AVAGY TÉNYLEG NE LEGYEN HELYE A KERESZTÉNYSÉGNEK AZ ISKOLÁKBAN?
Az elmúlt időszakban többször is találkoztam azzal az állásponttal, hogy (mint az sok más nyugati államban ez már sajnos megvalósult) ki kellene tiltani az iskolákból hittant, az egyházakat és úgy általában mindent, ami a kereszténységhez tartozik. Néha, ha elborítja őket a vérgőz, akkor pedig nem egyszer ezen egyének már egyenesen azt követelik, hogy az egyházi iskolákat is vegyék el a hívektől, és államosítsák őket (mintájuk is van már erre, gondolom, 1945 utánról). Legutóbb pont a belpestiek és progresszívek legújabb üdvöskéje, Pankotai Lili sikerült ezt az elképzelést a világba üvöltse miközben persze sérelmezte, hogy az LMBTQ+ ideológia nem lehet bent a hazai oktatási intézményekben.
Na, és pont itt lóg ki az a bizonyos lóláb. A baloldali-progresszív eszmeiség követőinek (vagy épp az idehaza részben, de facto szellemi elődjüknek is számító kommunistáknak) egy percig sem az a bajuk a kereszténység iskolán belüli jelenlétével, vagy az egyházi iskolákkal, hogy így sérül az „értéksemlegesség”, még ha sokszor erre is hivatkoznak – hanem az, hogy nem a saját értékrendjüket és vallás(pótlék)ukat hirdetik ott minden felületen. Mert lássuk be, ez az egész szivárványos-progresszív eszme egyre inkább vallásként, vagy minimum valláspótlékként viselkedik. S bizony – téríteni is akar. Lehetőleg a legártatlanabbak és épp ezért a legfogékonyabbak között: ezért akarják annyira megcélozni a gyermekeinket.
Ezért akarják eltakarítani a kereszténységet az oktatási intézményekből – ezért akarják betiltani ott a Krisztust. Hogy aztán akadálytalanul beáramolhasson oda az ő ideológiájuk: mint ahogy az történt is gyakorlatilag mindenhol, ahol „kereszténymentesítették” a közoktatást. Az eredményeket pedig már látjuk ott, ahol sikerrel jártak. A különféle szexuális elhajlások brutális növekedése az indoktrinált fiatalok között még csak a jéghegy csúcsa.
A jéghegy alján pedig ott vannak azok, akiket gyermekként sokszor a pedagógusaik, bizalmukkal visszaélve, vertek át: elhitetve velük, hogy a tinédzserkori útkeresésük valójában annak a jele, hogy ők transzneműek, és sokszor egyébként a szülők akarata ellenére rábeszélve őket a „nemváltó” kezelésekre (szándékos az idézőjel, hiszen a nemiségünket nem a külső nemi szerveink határozzák meg, hanem a génjeinkbe van kódolva, azt pedig megváltoztatni nem lehet). Az eredmény pedig: megcsonkított fiatalok tömege akik felnőttként jönnek rá, hogy becsapták őket, s már hiába „detranzicionálnak”, a valódi nemükhöz „visszatérve” sem fogják már tudni száz százalékban megélni a férfiasságukat vagy a nőiességüket: hiszen azt a leamputált mellet, vagy péniszt visszarakni már nem lehet, s a műtéti úton eltávolított méh, petefészek, vagy épp here se növeszthető vissza, a hormonterápia más szervekben való rombolásáról nem is beszélve.
Ne legyen kétségünk: itthon is erről szól a harc. A gyerekeink jövőjéről. S arról, hogy ki nevelheti őket: a szülő, a lelkész, a hitoktató, aki azt akarja, hogy a gyermek boldog és teljes életet éljen (még akkor is, ha más út mellett dönt a fiatal, mint amit ő helyesnek tart), vagy az ideológiai aktivista, akinek csak az a célja, hogy a saját agendáját ráerőltesse a gyermekekre, még akkor is, ha azzal neki csak árt és fájdalmat okoz.
Ne higgyünk a hazugságoknak: nincs olyan, hogy értéksemleges oktatás. Hiszen, még az is, aki őszintén hisz az értéksemlegességben, valójában paradox módon az is egy értékrendet képvisel, melyben minden egyformán értékes ugyan, de ettől még ez is egy rendbe állítja az értékeket: az egyenlőség rendjébe. Ugyanakkor, az ilyen nagyon ritka. A gyakori viszont az, aki értéksemlegességet hirdet, de ez csak a beetetés, a hazugság: a valójában meg nem törekszik másra, mint arra, hogy egyedül és kizárólag az ő “értékei” és eszméi kapjanak helyet az oktatásban, minden más pedig ki legyen onnan tiltva.
