekezet”. Betegnek mondta a nemzet erdélyi részét, mely átkos pártviszály által a hon testéből kiszakasztva nem tudja követni az izmosabb iker lépteit. Deákot nevezte a gondviselés által küldött orvosának. Deák, megfelelve az unió óhajának, az elénekelt Himnusz „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” sorába kapaszkodott.
A nemzet meggyógyulását nem egy vagy más orvos, hanem maga a nemzet eszközölheti, ha a veszélyes kóranyagot, mely minden bajának fő oka, a pártviszályt kiirtja kebléből. Szükség, hogy a nemzet polgárai száműzve körükből minden visszavonást [értsd: viszályt], egyenetlenkedési szellemet s egy közös szent érdekben összpontosítva erőt és akaratot, egyetértve munkáljanak a cél felé, mely a hon felvirágzása. Ilyen értelemben hangzott el, nyomatékosíttatott, majd énekeltetett el a szintén jelenlévő Vörösmarty lelkeket megmozdító szava: „Hazádnak rendületlenül légy híve, óh magyar!”
A felvilágosult racionalizmus, illetve a szentimentalizmusban gyökerező nemzeti romantika szükségszerű módon alakított ki egy olyan laicizált életstílust, amely óhatatlanul elsekélyesítette a vallási ismereteket, ráadásul kivette őket hagyományos értelemben vett rendszerszintű összefüggéseikből. Ilyen alapon nevezte 1845-ben Török Pál pesti lelkész, későbbi püspök az egyházkormányzó protestáns úri rendet tövist termő, műveletlen egyházmezőnek [utalás a magvető példázatára], mivel „[…] biblia helyett Corpus Jurisból és emberi pura ratióból, – h[elvét] hitvallás helyett […] zsebkönyvek, almanakok, románczok és novellák és comoediákból, legfölebb Jus Canonicumból építik `s kormányozzák Krisztus egyházát!”
A forradalom és szabadságharc időszakában a „magyarok istene” képzet három emblematikus, széles körben terjedő irodalmi alkotáson keresztül hatott. Ezek: Petőfi Sándornak a forradalom előestéjén írt Nemzeti dala, Czuczor Gergelynek a Windischgrätz-féle támadás megindulása után nem sokkal a Kossuth Hírlapjában megjelent Riadója és Kossuth Lajos állítólagos imája a kápolnai csatában elesett hősök felett, mely Roboz István tolla alól származhatott ki, és először Kaposváron kerülhetett sajtó alá. Fontos megemlítenünk, hogy mind a három tartalmaz átkos, fenyegető hangú esküvést a zsarnokság ellen.
A Nemzeti dallal kapcsolatban született beszámolók Erdélyben különös hangsúlyt tesznek arra, hogy a „Talpra [H]ungar[us] [vagyis: polgárjoggalrendelkező nemzettárs], hí a haza! / Itt az idő, most vagy soha! / Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!…” fordításban terjedő szakaszt a városok román és szász lakói is egyöntetű lelkesedéssel szavalták, de amikor odaért a vers, hogy „A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk”, akkor kitört a zúgolódás, miondván: „Miért nem inkább a szászok [evangélikus] vagy románok [görög szertartású] istenére esküszünk?!” 1848/9 etnikai polgárháborúja azokon a területeken dúlt különös kegyetlenséggel, ahol a nemzetiségi különbségek vallási-kulturálisakkal és társadalmi-vagyoniakkal fonódtak össze.
A Kápolnai ima 1849. március 2-i megírásáról szóló Roboz István-féle visszaemlékezés atöbb ténybeli bizonytalanságot is tartalmaz, és a visszaemlékezés időpontjában a tanúként megidézett másik három ember egyike sem volt már az élők sorában, a frissen végzett pápai jurátus kiválóan alkalmazta a köz- és gyászima protestáns formáját. Az általa elsőnek vallott szövegváltozat valóban képvisel egy olyan, csak a Károli-biblia alapján megérthető protestáns teológiai ízt, amely főleg a katolikus füleknek csengett idegenül, így módosításokra, kiigazításokra szorult. Hasonlítsuk össze a Roboz István által elsőnek vallott szövegvariánst a később leginkább közkeletűvé válttal:
Felséges Úr! Árpád hadának Istene!
Felséges Úr! Árpád fiainak Istene,
nézz alá csillag trónusodról, könyörgő szolgádra kinek ajkáról millióknak imája szól eged kárpitja felé, magasztalva, áldva mindenhatóságodnak munkás erejét.
tekints reánk csillagokkal övezett trónusodról és hallgasd meg könyörgő szolgádat, kinek ajkáról milliók imája száll Eged tündöklő kárpitja felé, hogy áldja és magasztalja a Te mindenhatóságod erejét!
Istenem! Fölöttem napod ég, s térdem alatt elhullott hősvitéz testvéreimnek csontjai nyugosznak;
Istenem! Felettem éltető napod, s térdeim alatt a csatában elhullott vitéz honfitársaimnak csontjai nyugszanak.
fejem fölött kék, lábom alatt pirossá lett a föld, ős apáink unokáinak szent vére által
Fejem fölött kéken mosolyog az ég, s lábaim alatt gyászossá vált a föld, ősapáink unokáinak kiomlott vérétől.
Csak hadd égjen napod teremtő sugára, hogy vér fölött virág nőhessen, mert e porladó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak.
Oh, csak szálljon alá napodnak teremtő sugara, hogy virág fakadjon a véráztatott hantokon, mert a porladó tetemek koszorú nélkül el nem hamvadhatnak.
Isten! Ős apám s népeknek nagy Istene!
Isten! Ősapáink és népek Istene!
