Avagy, miről szól valójában az olimpiai megnyitó kapcsán a keresztyének részéről történő felháborodás?
A párizsi olimpia botrányos megnyitója után a keresztények, akik az LMBTQ showban az utolsó vacsora karikatúráját ismerték fel, érthető módon, felháborodottan reagáltak. A baloldali-progresszív erők számára valószínűleg meglepetés lehetett, hogy ilyen szinten megmozdult a keresztyén világ, mert eddig az volt a jellemző, hogy büntetlenül ott rúgtak éppen belénk, ahol akartak.
Sok mindenről lehetne beszélni ennek kapcsán, de ezt már megtették helyettem mások. A felháborodásra progresszív oldalról viszont érkezett egy olyan reakció, amiről még nem nagyon ejtettünk szót: ez pedig a sértődöttség vádja.
Némi tanácstalan késedelem után ugyanis elkezdtek feltünedezni az olyan írások és megnyilatkozások, melyek nem csupán kétségbe vonták a felháborodásunk jogosságát, de egyenesen értetlen álnaivitással, bociszemekkel néztek körbe és kezdték el kérdezgetni, hogy
„ugyan miért kell ezért megsértődni, kedves keresztények”?
Kérdésként tűnt fel ez legtöbb helyen, de állító kérdésként: a kérdésben ugyanis ott rejlik a vád: „sértődés, hiszti ez kedves keresztények, ami nem méltó hozzátok, úgyhogy legyetek szívesek végre befogni a szátokat”.
Most tekintsünk el attól, hogy az ezen kérdést feltevők általában azok közül kerülnek ki, akik képesek azon is megsértődni, ha egy férfi nem zárja össze a lábát a metrón, vagy ha valakit, aki nőnek képzeli magát férfi létére, leuramoznak – magyarán azok közül, akik, amikor a saját érdekeiket szolgálja, bárki és bármi helyett megsértődnek, hangosan hisztizve és vernyákolva, remélve, hogy ezzel elérhetik a céljaikat. Az álszentség és a kettős mérce nem meglepő a progresszív baloldal részéről: most is csak ezt láthatjuk.
Az igazi kérdés azonban, amira ki akarok térni, az maga a kimondott-kimondatlan vád – valóban arról van szó, hogy megsértődtünk volna?
A válaszom és határozott álláspontom a következő: NEM.
Hiszen miről szól a sértődés? Valamivel megbántanak, és ezt magunkra vesszük. Nem áll ettől távol a bosszúállás sem: elégtételt veszek az engem ért sérelemért. Mindeközben pedig az egész érzés lényege egy – az én, az egó. Azzal, hogy ez a fajta viselkedés méltatlan egy hívő keresztényhez, abszolút egyetértek, bárki is mondja. Nem az a feladatunk, hogy sértődékeny hópihékként keressük, hogy éppen miért érezhetünk sértettséget és dühöt – ebben amúgy sem tudjuk megverni a magukat „társadalmi igazság harcosaiként” aposztrofáló balprogresszíveket, akik közül sokan ezt foglalkozás- és/vagy életvitelszerűen űzik.
Viszont meggyőződésem, hogy ami most történik a keresztyén világban, az nem sértődés és nem is hiszti. Hanem ugyanaz az érzés, amit minden ember érez, amikor egy szerettét, közeli jóbarátját mások bántják, megalázzák és kigúnyolják.
Nem gondolom, hogy bármelyik progresszív megmondóember lenne annyira elvetemült, hogy azt mondja, hogy amikor a saját testvérét, szülőjét, feleségét, férjét, gyerekét, jóbarátját kifigurázzák és megalázzák ország-világ előtt, akkor az emiatt benne ébredő felháborodás jogtalan és érthetetlen. Sőt, ebben a helyzetben minden bizonnyal jogos és érthető felháborodással szállna ezen szerette védelmébe, vehemensen, teljes erőből, lehet, akár még odáig is, hogy a végén tettlegességig fajuljon a dolog.
Ugyanezen jogos és érthető felháborodás az, ami most a keresztényekben is munkálkodik – elvégre, Isten Fia, akit kigúnyoltak ott (és igen, Őt gúnyolták ki, ami egyértelműen kiderül az olyan korai megnyilvánulásokból, amelyeket még az új progresszív központi narratíva előtt adtak ki, majd annak megérkezése után gyorsan le is töröltek: erre egy példa (ITT).
