“AZ ENERGIAPOLITIKA SZUVERENITÁSI, NEMZETBIZTONSÁGI KÉRDÉS
Az Európai Bizottság – meglehetősen sundám-bundám módon – egy úgynevezett egységes piaci szükséghelyzeti eszköz bevezetését készítette elő az utóbbi hetekben, amelyet szeptember 13-án tárnak majd a publikum elé. A kiszivárgott tervezet egy olyan mechanizmust takar, amely „az egységes piac működését veszélyeztető szükséghelyzetekre és válságokra” – akár az energiapiac tekintetében is – gyorsan képes reagálni. A bizottság így „garantálná, hogy az új eszközzel az uniós válságelhárítás koordinált, szolidáris és koherens módon valósuljon meg. Továbbá védené az egységes piac működését az áruk, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgásának, az ellátási láncok zökkenőmentes működésének, valamint az áruk és a szolgáltatások rendelkezésre állásának biztosítása mellett.”
Egy, a brüsszeli szervek és a tagállamok közötti jóhiszemű együttműködésre, a szubszidiaritásra és a tagállamok fenntartott szuverenitásának tiszteletben tartására épülő Európai Unióban fel sem merülne annak a gyanúja, hogy egy ilyen javaslattal az uniós intézmények saját politikai célkitűzéseiknek ágyazzanak meg. A helyzet viszont úgy áll – legalábbis az elmúlt évek simlis gyakorlata erre enged következtetni –, hogy egyes EU-s testületek a válsághelyzeteket arra használják fel, hogy a „radar alatt” újabb és újabb hatásköröket vonjanak el a tagállamoktól. Jól beazonosítható, régről ismert folyamatról van szó: ez a „döntéshozatal kiszervezése” lokális szintről föderálisra, a tagállami kompetenciák leépítése egy leendő Európai Egyesült Államok érdekében. Számos szakpolitika kapcsán csordogál már ez búvópatakként évtizedek óta, de a 2008-as pénzpiaci, a 2015-ös migrációs, majd a 2020 óta velünk lévő koronavírus-válság mindezt jól láthatóvá tette – gondoljunk csak a kvótahatározatra vagy a közös hitelfelvétel kierőszakolására –, és az elfuserált szankciós politikán túlmenően úgy tűnik, a szomszédunkban zajló háborús és annak nyomán kibontakozó energia- és gazdasági válságra sincs más válasza az eurokratáknak.
Az általános forgatókönyvet jól ismerjük: a föderalizációs törekvéseknek ellenálló tagállamokat előbb megpróbálják lejáratni mondvacsinált okokra hivatkozva – amelynek legtöbb esetben már korábban megágyaztak különböző kötelezettségszegési és jogállamisági eljárásokkal –, majd szégyenpadra ültetik koholt vádak alapján, végül politikai és pénzügyi eszközökkel zsarolni, „jobb belátásra” bírni kezdik. A koronavírus-válság erre jó példa, hiszen sikeres vakcinabeszerzés helyett Brüsszel ebben időszakban dolgozott ki új mechanizmust a tagállami jogállamiság „monitorozására”, új migrációs paktumot javasolt a 2015 óta megoldásra váró civilizációs kihívásra, de új „demokráciacsomag-tervezetet” is letett az asztalra akkor, amikor a politikai indíttatásból engedélyekre váró vakcinák sok tíz- vagy akár százezer ember életét menthették volna meg.
Hogy mindezzel mi a probléma? Leginkább az, hogy az ezekhez hasonló, nem érdemi intézkedésekből álló válságkezelési stratégiájával rendszerint még nagyobb válságot idézett elő az EU. Például a migrációs válság idején beengedte az illegális bevándorlókat és a tagállamokra nézve kötelező kvótaelosztást tervezett, most az Ukrajnában zajló háború során pedig az Oroszországgal szemben kivetett, hibásan összeállított szankciós csomagokkal energia-, majd annak nyomán szárba szökkenő inflációs és gazdasági válságot idéz elő.
Érdemes tehát éberen figyelni a vonatkozó jogalkotási kezdeményezéseket, hiszen ezen javaslatok – hogy uniós szakkifejezéssel éljünk – „aggodalmakra” adnak okot. A kiszivárgott információk szerint a bizottság fent idézett ötletével arra kérhetné a tagállamokat (ismerjük az ilyen „kéréseket”), hogy szervezzék át az ellátási láncaikat; befolyással lehetne továbbá arra, hogy egy tagállam az egyes termékek beszerzési és előállítási logisztikáját hogyan szervezze meg. A bizottság a piac működésébe, a tagállamok hadigazdálkodásába, sőt energiapolitikájába is beavatkozhatna, a nem engedelmeskedő vállalatokat pedig súlyos pénzbüntetésekkel szankcionálhatná. Teljesen egyértelmű, hogy ezek az intézkedések a tagállamok számára ismét szuverenitásuk csorbulását jelentik. A jogállamisági mechanizmushoz hasonlóan a bizottság részéről tehát ez is egy újabb erőfeszítés a pénzügyi vonzatú, politikai és ideológiai nyomásgyakorlásra.
A hatályos közösségi jog szerint az energiapolitika ugyan megosztott hatáskör, de ezen túlmenően a jelenlegi geopolitikai környezetben legfőképpen nemzetbiztonsági kérdés, hiszen a javaslat alapján például arra vonatkozóan is iránymutatást adhat az unió, hogy a hét pontból álló – és a magyar nemzeti érdeket követő – energia-veszélyhelyzeti terv miként módosuljon esetünkben. Abszolút világos – már ameddig van áram, persze –, hogy egy állam ipara, gazdasága, polgárainak hétköznapjai milyen mértékben függenek az energiaellátottságtól. Tragikus, hogy éppen egy ilyen háború mutat rá kiemelten: az energiabiztonság nemzetbiztonság. Ha nem az állam választott politikusai rendelkeznek az energiakontroll felett, csorbul a szuverenitás.
Márpedig az uniós szervek intézkedései egyrészt nem befolyásolhatják a tagállamok jogát az energiaforrások kiaknázására vonatkozó feltételek meghatározására, nem befolyásolhatják a tagállamok különböző energiaforrások közötti választását és energiaellátásuk általános szerkezetét. Másrészt – ha már mindig „szakmaiságról” beszélünk – a megfizethető, hatékony és tárolható energia beszerzését nem szabad ideológiák által vezérelt észszerűtlenségek, a globális lobbi és geopolitikai játszmák veszélyének kitenni.”
