A trianoni felelősség pontjai Andrásfalvy Bertalan nézeteiben – 1. rész
2020. március 30-án egy nagyinterjú jelent meg a neves néprajzkutatóval, az Antall-kormány valamikori kulturális miniszterével, Andrásfalvy Bertalannal Trianon nem csupán az első világháború következménye címen. (https://vasarnap.hu/2020/03/30/andrasfalvy-trianon-nem-csupan-az-elso-vilaghaboru-kovetkezmenye/ Utolsó megtekintés dátuma: 2021-09-29) A cikk iránti érdeklődés azóta is töretlen.
Az interjú tartalma az alábbi tézisekre épül:
1.) 1222-ben egy degenerált nemesi politika vette kezdetét, amely a „nép” mellé állni szándékozó királyra rákényszerítette, hogy a földvagyont és a gazdálkodást egyként vegye ki korábbi keretei közül. A nemzetségi birtoklás és az ártéri gazdálkodás visszaszorításának fő célja a rideg marhatartás monopolizálása volt. Magyarország akkori exportképes mezőgazdasági termékének hasznát a kialakuló nemesség kizárólag maga számára kívánta lefölözni.
2.) Az 1767-es úrbérrendezés a magyar parasztság földtől való megfosztásának újabb mérföldkövévé vált. A hagyományos viszonyok megtörésének politikája vezetett az Európa-szerte példa nélküli erőszakot jelentő 1764-es madéfalvi veszedelemhez. Az 1767-ben elindult folyamat hosszú távon a jobbágyparasztságot az uradalom árnyékába szorította, és a földszerzési lehetőségek megvonásával megágyazott a magyar paraszti önpusztításnak, az úgynevezett egykerendszernek.
3.) Szimbolikus kezdete volt egy új korszaknak, hogy ugyanazon 1867-es évben került elfogadásra a politikai viszonyokat és az Ausztriához fűződő államjogi kapcsolatot szabályozó kiegyezési, valamint a nagybirtokrendszer felaprózódását megakadályozó hitbizományi törvény. A magyar paraszti társadalom földéhsége és latifundiumok közé szorítottsága eredményezte azt a másfél milliós amerikai kivándorlást, ami nélkül a trianoni etnikai helyzet egészen másképp nézhetett volna ki. Míg Ó-Románia a magyar állam által magukra hagyott magyarok és székelyek „temetőjé”-vé vált, az Albina Bank köré tömörült román takarékbank-hálózat sikerrel vásárolta fel az eladósodott erdélyi magyar dzsentri és kisbirtokossági földeket, amelyet a román középosztályi nemzetépítés céljaira használt fel.
4.) A degenerált dzsentrinek és a hitbizományos arisztokráciának való kiszolgáltatottság tovább öröklődött a Horthy-korszakra is, amely elmulasztott tényleges földosztást végrehajtani, az egységre vetített földadó-mennyiségben pedig három-négyszeresen büntette a kisbirtokosságot.
5.) A népi játékokban megőrződött, gyakran szerepváltásokban testet öltő logika a közösség-építést szolgálja. A közösségélmény az ember közösségi természete révén magasabb rendű az individuális sikerélménynél. A „nemes versengés az együttműködésen belül/az együttműködés érdekében” metódusairól a magyarság – a románsággal ellentétben – teljesen elfeledkezni látszik.
Sok ismerősöm fordult hozzám, hogy bíráljam meg ezt a szöveget, mert az elolvasás kapcsán „az ilyen rosszak lettünk volna/lennénk?” kérdései nyomasztják őket, de az ő történeti tudásuk nem elég hozzá, hogy tisztába jöjjenek a felvetett problémákkal.
Előre kell bocsátanom…
hogy mélységes tisztelettel viseltetem Andrásfalvy Bertalan iránt, aki nélkül a hagyományos magyar ártéri fokgazdálkodásról sokkal kevesebbet tudnánk. Ez azonban nem akadályoz meg abban, hogy tisztán szakmai alapon utasítsam el velejéig történelmietlen koncepcióit. Kritikáimat azon a tudásszinten fejtem ki, amely nagyjából megfelel egy történelem iránt érdeklődő laikus, vagy egy középiskolai történelemtanár tudásának. Ez a háromrészes tanulmány tehát azért lóg ki a „Nemzeti történelem katolikus és protestáns olvasatai” sorozatból, mert a vita itt egyértelműen református történészek között zajlik.
