Kelt levelem: irodám csendjében november 21-én
Kedves Barátom!
Gyülekezetünkben, és sok más környékbeli és távoli gyülekezetben is lezajlott már a tisztújítás, a presbiterállítás. Valamit el kell mondanom neked, ami a közeli napok élményeként szűrődött tapasztalássá bennem. Nem új tapasztalatom ez, hanem azok a telefonok, jelzések, beszélgetések, amelyeket az elmúlt napokban ismerőseimmel, barátaimmal lefolytattam, megerősítik a már meglévő gondolataimat.
Nevezetesen is – újra – a hitelesség, a kisugárzás, a kifelé való üzenet kérdésében, a presbiterválasztás kapcsán. Döbbenetes élességgel látom ezekből a megszólalásokból, hogy azt a felépítményt, amelyben élünk, egyszerűen, negatíve meghaladta az idő.
Holott amikor a presbiteri rendszert bevezették a Tiszáninnen, Tolnai Dali János, Medgyesi Pál és mások elő-munkája, harcai után, az egyház sokkal jobb kondíciókban leledzett, mint manapság. A presbiter választásokkal, jelölésekkel nem sok gond volt, mert volt kiből válogatni, nem csupán szám, de odavalóság tekintetében is.
A múlt század ötvenes-hatvanas éveitől aztán, gyülekezeteink elfogyásának, itt-ott élet-halál harcának későbbi évtizedeitől a presbiterjelölés, választás, már egyre jobban kényszer-szülte megoldásokat termelt. Presbiternek, egyházfinak lennie kellett, a létszámot ki kellett tölteni, ezért a szempontok is alapjaiban átalakultak. Kialakult és ma is él sok helyütt az az ideológia a jelöltek személyét tekintve, hogy „Nem járt eddig templomba? Válasszuk meg presbiternek! Majd akkor járni fog!”
Az emberek meg, a közfelkiáltásos rendszerben is, meg most, a titkos szavazásos rendszerben is tudják: presbitereknek lenniük kell, még ha nem is feltétlen odaillők. Attól még lesz istentisztelet, lesz egyház, lesz pap, aki majd engem is eltemet. De nem ez az igazi kérdés, hanem az, hogy lesz-e következő nemzedék? S itt van a gondolkodásban egy súlyos ellentmondás: megszavazunk oda nem illő embereket, mert mit is tehetnénk?
De egymás között, titokban, vagy nyíltan, családban, a templomtól egyébként messze élő gyermekeink előtt megtárgyaljuk a presbiterek alkalmatlanságát. És bejárja a falut a belülről kiindult kritika szelleme, jól megpatkolva az amúgy is, a pályán kívülről bekiabálók ellenszenvét. S egy ilyen légkörben ki az, aki csatlakozni akar a gyülekezethez? Pláne, ha fiatal?
Ez, hogy „Tudom, nem odaillő, nem alkalmas, de presbitériumnak lennie kell!” – fájdalmasan valóságos állapotokat tükröző vélekedés. Nyílt támadási, kritikai felület olyan falvakban, ahol végletesen sekélyes a merítés lehetősége. Mit lehetne itt tenni? Hiszen, ha belegondol az ember, akkor ez is csupán egy szegmense, része a problémáknak, melyek orvoslását eszközölni kell, de a többi, égető kérdés mellett, a legnagyobb bölcsességet igénylő feladat az, hogy hol kezdje el az ember?
Itt újra a látás fontossága domborodik ki! A látásé, mely nélkül elvész a nép! Ezért szorgalmazom, mondogatom, és de jó lenne, ha már előrébb járnék a megvalósításban is: létre kell hozni lelkészi stratégiakutató műhelyeket! Imádkozó lélekkel, gondolati nyitottsággal, Istenre figyelő szívvel analizálni, döntéseket hozni, és ha kell, akár vér és dac szövetséget létrehozva, egymást serkentve, egymásra odafigyelve, azonosképpen lépni, amennyire lehetséges.
Parókiák, imatermek kell, hogy sürgősen otthont adjanak ezeknek a fórumoknak. Két-három falu lelkipásztorának kell összeülnie, imádkoznia, együtt gondolkodnia, és létrehívni valami egységesen újat, lépésről-lépésre. Az egyház – en bloc – túl nagy ahhoz, hogy egységes mozdulást lehessen elvárni tőle. De gyülekezeteiben igenis megmozdulhat az egyház, és az összefogásból erő sugárzik, jó és elvetélt próbálkozások tanulságaiból belülről erősödhetnek közösségeink.
Victor János már a múlt század közepén leírta, hogy egyházunk egyik legnagyobb baja-bűne, hogy elfeledkezett egyház mivoltáról, küldetéséről, fő irányultságáról, vagyis Isten dicsőségének munkálásáról, a lélekmentés szolgálatáról. Ennek az amnéziának a kiteljesedése zajlik korunkban. S ennek a felejtésnek, romlásnak egyik legkézzelfoghatóbb jele a presbitériumok válsága.
