Bő egy hete uralja a közbeszédet egy az Állami Számvevőszék által elvégeztetett kutatás. Kritikusai „szégyennek”, a „kormány okos nőktől való félelmei tükröződésének”, „az asszonynak hallgass a neve” politikának, „szülőgép és fakanálforgató” nőpolitikának nevezik a tanulmányt. Védelmezői – teljes joggal – az igazságtalan túlzásokba eső kritikusok tudatos és rosszindulatú félreértelmezéseiről beszélnek.
Szögezzük le, nevezett munka két alappillér-megállapításon nyugszik:
(1) a diplomás nők társadalmi felülreprezentáltsága hátrányos a demográfia szempontjából. Tehát nem a nők magas iskolázottsági foka a probléma, hanem a férfiak alacsony reprezentáltsága ugyanezen mezőben.
(2) A magyar iskolarendszer eleve poroszos jellegű, női tulajdonságokat (pl. szorgalom, engedelmesség, fegyelem) részesít előnyben, és a férfiasoktól (pl. versenyszellem, impulzivitás, találékonyság) kifejezetten idegenkedik. Ez a tény a pedagóguspálya erős elnőiesedésével együtt tragikus kihatással van a fiúk továbbtanulási esélyeire.
Tegyünk egy kis utazást mindennapi tapasztalataink világába, és vizsgáljuk meg ezek alapján az ÁSZ-jelentés validitását!
1. tapasztalat – Az „… és [nekem már] csak a maradék [jutott]” tapasztalata
Egy orvos- vagy jogásznőt kiképeznek. Ha már megszerezte a diplomáját, néhány évig szeretné bedolgozni magát a hivatásába, és legalább egy minimális karriert csinálni. Közben legvirágzóbb éveit múlatja. És akkor éppen nő az illető, aki szeretne családot is. Körbenéz, és tapasztalja, hogy aki alkalmas lett volna férjanyagnak, az már réges-rég elkelt. A különböző fesztiválokon tömegesen látni a 40 rosszabbik oldala felé tartó, magányosan bulizó, jól szituált nőcsoportokat. Milyen lehetőségek állnak előtte? Választ valami elvált negyven-ötvenest, vagy hozzáköti az életét egy szakmunkáshoz. Mindenképpen „rangon aluli” választás egy nő számára.
A női választás szempontjából elsődleges szempont a biztonság iránti igény. Ez a normális szocializációjú nők számára általában azt a stabil férfiegzisztenciát jelenti, akivel az értelmi és érzelmi intelligencia szintjén megfelelően össze tud hangolódni. Egy igazi nő tudja, hogy ha ez megvan és fenntartható, akkor a szükséges anyagi biztonság megteremtése olyan értelemben másodlagos kérdés, hogy a család jó légköre szinte magától megteremti az ehhez szükséges mindennapi megoldásokat.
Valljuk be, csak annak vonzó az – akár a megbecsültség érzelmi biztonsága rovására érvényesülő – pénztárcavastagság, akinek a személyisége pszichésen sérült. Sajnálatos tapasztalataim szerint ez a női réteg sokkal szélesebb a kelleténél. Azért valami kölcsönös félreértés is lehet a dologban mert párt találni képtelen női ismerőseim arról panaszkodnak, a fiúk mind csak „ugyanazt” akarják, a férfiak pedig, hogy minden lány „olyan” …
2. tapasztalat – A sikeres nők időproblémája
A sikeres nő általában tudatos nő. Tudatosan eltervezi, miből írja diplomamunkáját, hogy az majd segítse karrierjében. Hol helyezkedik el, milyen ütemben, milyen erőfeszítések után lép előre, esetleg „dobbant”. Eltervezi, hogy a komoly ismerkedés ideje csak első komolyabb sikereinek abszolválása, tehát legkorábban 32–35 éves kora körül következhet be.
Tegyük fel, hogy még ebben is sikeres: gyorsan megtalálja élete párját. Először persze vele is kiélvezné az életet, utazik, szórakozik, hogy mégiscsak pozitív érzelmi tankkal és élményekkel vághasson bele a gyermekvállalás nagy, de azért kimerítő projektjébe. Van egy sikeres, értelmes nő, aki pont mostanra időzítené kisgyermeke(i)re szánt maximum négy-hat évét. Talán ennyit kibír a karrierje – gondolja. És akkor jön a döbbenet. Neki, aki eddig saját sikerének kovácsa volt, akinek eddig minden időzítése tökéletes volt, most valami egyszerűen „nem jön be”, „nem akar összejönni”.