Az Aranybulla-mozgalom II. András novae institutiones, azaz korlátlan birtokadomány-politikája ellen szerveződött. A mozgalom a király közvetlen kísértetéhez tartozó és a királyi tanácsban is szót kapó nemesi (későbbi bárói, zászlósúri) réteget éppúgy korlátozta, mint magát a királyt. Az egész dokumentumban semmi nyoma nincs a „nép” mellé állni szándékozó királynak. A Váradi Regestrum adatai szerint ugyan az 1210–20-as években tényleg tömeges lett a szolga (servus), libertinus és bizonyos szabad (liber) rétegek küzdelme a „szabad menetel”-ért. Ezt a küzdelmet azonban éppen az állatvagyonnal (lóval, szarvasmarhával) rendelkezők folytatták a menetelt akadályozó királyi, egyházi és világi magánföldesúri hatalom ellen. Semmi nyoma, hogy II. András ezzel a mozgalommal foglalkozott volna: ahogy nem támogatta, nem is gátolta. Az alávetettek helyzete (a várjobbágyokkal és a szerviensekkel ellentétben) magán- és nem közjogi természetű kérdés volt. De miért?
Már az 1060-as I. András és I. Béla között vívott belháború kapcsán kiderült a megyei [helyesen: várispánsági] csapatok „hitványság”-a. Ugyanezt a jelzőt kapták meg II. László 1120-as évekbeli háborúi kapcsán a székely és a besenyő segélyhadak is. Vagyis a földművelő életmódra való áttéréssel a magyar hadszervezet úgy őrizte meg bizonyos könnyűlovas-hagyományait, hogy az ennek fenntartásához szükséges pásztor–harcos gyakorlat és készségek már nagyban hiányoztak. Utoljára az 1241–42-es tatárjárás során bizonyultak a magyar íjak a mongolokéihoz képest játékszereknek úgy, hogy közben a lovasíjász-fölényt ellensúlyozni képes páncélvédettség sem volt megfelelő. Vagyis már az Árpád-kor háborúi életfontosságúvá tették a nehézlovas harcmodor terjesztését és rögzítését.
Az egy más kérdés, hogy a jász, a kun és a székely alakulatok révén a könnyűlovasság a magyar hadszervezetnek olyan színfoltja maradt, mely a tőlünk nyugatabbra élő népeknél ismeretlen volt. Mindehhez kellett az 1345-ig megmaradt tatár, majd az 1371-től érvényesülő szpáhi kihívás is, de a magyar könnyűlovas-alakulatok a nyugati háborúkban is kiválóan használhatónak bizonyultak. Már csak ezért is érdeke volt a királyi hatalomnak, hogy ezt a délen és keleten szükséges, nyugaton viszont ismeretlen harcmodort elkülönített telepítés, privilegizált székrendszer formájában megőrizze. Ehhez a könnyűlovas hadszervezethez jött a déli végvár-vonalak kiépítésekor az a huszárság, amely a későbbi időkben a jellegzetes magyar típusú könnyűlovasság összefoglaló elnevezésévé vált, beleértve a tizentöt éves háború idején privilegizált szabad lovashajdúi réteget. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy mind a székelységnek, mind a hajdúságnak voltak talpasai is, ahogy az erdélyi várkörzeti kerületek (Kővár, Fogaras, Halmágy, Hátszeg) román puskásai is adtak ilyen helyi mentességen alapuló, kisnemesi nívón élő darabontréteget.
