Két dolog jellemez bennünket: az egyik, hogy éhezzük a szeretetet, a másik, hogy fáradtak vagyunk adni. Sokszor ez utóbbi azzal is párosul, hogy úgy érezzük: a másik nem érdemli meg. Mindegyik jellemző érzés. Ha onnan nézzük, hogy mi adunk szeretetet, akkor az a kérdés: méltó-e a másik a szeretetünkre? Ha a befogadói oldalon vagyunk, akkor úgy gondoljuk: szeress ingyen, feltétel nélkül!
Érdem és ingyenesség? Megérdemli? Megérdemlem! Én vagy a másik van a fókuszban? A szeretet és az igazság kioltják egymást? Ha ez így lenne, akkor oximoron lenne a viszonyuk: tűz és víz – feloldhatatlan ellentét. Kétségtelen, hogy társas viszonyainkban az igazság és szeretet sokszor kerül szembe egymással, de ez nem oximoron, hanem paradoxon. Ma a paradoxont szintézissel oldják fel, mert képtelenek elviselni és nem kevésbé azért, mert vannak bizonyos céljaik: egy új szeretet és új igazság bevezetése.
Isten parancsa: szeress! – és ezt Isten radikálisan komolyan gondolja. De elválasztja az igazságtól, mert a szeretethez nem kell a másiknak méltóvá válni. Ugyanakkor Isten az igazság dolgában is radikális – halálosan komolyan veszi, egy jottányit sem ad fel belőle, ezért hal meg Jézus Krisztus a kereszten. A paradoxon marad, mert az igazság és szeretet egyaránt radikálisan fontos.
A paradoxon feloldására egyedül Isten volt képes:
a kereszten az igazság és szeretet vonalai elmetszik egymást és a metszéspontba Krisztus áll értünk.
Minden egyéb csak sokasítja problémáinkat, de meg nem oldja. És közben éhezünk, éhezzük, hogy szeressen már valaki minket. Mert a szintézissel az a gond, hogy a “szeretet” mindent elfogad és akkor nincs többé bűnnel szembeni igazság vagy van “igazság”, ám ez irgalmatlan azokkal akik nem fogadják el, így nincs többé szeretet. Mindez ma nagyüzemi módon tombol kultúránkban:
– az elfogadó szeretet nevében nem számít többé, hogy mi az igazság, mi a jó és mi a rossz – csak a kritikátlan elfogadás elfogadható
– az új szeretet igazságának nevében pedig eltörölnek mindenkit, aki nem hódol be az “elfogadás evangéliumának” – és ebben nem ismernek semmiféle kegyelmet és toleranciát
J.K Rowling a Harry Potter szerzője nem tudta, hogy megváltoztak az idők. Ugyanis nem fogadta el, hogy egy eredetileg férfi transz személy lehet nő és azt gondolta, hogy szabadon kifejtheti ebbéli véleményét. Tévedett. Mert ezért kiirtották a közéletből, megfosztották még a saját maga által létrehozott fantasy univerzum eseményeiben való részvételtől is (a filmek 20 éves évfordulóján sem volt jelen). Úgy tűnik a “szeretet”, az elfogadás új “evangéliuma” az azt nem elfogadókkal szemben irgalmatlan. Nem liberális, a véleménykülönbséget megengedő, hanem diktatórikus és sikeres inkvizíciókat hajt végre. Megállapítás: a tolerancia korszaka ezennel véget ért!
Ez egy ember dolga csupán – miért érdekes ez? – mondják.
Azért érdemes pontosítanunk: egy ember dolga, aki látszik, mert sokan ismerik, mert híres. És akik nem látszanak, de ugyanúgy eltörlés lesz a sorsuk? Szaknyelven: cancel culture. Továbbá úgy is feltehetjük a kérdést: ha egy ismert emberrel ezt csinálják, akkor mit fognak tenni azokkal, akik nem ismert emberek? Nemde sokkal inkább példát statuálnak, precedenseket teremtenek? Szeretetről és elfogadásról prédikálnak, de akik ezt a “szeretetet” nem fogadják el azokat inkvizíciós eljárás alá vonják? És visszatérve az “egy ember dolga” vélekedéshez: aki olvas tudja, hogy sok ember járt így (akikről tudhatunk).
SZERETET ÉS IGAZSÁG – MEGSZÜNTETŐ SZINTÉZIS
De azért fontos azt is látni, hogy gondolati síkon mit csinálnak, valójában miről is szól ez a történet? Azaz: elvi síkon mi történik a szeretet- igazság paradoxonnal?
– szintetizálják a paradoxon két pontját, vagyis egy közös szintetizáló középpontba húzzák be az “igazságot” – így nincs többé szeretet, és a “szeretetet” – így nincs többé igazság sem – ez az új progresszív zsenialitás!
Emögött egyszerre áll ott a paradoxon elviselhetetlensége és az erőszakos, kérlelhetetlen indulat egy új erkölcs bevezetésére. Sőt, az “elfogadás evangéliuma” nem “elfogadás” vagy “választás” kérdése, mert ha akarjuk, ha nem – kikényszerítik!
SZERETET ÉS IGAZSÁG: MINDKETTŐRE SZÜKSÉGÜNK VAN!
Az 1Kor 13-ban a szeretet himnuszában az üzenet fókusza nem a szeretetet kapó ember pozíciójába állít bennünket, hanem a szeretetet adó személy pozíciójába! Nem arról szól, hogy nekünk mire van igényünk, szükségletünk, elvárásunk vagy manapság mindennel kapcsolatosan emlegetett jogunk. Korunk gyermekeként énközpontúak vagyunk, és ez a fajta gondolkodás áthatja a gondolatainkat. Mindent ebből a nézőpontból szemlélünk. de a szeretet himnusza kinavigál ebből a nézőpontból.
ONE MORE THING: az 1Kor 13 nem beszél az igazság kérdéséről! Azért nem, mert a szeretetet nem teszi függővé attól, hogy a másik milyen: igaz ember vagy sem. Ám ezzel nem adja fel az igazságot, hanem máshol kezeli, a maga helyén. A szeretet tehát nem érdem dolga, azaz nem arról szól, hogy ki kell érdemelni. Ha így lenne sosem végeznénk az érdemek felhalmozásának sziszifuszi munkájával, arról nem is beszélve, hogy a lécet mindig lehet a teljesítmények tekintetében feljebb és feljebb tenni.
Az igazság és szeretet paradoxon kérdésében Werner Heisenberg segíthet nekünk. Ugyanis az általa felfedezett és megfogalmazott “határozatlansági tényező” azt mondja ki, hogy nem lehet egyszerre mérni egy részecske helyét és impulzusát, mert törvényszerűen rossz eredményre jutunk. Ebből következik, hogy a helyes eredményekhez külön-külön kell ezeket a méréseket elvégezni. Az igazság és szeretet paradoxona csak a kereszten találkozik és oldódik fel. Ez az evangélium.
Az igazság dolgában Isten előtt nagyon rossz helyzetben vagyunk, mert bűnösök vagyunk. Kézenfekvő lenne a bűn szintmérőjét lejjebb állítani – hogy szerethessen minket. Ám ezzel Isten relativizálná a bűnt. Ezt Ő nem teszi meg – és mégis szeret bennünket. A progresszió megteszi: leszállítja a bűn szintjét a nullára és végül szeret? Nem, hanem kiírtja azt, aki az új “evangéliumát” nem fogadja el.
EGY dolgot nem lehet megtenni és EGY dolgot pedig meg kell tenni:
