A Notre-Dame székesegyház felújítása és újranyitása némi vitát kevert annak kapcsán, hogy vajon helyes-e a katolikus egyház hagyományos liturgikus eszközeit minimalista stílusban újragondolni? Szilvay Gergely Mandineren megjelent cikkében (ITT) felkiált: elég az egyházi minimalizmusból! – ezzel szemben a Magyar Kurír másnapi válaszában viszont azt fejtette ki, hogy elég a kategorikus ítélkezésből (ITT). – De lássuk a vitát egy szokatlan, református nézőpontból.
Megvallom őszintén, hogy a vitát olvasva minden bekezdés után hálát adtam az Istennek, hogy református vagyok, és abban a kultúrában nőttem fel, ahol a Bocskai palást az elegancia csúcsa. Egyházunkban szerencsére nem merül fel a kérdés, hogy milyen színű legyen a miseruha, de bizonyos szolgálatokat palást nélkül nem lehet végezni, viszont a berendezés, a templomi tér stílusa nálunk is aktuális kérdés lehet legyen szó új építésről vagy felújításról. Ezért azt gondolom, érdemes nekünk is elgondolkodnunk a kérdésről.
Egy klasszikus építész vicc felteszi a kérdést, hogy – Hogy épít a protestáns templomot? – Sehogy! Beköltözik a katolikus templomba, és elfordítja a padokat, és a főhajó közepébe teszi a szószéket. A tréfa arra mutat rá, hogy a reformáció elterjedésével a legtöbb gyülekezet katolikus gyökereken alakult ki, így igazából eleinte kézenfekvő volt a korábbi templomok használata. Magyarországon a protestánsok tömeges templomépítésére először a Rákóczi-szabadságharc alatt volt lehetőség, valójában jelenlegi gyülekezeteink jelentős része 18. század során épült templomokban van otthon. Ezek a templomok mind egy kaptafára épültek, és valójában nem tértek el jelentősen építészetükben a katolikus templomoktól. A liturgia átalakulása és a prédikáció központi fontossága azonban megkövetelte a jó akusztikát.
Egyértelmű, hogy a hitvallás lényegi elemei, és a liturgia meghatározzák az építészeti térképzést, hiszen a funkciónak megfelelő épületet ésszerű építeni még akkor is, ha Isten házáról van szó. A templomok szinte egy-egy település központi és legfontosabb népi építészeti darabjának tekinthetők, hiszen ezek sokszor a közösség összefogásából, saját erőforrásaiból épültek fel. A dél-baranyai kazettás református templomok a mai napig hordozzák többszáz évvel ezelőtt élt egyszerű hittestvéreink ízlését és igyekezetét, ahogy ezek a mesteremberek beletették tudásuk legjavát Isten házának építésébe.
Szilvay azt írja, hogy „Egy katedrálisnak nem az a feladata, hogy nemes egyszerűséget sugározzon, fehér falakkal és visszafogott ledfényekkel, hanem hogy a mennyei pompát sugározza. De igazából ez minden templomról elmondható. A katedrális csak minősített eset. Egykoron a katedrális, falun a templom volt a település lelki középpontja, gyakran a földrajzi is, és azért pompázott, mert az Istennek a legszebb, a legjobb, a legtöbb jár. A templomnak le kell nyűgöznie a belépőt.” Természetesen egyetértek azzal, hogy Istennek a legszebb, legjobb és a legtöbb jár, de az egyszerű falusi templomok a legjobb példái annak, hogy a legszebb és a legjobb mindig egy adott közösség saját erőforrásaihoz mérendő. Azonban semmi esetre sem tudok egyetérteni azzal, hogy a fehér falak és a nemes egyszerűség ne lehetne a legjobb és a legszebb, ami Isten házához méltó.