A sikertelenségnek eddig ismeretlen és érthetetlen tapasztalata egyre frusztráltabbá, stresszesebbé teszi, ami tovább rombolja fogamzóképességét. Nagy pályamodellje kigondolása és megvalósítása közben milyen egyetlen tényezőt felejtett el? Hogy biológiai órája folyamatosan ketyeg, a nők termékenysége meredeken csökken.
3. tapasztalat – A „józan paraszti ész” és az „alapvető műveltség” kihalása (kiirtása?) az oktatásügyből
Korábban megjegyeztük, a normális szocializációjú nők általában azt a stabil férfiegzisztenciát keresik, akivel az értelmi és érzelmi intelligencia szintjén megfelelően össze tudnak hangolódni. Ehhez pedig valami „általános műveltség” mégiscsak kell, ami a puszta létfenntartáson és testiségen túl közös témákat adhat számukra.
Számos olyan házaspár létezik, ahol a diplomás nő kevésbé kvalifikált férfival él együtt egymás képességeit és igyekezetét elismerő szeretetteljes házasságban. De ehhez ott kell lennie annak, amit régen természetes józanságnak, gyakorlatias értelmességnek neveztek. És valóban, ehhez képest arról még egy szót sem ejtettem, hogy ehhez a józan paraszti léthez képest mit ér ma egy diploma…
Valljuk be mégis, szakmunkástanulói közegben (de még szakgimnázium-technikumiban is) pont sajnos az értelmi (és velük összefonódó érzelmi) készségek erősítése nagyon nehéz. Magyarán szólva, hogy valaki úgy tudjon valamit befogadni, hogy arról építő érzelmeket legyen képes kommunikálni. Vagyis a „rangon aluli”-ságról tett fentebbi megállapítás – a tényszerűen meglévő, nagyon pozitív és örvendetes egyéni kivételek mellett – a nagy számok törvénye szerint mégiscsak releváns.
4. tapasztalat – A mai magyar pedagógustársadalom bajai
Több mint 13 éve mondtam az alábbiakat. (Szerintem azóta csak romlott a helyzet.) A magyar pedagógustársadalom összetétele: 10% fanatikus, 30% még próbálkozik, 50% neki nem jutott jobb, 10% csak a gyermekek iránti őszinte gyűlölete tartja a pályán.
Amikor még tanítottam, egy volt kollégám így fordult hozzám. Tudod, Kálmán, a legrosszabb férfi tanár is jobb, mint a legjobb női… És ez bizonyos szempontból tökéletesen így van. A kamasz fiúknak egyszerűen tudatalatti módon a tanárnő általában antitekintély. Ennek megfelelően a csápjai általában férfi tanárok által tanított tárgyakra nyílnak ki. A pedagóguspálya elnőiesedése tragikusan hatott ki a férfiak felsőoktatásból való kimaradására. És meg merném kockáztatni, hogy a 10% fanatikus tanárzseni minimum 80%-a férfi.
Ez leginkább az eredményes versenyfelkészítésekben és a keze alól kikerülő fiúk továbbtanulási mutatóiban látszik. Ha tudjuk, hogy a középiskolai tanárok között – az általános iskolaiak totális, 80% fölötti elnőiesedettségével ellentétben – még mindig 56% a férfitanárok aránya, csekély számításaink szerint egy férfitanár 3–4-szeres eséllyel lesz sikeresebb a pedagóguspályán, mint egy nő. Éppen ezért tragédia, hogy a magyar társadalom úgy osztja ki a nemi szerepeket ( nyomatékosan hangsúlyozom, itt nem tényállítást teszek, hanem társadalmi percepciót írok le!), hogy egy tanári fizetés mellett „háztartást vezetni és gyermeket nevelni lehet, de családot eltartani semmiképpen sem.”
És mi a helyzet a tanulói sikerességi mutatókkal? Valljuk be, hiába 2:1-es a létszámarány a lánygimnazisták javára, a versenyeredményességi szint 2:3-hoz, fordított előjellel. Vagyis a fiúk fajlagosan kétszer sikeresebbek a lányoknál. Ennek alapvető oka a maszkulin versenyszellem és egy dologra való rákoncentrálás képessége. Sajátos módon ezen számokat csakis a koedukáció megszüntetésével lehetne a kiegyenlítés irányába eltolni.