Isten Fia, s benne maga az Isten.
Ő pedig a hívők számára semmivel sem kevésbé szeretett, mint a legközelebbi rokon. Sőt.
Az Atyaisten számunkra a menyei Édesapa: a legszeretettebb, akinek irántunk való szeretete oly nagy volt, hogy a saját Fiát sem kímélte, hogy minket az örök haláltól és a bűntől megmenthessen. Jézus Krisztus számunkra a Testvér, az Első, a Legnagyobb: Akit követve mindannyian az Atya gyermekei, illetve a Krisztus és egymás testvérei lehetünk.
Hogy ne éreznénk hát, amikor Őt gúnyolják, pont ugyanazt, amit akkor éreznénk, ha a szüleinket, testvéreinket, házastársunkat, legjobb barátunkat gyaláznák és aláznák meg ország-világ előtt? Hogy ne háborítana fel minket, amikor Jézust egy „Meleg Újszövetséget” reklámozó, egy kövér, zsidó, leszbikus nővel figurázzák ki? (Halk zárójel: ne higgyük azt, hogy a nemzetiség véletlen, és nem tudatosan ültettek Jézus helyére valakit, aki ugyanazon nemzet tagja, mint amelynek Ő is volt, mikor emberként köztünk járt.) Hogy ne kelnénk védelmére a legnagyobb Szerettünknek és jeleznénk, hogy az, ami történt, bizony túlment minden határon?
Az, ami most történik a keresztyén világban, meggyőződésem, hogy pont abból féltő szeretetből fakad, amely Krisztust is emésztette, amikor haragra lobbanva ostort ragadott és kiűzte a kereskedőket és pénzváltokat az Isten házából. Szent harag ez, melynek nyugodtan helyet adhatunk. Mert ez alapvető – ez szükséges – és ez jó, hogy így van.
Hiszen, ha nem így tennénk, ha nem ébrednének bennünk ilyen érzelmek, az jelezné az igazi bajt: azt, hogy nincsen közünk a Krisztushoz. Azt jelezné ez, hogy nem szeretjük Őt. Mert ha szeretjük, akkor az, hogy Őt gyalázzák és gúnyolják, nem hagyhat minket hidegen. Ha viszont Ő számunkra nem fontos, akkor persze, nem fogunk felháborodni sem.
Legyen ez intő jel azok számára is, akik magukat kereszténynek nevezik, Andelic Jonathántól Gellai Tiboron át Lukácsi Katalinig mindenkinek. Nekik is szól ez az írás, meg mindenki másnak, aki velük együtt, eltartott kisujjal ostorozza azokat, akik most meg mernek szólalni és felháborodásuknak hangot adni: jó lenne, ha magukba néznének és tisztáznák a viszonyukat az Úr Jézus Krisztussal. Mert szemmel láthatóan van mit tisztázni.
De legyen ez tanulság azok számára is, akik azt hiszik, hogy a Krisztust büntetlenül lehet gyalázni. Nem, nem, lehet – van Istennek még népe, aki ezt nem fogja szó nélkül hagyni. S van Isten is, aki igaz bosszút áll az Ő és népe gyalázóin, megfizetve nekik cselekedeteik szerint.
Mindenekelőtt pedig legyen ez biztatás a keresztyén testvérek számára. Ne féljetek az Istent szeretni – és ne féljetek attól, hogy felszólaljatok az Őt gyalázók ellen! Erősebbek vagytok, mint hiszitek – csak ragaszkodjatok az Úrhoz és ne féljetek kimondani az igazságot. Ne féljetek azoktól, akik hallgatásra intenek benneteket és ne is engedelmeskedjetek nekik: nektek szólnotok kell! Szelíden, de határozottan. Bátran és megalkuvás nélkül. Isten adja a szájatokba a szavakat, ha Benne bíztok és az Ő hatalmával nem állhat semmi szembe. Tudják ezt a sátán szolgái is: pont ezért remélik, hogy hallgatásra bírhatnak benneteket: mert rettegnek a Szótól, rettegnek a szájatokból kijövő isteni üzenettől.
Lejárt a hallgatás ideje. Lejárt a meglapulás ideje. Itt van viszont a harc ideje: Krisztus hív harcba. Készen állsz?