Ismerjük az Ószövetség részletes leírásait a szent sátor készítéséről, a „kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból, művészi módon kihímezve” (2Móz 25,26; 27; és 28. fejezetei) készült sátorról, és később a Salamon király által építtetett templom részletes leírásait. (1Kir 6) Arra is emlékszük Ezsdrás könyvéből, hogy a babiloni fogságból hazatérő zsidóság első dolga volt a templom felújítása. (Ezsdr 3) Mindez az előírás betöltetett nagypéntek napnyugtakor, amikor a templom kárpitja felülről aljáig kettéhasadt (Mt 27,51). Éppen ezért nem gondolom, hogy ha egy közösség saját otthonában sem használ aranyozást és karmazsinfonalat, akkor nem hiteles elvárni azt, hogy olyan esztétikai elvek alapján építse fel lelki otthonát, ami nem adekvát saját otthonának berendezésében.
Nyilvánvaló, hogy ebben az elvben sosem fogunk egyetérteni az aranyban tobzódó, színekben villódzó templomokhoz szokott katolikusokkal. Érdemes megjegyezni, hogy a barokkban elterjedt, a mai napig a legtöbb katolikus templom alaprajzát meghatározó “Il Gesú” alaptípus az ellenreformáció szellemi légkörében született. Érdekes megfigyelni, hogy a teológiai irányzatok hogyan határozták meg egy-egy kor templomépítészetét.
A liturgikus terek funkcionális elemzését sok kiváló építész megtette előttem – nem kívánom folytatni a munkájukat, inkább teológiai oldalról szeretném a templomépítészet néhány fontos szempontját megvilágosítani.
Az első kérdés az, hogy mi a templomépítés célja?
Míg a római egyház felvállalt célja volt már a gótika óta a “győzedelmes” egyház manifesztációját hirdetni, addig a protestánsoknak majdnem soha nem volt annyi pénzük és hatalmuk, de legfőképpen igényük sem volt rá, hogy hivalkodni akartak volna Isten házával. Egy nagyon egyszerű hasonlattal élve, mikor az ember kezd túl magabiztos lenni abban, hogy milyen kiválóan halad előre a hívő életben – na, akkor szoktunk elbukni. Ne hivalkodjunk tehát semmi olyasmivel, amit kegyelemből kaptunk Istentől.
Nehogy azt higgyük azonban, hogy régebbi korok építészeinek ne lettek volna nagyratörő álmai. Az építészet Bábel óta a hatalom eszköze (is). Ha belegondolunk, minden olyan templom, ami mára turistalátványossággá vált, bizonyos értelemben funkcióját vesztette, mint Isten háza. A Sainte-Chapelle csodálatos építészeti bravúr, de még a katolikus értelemben is megszűnt szakrális tér lenni, nem tartanak már benne misét, istentiszteletet.
A második kérdés az, hogy mi az építészeti formálás célja?
A bámulatba ejtés? Beauvais katedrálisát a legmagasabb templomnak akarták megépíteni Franciahonban 1225-ben. Többszáz év emberi erőt nem kímélő és elképesztő energiákat felemesztő építkezés, és több összeomlás után az eredeti tervezett épületnek mintegy egyharmada épült meg – a négyezetnél van a bejárat, a főhajó sosem készült el – “az emberi becsvágy hiábavalóságának mementója” (ITT). A forma jelen van, a tartalom elveszett.
Ha nem a formát tartjuk uralkodó építészeti gondolatnak, akkor viszont talán inkább a modern építészet hitvallásával értünk egyet, miszerint a funkció határozza meg a formát? Form follows function? Ha úgy vesszük, akkor a protestáns értelemben vett “templom / szakrális tér” semmi egyéb, mint az istentisztelet helyszíne és a gyülekezet otthona. Mert mégis többre vágyunk egy sima lakótelepi szolgáltatóháznál. Mert fontos számunkra, hogy Isten háza felismerhető legyen. Láthatjuk tehát, hogy mindkét említett felfogás végletes és téves.
A francia hivalkodó „nagy” gótikával szemben nézzük meg az észak-német “Backsteingotik” templomait. Kővel nem rendelkezvén mégis követni akarták a korabeli építészeti trendet, de a saját eszközeiket és technikai tudásukat bevetve építették meg azokat a mára néha megmosolyogtatóan kedves templomokat, amit a magas építészettörténet “provinciális gótikának” hív. Egyetlen derékszög, szimmetrikus boltív nincs ott. De áll. És működik. Semmi flanc, csak az anyag őszinte struktúrája.