A cél pedig a gyermekek indoktrinálása, a kulturális hegemónia elérése, s végső soron mindennek az elpusztítása, ami az „eszmével” szembe megy: hogy így végül célba érjen Marx és Engels nagy álma: az identitás, nemzet, hit, vallás és önállóság nélküli emberek tömege, akikkel majd meg lehet valósítani a kommunista utópiát.
Az utópiát, amit egyszer már Leninék kipróbáltak: és földi pokol lett belőle. Most pedig Nyugatról indulva mások, más módszerekkel, de lényegében ugyanazt az álmot kergetik: és nem veszik észre, hogy az elképzelésük várható eredményéhez képest még Madách falanszter-színe is maga a megvalósult földi mennyország.
Tényleg erre lenne szüksége a gyermekeinknek? Meggyőződésem, hogy nem.
Mint ahogy az is meggyőződésem, hogy igenis, a kereszténységnek helye van az iskolákban, óvodákban, az oktatásban. Amiből még azok is profitálhatnak, akik nem a Krisztus útját választják. Hiszen ugyan mi baja lehet a gyermeknek abból, ha megtanulja, hogy példának okáért, ne lopjon, ne hazudjon, tisztelje a szüleit, dolgozzon szorgalmasan, s segítsen a másikon, ahelyett, hogy ártalmára törne? Bizony, semmi, előnye viszont van belőle. Nem véletlen talán, hogy az egyházi iskolák sokszor sokkal minőségibb oktatást adnak, mint a világiak, s hogy a sikeressé vált emberek közül is oly sokan valamely egyházi oktatási intézményt vallhatják az alma materüknek.
Nyilván, persze, ráerőltetni semmit nem kell senkire. Ezért nem is kötelező az iskolai hittan állami intézményekben, csak választható, s ezért nem kötelező senkinek egyházi iskolába járnia, vagy oda íratnia a gyermekét: de még ha oda is jár a gyerek, akkor sem kötelező hinnie. Mert mi senkit sem akarunk arra kényszeríteni, hogy keresztény legyen. Nem is lehet, hiszen a hívő léthez a személyes döntés elengedhetetlen. Mi elmondjuk, amiben hiszünk, de a választás jogát mindenkinek meghagyjuk.
Nem úgy, mint a baloldali-progresszív aktivisták és ideológusok: ők bizony ténylegesen rákényszerítik a hitüket arra, akire tehetik. Sőt, a végső céljuk nem más, mint az, hogy minden hit, minden gondolat, és minden elképzelés, ami az ő világképükbe nem illik bele, végképp el legyen törölve – és így senki se hihessen, vallhasson, vagy akár csak gondolhasson mást, mint amit ők gondolnak. Ezért hát jobb vigyázni velük és nem bedőlni a mézesmázos szavaiknak és jól hangzó, de halálos fertőt rejtő szlogenjeiknek.
S végül egy utolsó, kitekintő gondolat:
Messzemenőleg támogatom a tanárok helyzetének és az oktatásügynek a rendezését. Már csak azért, mert a feleségem is pedagógus, és mert az én gyermekeim is lesznek egyszer reménység szerint iskolások. Ugyanakkor, meggyőződésem, hogy az az irány, amit Pankotai Lili, a Tanítanék mozgalom, meg a már jelképében is szivárványos PDSZ akarnak megvalósítani, nem az az irány, amerre el kellene induljunk. Nem attól lesz minőségi oktatás Magyarországon, ha az alkalmatlan pedagógusokat (mert van sajnos bőven olyan is) túlfizetjük az adófizetők pénzéből. Nem is attól, ha kitiltjuk az iskolákból a hittanoktatást meg az egyházakat. És végképp nem attól, ha minden oktatási intézményben pedagógusnak álcázott, vagy szerepüket nyíltan felvállaló progresszív aktivisták fognak „LMBTQ+ felvilágosítást” tartani a gyerekeknek.
Én úgy látom, hogy máshol kell keresni a megoldást. S hogy hol? Az már nem ennek a cikknek a témája – de ha az Úr is megtart, remélem, a közeljövőben azt is kifejthetem majd.
