A De sacra corona Hungariae megjelenése (1613) és a De monarchia megírása (1619–1620) között Révay Péter foglalkozott a Szent Korona eredetének kérdésével, és az utóbbi művében papírra is vette az arról szóló gondolatait. A koronaőr e – szükségszerű módon spekulatív – megjegyzéseinek valóságtartalma azonban nem vethető össze a többszörös szemrevételezést követően készült, tényszerű és a korábbi könyvéhez képest változatlanul hagyott „műtárgyleírással”.
Ráadásul a Szent Korona ötvöstárgy,
így az írott források mellett azonos súllyal veendők figyelembe a kortárs képi ábrázolásokból, valamint a szerkezeti vizsgálatokból levonható következtetések. A kizárólagosan az írott forrásokra alapozó és még azokat is kiforgató történészi vizsgálódások tudománytalanok.

Annak igazolása, hogy a Dukász-kép kései jövevény a Szent Koronán, a következő megfontolások által történt. A keret nélküli zománclemezt két szegecs rögzítette a mögötte lévő pántszakaszhoz, mielőtt Müller Lajos pesti aranyműves azt 1867-ben hozzáforrasztotta volna a mögöttes kerethez. Egy-egy 1790-ben és 1792-ben készült ábrázolás, valamint ugyanakkor keletkezett két írott dokumentum egybehangzóan arról tanúskodik, hogy a császárábrázolásban ma is látható szegecsek akkor még nem voltak benne, azok ottlétéről először 1825-ben értesülünk.
Mi tartotta a szegecsek behelyezése előtt a Dukász-lemezt a hátsó oromzaton? A Szent Koronát 1983-ban vizsgáló aranyművesek és az 1990-ben tanulmányozó ötvösök megállapították, hogy azt a zománckép hátlapjának aljához forrasztott kis aranylemez segítségével kísérelték meg rögzíteni az abroncshoz. Papp László, a Szent Koronát 1990-ben vizsgáló egyik ötvös szakvéleménye ezt a rögzítést igen gyengének minősítette, és teljes mértékben kizárta, hogy több mint fél évezreden át megtarthatta volna a zománcképet, ha az eredeti eleme lett volna a Szent Koronának.
Az ötvösmester véleménye csupán egy nyilvánvaló tény szakember általi kimondása: a szegecsek behelyezésének szükségessége önmagában igazolja a Dukász-lemez első rögzítésének gyengeségét. A Geóbitzász (GewBITZAC) névfeliratú és a Kón (KwN) névfelirat-rövidítésű zománcképekkel kapcsolatban is jó okkal felmerült, hogy cserélt darabok.
A Mű képi üzenetének teljes olvasata sokszorosan meghaladja a jelen tanulmány kereteit, így annak csak a Szűzanyát érintő elemeit emelem ki. A Szent Koronán három nagyobb méretű és kiemelt helyzetű zománckép foglal helyet: a Teremtő képmása a pántok találkozásánál, valamint Jézus és a Boldogságos Szűz ábrázolásai a pártázat homlokzati és hátsó részén. A három kép mérete ebben a sorrendben csökken, pontosan visszatükrözve az égi hierarchiát. Szűz Mária képmásának méretére a Dukász-kép mögött megbúvó, máig meglévő kerete alapján következtethetünk.
A Teremtő zománcképe egy 50 mm élhosszúságú négyzet. A Krisztus-kép, illetve a hátsó foglalatban hajdan elhelyezkedett zománc rendre 47, illetve 44 mm széles, valamint 44, illetve 31 mm magas. A Szent Korona a X–XI. század bizánci ötvössége többi olyan műalkotása közé illeszthető, amelyeken egy kerek aranytárgy két átellenes oldalán Jézus, illetve Mária zománcképe szerepel. Ezek legismertebbike a velencei Szent Márk-székesegyház Kincstárában őrzött X. századi Romanos-kehely.
A Szent Koronán az abroncs alapkörét – amely a fej formájához igazodva valójában kissé elliptikus – a pántok keresztje osztja fel, létrehozva az emberiség által használt egyik legősibb szimbólumot, a kör-keresztet. A kör az isteni tökéletesség jelképe, a kereszt ágvégei által kijelölt négyzet az isteni változhatatlanságé, a kereszt maga ebben az értelmezési rendszerben pedig a tér és az idő felosztásáé.
Révay Péter a XVII. század elején még értette a Szent Korona számrendjét; „[…] a csúcsok, drágakövek, ábrák, aranyozott függelékek számában nagyon pontosan és következetesen a kilences figyelhető meg. A kettős köb (cubus geminus) van ugyanis benne.” A kifejezés a 23 = 8-ra és a 33 = 27-re utal. Ezt meglátásom szerint inkább az ikerköb, vagy még inkább a köbpár kifejezés adja találóbban vissza. A Szent Koronán lévő „ábrák”, azaz zománcképek, valamint a csüngőkben helyet foglaló ékkövek teljes száma, a 8 pedig az apostolképeké, az abroncs zománcképeié, a pártázat azsúrzománcaié és az abroncson lévő nagy ékköveké.
E felsorolás is azt mutatja, hogy az „ékítmények” körében előforduló leggyakoribb szám a 8, azaz kettősség, a megosztottság, a polarizáltság köbre emelve. A középkor embere még minőséget tulajdonított a számoknak. Metafizikai értelemben a Kettő nem Egy meg Egy, mert az Egy a teljesség. A Kettő a megosztottság, a polarizáltság minőségét fejezi ki: világos-sötét, fent-lent, ég-föld, férfi-nő, élet-halál, meleg-hideg, pozitív-negatív, stb. Mindez a világunk alapvető jellemzője. Úgy is mondhatjuk, hogy a világban lévő őseredeti feszültség minősége.
A kiemelt méretű és elhelyezésű zománcképek mindegyike közötte van nyolc másiknak: a Teremtő az apostolok, a Jézus pedig a pártalemezek között foglal helyet. Ha gondolatban elöl függőlegesen elvágjuk az abroncsot és egyenesre hajtjuk, akkor képileg is láthatóvá válik, hogy a Szűzanya képmása az abroncs zománcképei, azaz nyolc, az evangéliumi idők után élt személy ábrázolása között helyezkedett el.
Mindezek fényében látható tehát, hogy a Mű minőségét a 3 és hatványai határozzák meg. Ha a nyolcelemű zománckép csoportokhoz odatesszük a fent leírt rend szerint a közöttük elhelyezett, az égi hierarchia csúcsán álló „személyeket”, akkor ők „kiteljesítik” a nyolcasságok tagjait, és a velük kibővült együttesek létszáma már 9, azaz 32, a három együttesé pedig összesen 33.
A Hármat a középkor harmonikus számnak tartotta, mert feloldotta a Kettő hordozta feszültséget. Ezek nem racionális megfontolások, ám Révay Péter kora több mint egy évszázaddal előtte volt a „felvilágosodás” deszakralizáló hullámának, és még szakralitásban, minőségekben gondolkodott. Ha érteni kívánjuk a szavait, akkor nekünk is így kell tennünk, s a Szent Korona képi üzenetei is csak ezzel a mentalitással olvashatók.
Az abroncs, pártázat és a pántok alkotta koronatest háromszintű építmény. Ebben a sorrendben megfeleltethetők a testnek, a léleknek és a szellemnek. A kiemelt méretű zománcképeken ábrázolt három alak elhelyezkedése természetesen pontosan igazodik ehhez a sorrendhez: a nem ábrázolható Teremtő a szellem, Jézus a lélek és a Szűzanya, a Megváltó földre születésének közege pedig a test ebben az analógiás láncban.