A szpáhi portyák ellensúlyozására a végvári legénység jelentős részét kitevő, egyértelműen török hatást mutató félnehéz-lovasságot a kezdeti időkben még jelentős részben délszláv menekültek alkották. Legénységük akkor cserélődött ki, amikor a háborús frontvonal az ország belsejébe helyeződött át. A huszárok 15–16. századi főfegyverzete még a sisak, tárcsapajzs és a kopja (törökösen lándzsa vagy lengyelbe átszűrődött formájában a dzsida) voltak. A 15–16. századi hadügyi forradalom együtt járt a lőfegyverek elterjedésével. A gyalogság esetében az elöltöltős muskéta leegyszerűsítette a kiképzést, és növelte a hatótávolságot, a lovasság esetében pedig sikerrel kísérleteztek azzal, hogy a lőfegyvereket már nyeregből is elsüthető méretűvé kicsinyítsék. A pisztolyt és a karabélyt a lovasok a közelharc válságos pillanataira tartogatták. Mindez lehetővé és szükségessé tette, hogy a huszárság a sebességnövelés céljából végleg elveszítse fegyverzetének minden nehezebb darabját, és a 17. század végére már a mente, a csákó, a szablya és a díszes lóding váljon fő megkülönböztető jegyeivé. De ekkor már a banderiális haderőnek is bealkonyult, hogy átvegyék helyüket a jól szervezett és egységes kiképzést kapó reguláris tömeghadseregek.
Tegyük hozzá, hogy a „népvédő király” már csak azért is értelmezhetetlen II. András esetében, mivel a „populus” kifejezést a középkorban csakis a szimbolikus királyválasztás megkérdezettjeire vonatkoztatták, akik egyúttal a király szűkebb és tágabb kíséretét, főhivatalnoki méltóságú tanácsadóit és seregét is adták. Márpedig – mint láttuk – a hadszervezet a 12. század elejétől folyamatosan olyan fegyverzetet igényelt, amit a hagyományos szolgáltatónépi falvak színvonalán már nem lehetett előállítani. Egyáltalán nem véletlen, hogy a helyhez kötött, de helyben mégis kisnemesi kiváltságokkal élő királyi szolgáltatónépek kizárólag a királyi vadászatok területein maradtak meg, a vadászok, solymászok és kutyapecérek falvainak formájában. A főleg délnémet városi beszerzésekhez pedig Magyarországnak – minden nemesfémbősége mellett is – rendelkeznie kellett olyan exportcikkel, amellyel ezt a kereskedelmet ellentételezni tudta. Annál inkább, mivel a regáléjövedelmeket folyamatosan felemésztették az országhatárokon túli királyi (dinasztikus) akciók, majd 1439 után egyre inkább a végvárrendszer fenntartása.
Adódott egy másik út is: nyugati telepesek (főleg németek) behozatalával és nyugati típusú városok építésével az országnak meg kellett teremtenie azt a céhes ipart, amely a különböző igényeket belső forrásból is ki tudja elégíteni. Nem véletlen, hogy a Német Lovagrend 1223-as barcasági kiűzését követően II. András 1224-ben privilegizálta a hozzá hűnek megmaradt erdélyi szászokat, megújítva egy valós vagy fiktív II. Géza-féle privilégiumot számukra. Kevesen tudják ugyanakkor, hogy a tatárjárásig szinte egyeduralkodó „olasz” (vallon és itáliai) jog Esztergom, Székesfehérvár és Pest elpusztítása következtében teljesen visszaszorult, hogy a megmaradó és újra toborozható nyugati népesség révét átadja helyét a szász városi jognak, az úgynevezett Sachsenspiegelnek. Az a hátrány, hogy nincsenek városaink, és amik vannak, azok is jelentős részben német lakosságúak, a Rákóczi-szabadságharc idejéig (sőt azon túl is, a 19. század közepéig) megmaradt, amikor a méltóságos fejedelem is újra kénytelen volt felismerni: az ország már pusztán azért is potenciális teljesítménye töredékének kifejtésére képes, mivel tényleges manufaktúraipar híján minden hadiszükségletét külföldről kénytelen beszerezni. Vajon 1848–49-nek az ebből a szempontból jóval egyenletesebben kifejtett teljesítménye milyen tényezőknek köszönhető?!
A később „arma plebs contribuens” értelmében (nem kiváltságolt adózó szegénység) vett „nép” jogaival III. András egyik dekrétumában foglalkoztak először. 1293-ban úgy tették sorsukat közüggyé, hogy elrendelték, jogaikat (értsd: terragium/földbér lefizetése utáni szabad költözésüket) ne korlátozzák. Ez volt a jogok maximuma számukra, de gyakran még ez is az erősek munkaerő-csábítását szolgálta, ezért a későbbiekben a kilenced kötelezővé tételével a csábítást korlátozni kellett (vö. 1351-es Aranybulla). A fegyvert nem forgató (értsd: lovas, kardos, páncélos hadviselést nem folytató, illetve a királynak egyéb módon fegyveres szolgálattal nem tartozó) jobbágyparasztokra a 13. század második felében ment át az exempta iobagiones kifejezés, ami valamikori a vár(ispánsági)népek kevésbé előkelő rétegét jelentette. Őket tehát egyáltalán nem a Tripartitum, hanem az akkor már évszázados gyakorlat rekesztette ki a politikai jogokból. A Kézai-féle Gesta Hungarorum sem deklarálta ezt a tényt 1287-ben, csak megállapította, hogy így van.
II. Ulászló 1492. évi dekrétuma valóban tartalmazott három fontos kitételt: 1.) Míg a nemesség áruforgalma szabad és vámmentes, a mezővárosoké csak a meghatározott külkereskedelmi pontokon keresztül történhet. 2.) A mezővárosokra is a kötelező a fejenkénti kilencedbeszolgáltatás. Márpedig kilencedet az egyházi tizedhez hasonlóan szántóföldi szemesterményből, borból és lábasjószág-szaporulatból szedtek, gyümölcsből, kerti növényekből és aprójószágból nem. 3.) A jobbágyság (pontosabban az akkor már kialakulni kezdő zsellérség) földművelésre szoktatása érdekében tilosak az ártéri és erdei kóborlások, és a velük összefüggő (hurkos vagy íjas) vadászat.
Tekintsünk el attól, hogy a vámmentes nemesi áruforgalmat éppen a Habsburgok korlátozták a központi jövedelmek biztosíthatósága érdekében a személyes magánhasználat tételeire. Attól is, hogy a második törvényt – annyi más Jagelló-korabeli rendelkezéshez hasonlóan – soha nem hajtották végre. A harmadiknál azonban meg kell egy pillanatra állnunk. Hát nem azt mutatja meg éppen ez a törvény, hogy a tradicionális magyar gazdálkodás eleve nem úgy működött, ahogy arra a 18–19. századi adatokból Andrásfalvy Bertalan visszakövetkeztet?!
Ez a gazdálkodási mód éppen az 1490-es évek előtt kezdett a munkaintenzitás irányába tolódni. Vagyis a török idők négyszáz évvel vetették vissza a Kárpát-medence középső részének gazdálkodását. A hosszas (1521–1716 közötti időtávval számolva majdnem kétszáz éves) háborús stressz pedig konzerválta az igénytelenségre, a menekülésre és kármentésre épített gazdálkodási stratégiát. A partikuláris önellátásra és a könnyen menekíthető, hajtható, illetve értékesíthető állatvagyonra épített gazdálkodás a békeidők újbóli beköszöntével nagy helyigénye és a földművelésnél jóval alacsonyabb tápanyaghozama miatt ekkor már egyértelműen népesség- és népsűrűség-növekedést gátló tényezővé vált.
Éppen Andrásfalvy Bertalan ne tudná, hogy a tradicionális magyarországi folyóvölgyi gazdálkodási formák – ahogy azt a 18–19. századi adatokból ismerjük – nem szerves és természetes ökotájban, hanem ellenkezőleg, egy olyan rontott kultúrtájban bontakoztak ki, amely eleve elvesztette fás zárótársulását, mocsarai pedig elsősorban a védelmet és az elbújást szolgálták?! Ezek a magatartásformák a török idők elmúltával és a tartós 18. századi békeidőszak beköszöntével eleve funkciótlanná váltak. Tessedik Sámuel 1772-ben már a Körös-vidéken is kíméletlenül kárhoztatta, „tudatlan babonaság”-nak nevezte a konzerváló magyar gazdálkodási módot. Az sem véletlen, hogy ezek a tényezők már a század közepén meglátszottak ott, ahol a békeidők természetes szaporulatát a határokon túlról való bevándorlás és a szervezett állami betelepítés is segítette, a temesi Bánságban.