Nincs könnyű dolgunk, ha jó példákat keresünk a magunk számára. A protestáns templomépítési hagyomány leginkább tud mit kezdeni, azok, az adott korban a megújulást, megtérést és egyszerűséget hirdető szerzetesrendek építészete, ahol az épületkomplexum gyakorlatilag egy ipari és mezőgazdasági konszernt kellett kiszolgáljon. Ilyenek voltak a bencések, a belőlük kiváló ciszterek, majd a belőlük kiváló trappisták, stb. Kifejezetten érdemes a szerzetesrend korai időszakaira koncentrálni, amikor még nem veti fel őket a pénz, és szükségszerűen az egyszerűség és célszerűség az építészeti gondolat alapjai.
Követve azonban azt a gondolatot, hogy a helyes dogmatika helyes építészetet hív életre, akkor azt a templomépítészetet keressük, egyszerű, nem hivalkodó, ugyanakkkor részletmegoldásaival a hétköznapi praktikumot is kiszolgálja, mégis elegáns tér – a legjobb, a legszebb, ami Istennek adható. Egy olyan kultúrát keresünk, amely evangéliumi hitű, ami már rendelkezik megfelelő anyagi forrásokkal, de takarékos. Ilyen lehet a 19-20. század fordulóján, vagy a 20. század elején a skandináv építészet. A rendkívül magas építészeti igény, jó ízléssel párosul itt, és mégis a letisztultság és az egyszerűség mellett jelen van a fenkölt elegancia is.
Hadd emeljem ki legkedvesebb svéd építészemet, Sigurd Lewerentzet is (1885 – 1975). Lewerentz ígéretes építészként indult, fiatalkori munkái közé tartozik, a Gunnar Asplunddal közösen tervezett Stockholm Déli Temető (Skogskyrkogården – angolul Woodland Cemetery). Majd Lewerentz otthagyta a tervező szakmát és több évtizeden át ablakok gyártásával foglalkozott. 70 éves volt, amikor megbízták egy templom építésével. Ez lett az 1956-ban elkészült St. Mark templom, azaz Markuskyrkan, Björnhagenben, Stockholm külvárosában. Sosem felejtem el azt az élményt, amikor egy órát metróztam és térdig érő hóban zarándokoltam el a februári fagyban, hogy láthassam ezt a mesterművet. A végtelen egyszerűség társul egy olyan magas színvonalú technikai tudással és eleganciával, ami számomra megismételhetetlen (ITT).
Nagy Tamás: az Evangélikus Egyház legfoglalkoztatottabb építésze volt a ’90-es évektől kezdve, személyesen is ismertem, így el tudom mondani, mit mondott ő a saját templomépítészetéről. A nyolcvanas években nem kevés nehézséget vállalva azért is akart elmenni Amerikába, hogy tanulmányozhassa az amish faépítészetet, aminek a részleteit magába szíva hazahozta azt a technikai tudást és részletgazdag kidolgozást, amit aztán saját templomaiban is megvalósított. Egyetlen asztalossal dolgozta végig tervezői pályafutását, akivel egy fél vonalból is értették egymást. Miközben képes volt ezen hetekig agyalni a gödöllői katolikus templom apszisában lévő üvegablakok színén, hogy még az ablak színe se legyen véletlenszerű, a saját énjét túlságosan tükröző dolog, a padokat mindig ugyanabból a vörösfenyőből készítette, így ragaszkodva a magas minőségű tervezéshez és kivitelezéshez.
Így ír erről a tervező: „A 63 színes üvegablak rejtett üzenetet tartalmaz. Alexander Skrjabin, századvégi holland zeneszerző kutatása eredményeképpen, mely a zenei hangok és a színek összefüggésére irányult, létrehozott egy mátrixot, melyben minden hangnak egy szín felel meg. Ezt a hang-szín kódot felhasználva, az íves fal ablakaira a Kyrie eleison könyörgésünk gregorián dallamát írtam fel. Nem tervezett meglepetés: a színes üvegablakok akkor is világítanak, ha nem süt a nap odakint.”