A fiúk között ugyanakkor vannak inkább reál, inkább humán, inkább műszaki beállítottságú egyének. A szociális kompetenciák a fiúknál jóval gyengébbek, mint a lányoknál. A női tanárok (ahogy egyébként a rossz férfitanárok is) elsősorban a fiúknak nem adják meg a továbbtanuláshoz szükséges löketet, mégpedig elsősorban reál, műszaki és informatikai területeken. Márpedig ezek a szektorok lennének kulcsfontosságúak a Magyarország gazdasági újjáépítése, vagyis a negyedik ipari forradalom kihívásainak megfelelő humánerőforrás-képzés szempontjából.
Vagyis tényleg nem a nők magas iskolázottsági foka a probléma, hanem a férfiak alacsony reprezentáltsága ugyanezen mezőben, a férfias „fore”-oknak, készségeknek megfelelő hivatások területén.
5. tapasztalat – A „rossz gyerek” problémája a mai magyar oktatásügyben
Ahogy láttuk, az állami számvevőszéki vizsgálat azt is megállapította, hogy a magyar iskola inkább az olyan „lányos” tulajdonságoknak kedvez, mint a szorgalom, az engedelmesség, fegyelmezettség stb. Az iskola visszavezetése a poroszos útra ebben a környezetben valójában azt eredményezi, hogy nem jut idő a tehetséges, élénk értelmű, de az iskolai (sokszor értelmetlen) kötöttségeket rosszul tűrő gyerekekre, akik így hamar a „rosszak” között találják magukat, ami a magyar iskolarendszerben egyet jelent a „rossz tanulóval”, bármilyen okos is a gyerek.
A fentebbi megállapításban – őszinte sajnálatomra – nagyon nagy igazság volt. Amíg még tanítottam, az alábbiakat kellett megállapítanom: A magyar oktatásügy fő baja a statisztikai képmutatás. Elégségest adunk a jó magaviseletnek, ha nem is tud semmit, csak hogy előre lökdössük és szabaduljunk tőle. Ilyen körülmények között a -2-re buktatunk. Vagyis azokat a diákokat „meszeljük el”, akik nemcsak tudatlanok, lusták, de szemtelenek is. A lányos simulékonyság kerül – sajnálatos módon koedukált – oktatási rendszerünkben szembe a kihívó fiús kivagyisággal, amelyeket fiúosztályok esetében a „ne a lányok nagyzolj, hanem a fiúk előtti versenyhelyzetben mutasd meg, ki vagy” felszólításává lehetne szublimálni.
Ha azonban megnézzük a követelményszinteket, azt vesszük észre, az ötös szintet meglehetősen nehéz, és megfelelő képességű tanulóktól is nagy odafigyelést igénylő dolog teljesíteni. Miközben tehát a „rossz tanulótól” a rendszer előre lökdösve igyekszik szabadulni, a „jó tanuló”-t kifejezetten terheli és kizsigereli. Ha pedig ilyen körülmények között a 0-re kettest adunk, az ötösért ugyanakkor „szívatunk”, hol lesz itt a két „közepes” színvonal megbecsültsége? (Sajnálatos módon a magyar tudat eleve a „jeles”-t azonosítja a „jóval”, amihez képest a 4-est leértékeli). Bizonyára sehol – ahogy az ember csak belső késztetések, szülők vagy környezet által noszogatott „elkötelezett” lehet, vagy „csak görbüljön” vagány. Harmadik lehetőség, a régi „tisztes szegény” mintájára a „tisztességes szorgalom” egyszerűen nem adatik, mert kivétetik a rendszerből.
6. tapasztalat – Még egy szó a poroszos oktatás védelmében
Szerény ellenvéleményem szerint poroszos iskola nem volt „ab ovo” ellensége a kreativitásnak. A poroszosság a kis dolgokban először megnyilvánuló rendszeretet, rendigényt jelentette. Be kellett gombolni az ingnyakat, fényesre kellett pucolni a cipőt, illedelmes jelentkezés után meg kellett várni a tanári felszólítást, de azután szabatos tömörséggel föl lehetett tenni a kérdést, amire a tanár a gyerek értelméhez alkalmazott, megfelelő módon meghatározott fogalmak köré szervezve igyekezett a válaszát megadni. Ha a németek nem lettek volna olyan találékonyak, nem tudtak volna négy, illetve hat évig 3-4x/10x-es túlerővel szemben is világháborúkat vívni.
Vekerdy Tamással értek egyet, aki szerint a poroszos nevelés addig volt életképes, amíg a családon belüli napi kapcsolat, a beszélgetésben és a testkontaktusban (pl. simogatásban) megnyilvánuló figyelem még mindennapos gyermeki tapasztalat volt. Én azt látom, hogy a „rossz gyerekek” szinte ordítanak az ezek utáni krónikus hiány fájdalmában.