Szintén a múlt század második harmadában mondta a családban az egyik jól képzett, akkorra már idősödő lelkipásztor: „Gyülekezeteinkben a presbiteri rendszer nem épülésére, ha kárára van az egyháznak.” Az akkori, addigra már eléggé keserű jelen egyik pillanatának lenyomata volt ez a kijelentés, amivel teljességében nem érthetünk egyet, de jelzi: ez a vajúdás, ami mára több gyülekezetben lassan a fennálló struktúrákat veszélyezteti, nem új keletű. Régi probléma, évtizedes vajúdás ez, amit ez a nemzedék is örökölt, az akkori állapotokhoz képest is erősen amortizálva.
Ebből kifolyóan a lelkészi stratégiakutató műhelyek, az együtt gondolkodás egyik első lépése a presbitériumok helyzetének, lelkiségének, a presbiterré válás feltételrendszerének, az ajánlott arányok módosításának a megreformálása kell, hogy legyen. Itt látásom szerint a legfontosabb a tanítás! Tanítani, folyamatosan információkkal, a bibliai alapok korszerű, érthető, népszerű megokolásával kell ellátni a gyülekezeteket. Nem elég egyszer-egyszer mondani, folyamatosan, sok oldaláról kell megvilágítani e kérdést.
Ennek a tanításnak az egyik erős támasza lehet a kátémagyarázat újra bevezetése gyülekezeteinkben. Hétközi alkalmakkor, vasárnap délutánokon újra és újra végigtárgyalni a két hitvallásunkat részleteiben és korszerűen. Talán emlékszel az egyik jeles író soraira, amit idéztem volt egyik előbbi levelemben. Azért szükséges folyamatosan, állhatatosan mondani, tanítani a presbitériumok fontosságáról, a felelős őrállásról, az erkölcsi és egyéb minimumokról a népet, mert át kell törni annak a falát, hogy az emberek zöme csupán a szavak mögötti Istent keresse alkalmainkon.
Az értelemre, a rációra kell hatni, hogy gyökeret verjenek a bibliai információk, és ne kemény, vagy ilyen-olyan televényre hulljon a mag. Fontos lenne időről- időre presbiteri képzéseket tartani. Ha környékbeli lelkipásztorok szűkebb körű összefogással két-három gyülekezetben a presbiterek tanítására nézve terveznek programokat, figyelembe véve a nagyobb szervezetek, egyházmegye, kerület, Presbiteri Szövetség alkalmait is, hasznos lenne. Hasznos lenne erre nézve több gyülekezetnek közös, éves presbiteri programot kidolgozni, mozgatni a presbitériumokat, és inspirálni őket. Ki kell hullnia a férgesének. Vannak presbitériumainkban bevonható emberek, akiket meg lehetne hívni a lelkipásztorok soraiba, közös gondolkodásra.
Az értelmes, lelkiséggel is megáldott atyák a tervek irányát, alulról kezdeményezettségét tudnák garantálni, melyik úton is, nagyobb, szélesebb elfogadottságra tehetnének szert a tervezett programok, mert belülről fakadó igényekhez is igazodnának. A személyes érintettségre törekvés a legfontosabb, hogy senki se bújhasson el a sokaság pányvái mögé. Aki pedig ezt nem veszi, előbb-utóbb csak kikopik – magától, bár, lehet, hogy naiv gondolat ez. Egy ciklus alatt aztán, hat év leforgásában, jól átgondolt és mély alkalmak sorával sokat lehetne elérni ebben a tekintetben is. Ha nem, legalább Isten előtt mondhatjuk: mi a munkát igyekeztünk elvégezni, tied Urunk most már az áldás!
Tenni, amit lehet! Sokszor eszembe jut itt is. Kirobbanó ébredéseket, nagy mozdulásokat várni lehet, és kell. De nem tétlenül, hanem téve azt, amit most(!) az adott jelenben és a közeli jövőben tenni lehet. S ha Isten közben többet, nagyobb ajándékokat, eredményeket ad, áldjuk szent Nevét.
Lassan minden gyülekezetben felállnak az új presbitériumok. De kérdés az, hogy az új, vagy régi-új presbitériumok az elkövetkező hat évben jelentenek-e majd valamiféle megújulást, gondolatbeli, látásbeli irányváltást gyülekezeteinkben? Vagy pedig megyünk úgy tovább, pláne a falvakban, ahogy eddig. Tudom, hogy ez is úgy van valahogy, mint ahogy az újonnan hozott kis kutya, a nagy kutya mellett. A kicsi előbb-utóbb azt fogja tenni, amit a nagytól látott. Alig-alig van olyan presbitérium, amelyik a mostani tisztújítás során gyökeresen kicserélődött, megújult volna.
Hogyan is újult volna, amikor alig-alig akad, aki elvállalná e tisztséget, s aki az ezzel járó minimális kondícióknak megfelelne. De azért reménykedünk! Mert a reménység nem szégyenít meg. Hiszen orando et laborando – imádkozunk, és tesszük, amit lehet…
Társad a küzdelemben:
Kereső Sándor
