Amit Krisztina ír igaz:
“Írásban könnyű keresztyénnek lenni. Leírva minden egyszerű, fekete-fehér. “
Emellett azonban eszembe jutott az is, hogy amit leírunk, az meg lesz fogalmazva – és ez nagyon fontos, mert visszahat!
Tudniillik a legtöbb – általában gyorsan gondolt – gondolat vagy másé vagy régen kigondolt gondolatunk. Nem törtük rajta fejünket – vajon úgy van-e, ide illik-e – hanem csak gyors, már előbb meghozott ítéletalkotásunk alkalmazása. Segítségével beazonosítunk valamit.
Az írás előtt intuíciós érzékkel látunk valamit, belelátunk, de homályosan. Aztán, mint Turner festményén elkezd feltűnni a ködös ragyogásból egy gőzhajó. Mikor írunk ez a homály kezd el feltisztulni, ahogy a hívóvízben előhívódik a fénykép – sőt, számomra nagyon fontos: kiszínesedik!
A gyors ítéletalkotásunkkal szemben az írás kényszerít bennünket arra is, hogy fogalmazzunk és arra is, hogy pontosan megfogalmazzunk dolgokat. Írásban nem lehet pongyoláskodni! Le kell írjuk amit érzünk, amit hirtelen gondoltunk (vagy épp azt felülbírálva), hogy kikristályosítsuk. Ez az a pillanat, amikor valamit amit mi megláttunk elnevezünk, nevet adunk neki. És ez a legősibb emberi történet, ami csak létezik, mert kezdetei ott vannak, mikor Isten Ádám elé vezeti az állatokat, aki elnevezi őket!
Elnevezni azt jelenti: megragadni a nem nyilvánvalót, kimondani azt a rejtett valóságot, aki a másik vagy ami a másik dolog. Hasonló ez a “titkos név” dologhoz; Mózes kérdezi Istent, hogy “,mi a Te neved, mit mondjak Izrael fiainak?”. A kérdés trükkös, mert Mózes Egyiptom hercegeként jól tudta, hogy az istenségeknek van titkos nevük és ha azt valaki ismeri és szólongatja őket, akkor meg kell jelenniük. Isten erre a mágikus gondolatra mond nemet azzal, hogy “Vagyok, aki vagyok”, ami azt jelenti: Mózes veled, veletek vagyok ne akarj engem “elővarázsolni”.
Azonban ebben az ősi történetben van valami ide kapcsolódó is: az írás közben, a megfogalmazás közben (avagy név-adás közben) megragadunk valamit, amit csak mi látunk azért, hogy mások is láthassák. Merthogy leírjuk.
Mindez nem a keresztyénségünk megélésének “maximum tere”, de mégis lehet nagyon is fontos része. Mert a hit akkor erős, ha megfogalmazott, tudatos hitté válik. Mikor írunk (és ez így van mindenkinél, aki csak ír bármely felfogással) azt a hitet erősítjük meg, ami már az írás előtt is ott volt bennünk, csak most már tudatosabb, megfogalmazott és továbbadható, mondható.
Segít bennünket abban, hogy a valóságban tudatosabban megéljük keresztyénségünket, mert az ismeret, a megfogalmazottság céltudatossá tesz bennünket az úton. Tehát az írás VISSZAHAT! (Igaz pozitíve és negatíve is, de ez már egy más kérdés).
Egyetértve Krisztina mondatával, kiegészítve azt.
Címkép: Unsplash