Hallgasd meg ezután s áldjad hadaiknak bömbölő szózatát, mellyben vitéz népeknek karja és lelke menydörög, menydörög széjjel zuzni az önkénynek bilincseket osztó vaskarjait.
Hallgasd meg ágyúink bömbölő szavát, melyben vitéz népednek lelke mennydörög, hogy széjjel zúzza az önkény bilincset osztó vaskarjait.
Mint szabad ember térdelek ez új temetőn véreim roncsolt tetemein.
Mint szabad hazának szabad fia térdelek ez újabb temetőn, honfiaim, testvéreim roncsolt tetemein.
Illy áldozatok után szentté vál földed, ha bűnös volt is, Istenem!
Ilyen áldozatok árán szentté válik a hazának földje, ha bűnös volt is, oh Istenem!
e szentelt föld- s sírhalmok fölött rabnépnek élni nem szabad.
Mert vérrel megszentelt földön rab népnek élni nem szabad, Atyám!
Atyám, Atyáinknak nagy Atyja! Milliók felett hatalmas Ur! Ég, föld s tengereknek mindenható nagy Istene!
Ősatyáink védelmező Istene! Milliók felett hatalmas Úr! Ég és föld, tengereknek mindenható Istene!
E csontokból dicsőség nőtt ki, nemzetem homlokán ragyog – a porokat szenteld meg te kegyelmeddel! hogy a szent ügyért elhullott testvér bajnokok szentül nyugodjanak hamvaikban.
Dicsőség nő a porladó csontokból és nemzetem homlokán fog ragyogni. Szenteld meg e porokat kegyelmeddel, hogy a szent ügyért elhullott bajnokok áldással nyugodjanak szentelt hamvaikban.
Ne hagy el csaták nagy Istene! a népeknek szent nevében, légyen áldva Mindenhatóságod!
Ámen.
A stilizálást más szempontok is indokolták. Roboz bibliaismerete már nem volt első kézből való. Az „ősapáinknak és népeknek Istene”, „ősatyáinknak védelmező Istene” például a Károli-bibliában csak tartalmilag találhatóak meg az „atyáink Istene”, „menny és föld Ura”, „egész föld Istene”, „nemzetek királya”, „Izrael paizsa” fordulatokban. . Az utolsó mondat körmönfont adorációja inkább emlékeztet egy nemesi levél „Mindazáltal maradtam és maradok Nagym[é]l[ó]s[á]g[o]dnak továbbra is kiváló és nagyrabecsülő tisztelője” zárlatára, mint egy valódi imádságéra.
A Kossuth Lajos szájába adott ima szerint a korábban soha nem látott nemzeti egység és végső áldozatokban is megnyilvánuló felbuzdulás tanúságtévői a kápolnai hősök, mellyel valóban lemosták azt a szennyet, melyet az előző, önfeladó századok kentek a nemzetre. Így a magyarság megmutatta, érdemes a nemzeti üdvnek arra a felvirágzására, melyért immár nemcsak százezrek (a jobbra igyekvő nemzettagok), hanem milliók (a néppel eggyé vált nemzet) imája epedez.
Köteles-e Isten egy ilyen imádságot meghallgatni? A dogmatikus szőrszálhasogatás helyett kálvinista hitünk mondatja velünk, hogy a mindenható Istent mi soha, semmire nem kényszeríthetjük. Ő viszont szuverén kegyelmes jókedvéből megáldhat bennünk mindent, amit Ő munkál mibennünk [Ef 2, 8–10.; Fil 2, 12–13]. Kicsiny egy maradékot őriz Isten, a világ végéig, ahogyan azt a Szentírásban megígérte. [Róm 11, 5].
A magyar történelem az elbukások és pusztulások sorozatában a kicsiny maradék fölött őrködő isteni kegyelem története. Ránk nehezedik sikertelen szabadságküzdelmeink súlya. II. Rákóczi Ferenc Istennel kívánt a Hazáért és annak Szabadságáért küzdeni („Cum Deo Pro Patria et Libertate!”). Magánéleti bukásai mellett is janzenista módon törekedett az ágostoni vallomásos életre és szentségre. Bár a műve elbukott, utána mégis fellendült az ország, és immár a Habsburg-uralom második kétszáz éves szakaszában tehetett kísérletet a nemzet a török kor okozta sebek begyógyítására.
Az 1848-as forradalmat is leverték, a sok öntudatlan – „Isten, áldd meg a magyart…” – könyörgés mégis elhozta 1867-et, mely után immár magyar belpolitikai önállóság birtokában kezdhetett a nemzet felzárkózni az akkori nagy nyugati nemzetek vágyott (akkor talán túl is idealizált) kultúrfokához. Szinte jelképértékű, hogy az 1686. évi ostromban elpusztult Zsigmond–Mátyás-i dicsőség az 1913-ra elkészült budavári királyi palotában látszott újra testet ölteni. Ezt a palotát az 1944–45. évi ostrom porig rombolta, hogy azután az utóbbi időszak polgári kormányzata kezdje meg ismételt helyreállítását.
„És [Sion gyászolói a Vesszőszálban] megépítik a régi romokat, az ősi pusztaságokat helyreállítják, és a puszta városokat megújítják, és a régi nemzetségek pusztaságait.” [Ézs 61, 4] Így van ez egy nemzet és az egyes ember életében egyaránt. Ahol nincs hit, ott minden elfásul, belevész a szórakozásokba, és még a halálban is csak a végső, teljes, Istentől való elhagyatottság állandósul. A hívő embereknél ellenben a remény gyógyít. Aki távol van Istentől, attól Isten távol tartja magát. Aki Istent keresi, ahhoz Isten is közeledik. [Jak 4, 8]
