A madéfalvi veszedelem elfeledett egyházpolitikai szálai
Ma 258 éve szólaltak meg a hajnali órákban a császári királyi hadsereg a kicsiny székely falura, Madéfalvára szegezett ágyúi. A négyórás lövetést követő huszár- és gyalogosroham nyomán a mértékadó becslések minimuma szerint is legalább kétszáz áldozat feküdt holtan a mészárlás színterein.
Csatáról természetesen szó sem lehetett, hiszen a rohamozók békés álmukból ébredt, körülzárt, fegyvertelen és feltartott kezű menekülőket gázoltak le, köztük nőket és gyerekeket. De a sebesülésekbe, fagyásokba, menekülés közben szerzett betegségekbe később belehaltak is legalább duplájára emelik a tényleges áldozatok számát.
A tragédia számos eleme közismert. Emlékezésemben a történet egyik kevésbé ismert szegmensét veszem górcső alá: az egészet a kor Habsburg valláspolitikájának összefüggéseibe illesztem bele.
1690-ben megtörtént az erdélyi Habsburg berendezkedés, amelynek fő kérdés az lett, a Diploma Leopoldinum által biztosított alkotmányos kereteket egy belsőleg szolidáris erdélyi társadalom kohéziója önigazgatással tölti-e fel; vagy ellenkezőleg, fokozódó idegen (külső) beavatkozás nyer folyamatos teret egy fragmentált és széthúzó erdélyi társadalomban. Az erdélyi elit egységhiánya sajnos inkább az utóbbi utat kövezte ki.
Azok ugyanis, akik a rendi sérelmek, a most már a románságot is magában foglaló, tágabb értelemben vett nemzeti kérdés és a jobbágykérdés területén egymás természetes szövetségesei voltak (a magyar nemesség és a szászok egyként utasították el a románság negyedik erdélyi nemzetként való elismerését), az adókérdés, a vallásügy és a (szintén vallási jellegű) hivatalviselési ügyek területén halálos ellenségek lehettek. Ebben a helyzetben minden fél egyszerre hatalmaskodott és egyszerre intrikált.
1759-ben az erdélyi katolikus Státus az erős uralkodói nyomás ellenére is a szokásos hármas jelölésbe csak negyedikként engedte be az európai léptékű műveltségéről híres piaristát, Bajtay József Antalt, akit Mária Terézia ennek ellenére – korábbi szolgálatai jutalmául – püspökké nevezett ki. Niklas Adolf von Buccow báró lovassági tábornokot 1760–61 fordulóján nézték ki az 1759–61-es erdélyi oláh vallási zavarok („skizma”) megfékezésére alkalmas személynek, katonai képességei és személyes bátorsága okán. A tábornok az erdélyi ügyekben összeült 1761 eleji miniszteriális konferencia számára készített elaborátumában hozta javaslatba először erdélyi székely és oláh határőr-ezredek felállítását.
[Megjegyzés: Buccow tábornok nevét következetesen németesen ejtjük ki, noha maga Mária Terézia tábornokának nevét azonosíthatóan angolos formában „Buko”-ként ejtette ki. Az indoeurópai nyelvekben nincs hosszú mássalhangzó, az írásbeli hosszítás mindössze az előzőleg ejtendő magánhangzó rövidülésére utal. Ezen logika alapján a Buccowot, Buccownak írásmód mellett az alábbinak is teljes létjogosultsága van: Buccow-t, Buccow-nak.]
A két, egymást kezdetben gyűlölő, Erdély-idegen Mária Terézia-bizalmas között 1762-re alakult ki sajátos érdekszövetség. Buccow tábornok az erdélyi hegyaljai tizedmegváltás ügyében került közel Bajtay erdélyi püspökhöz. A püspök ezen ügy kapcsán hozta őt össze saját patvaristájával, bibarcfalvi Simon Jánossal. Simont Buccow hasznosnak ítélve maga mellé rendelte, és szolgálatát később Siskovich is igénybe vette. Ez a névleg református ügyvéd dolgozta ki a tizedmegváltási, illetve a határőr-katonáskodási ügyek jogi háttér-érvkészletét, noha maga is tudta, hogy mindezzel saját egyházának és honfitársainak is árt.
1762 szeptemberében Buccow tábornoknak menekülés szerűen kellett elhagynia Udvarhelyt. Itt az összeírást és a fegyverfelvételt a katonai hatóságok nem is erőltették: túl nagy volt az „akatolikus”, főleg pedig a Mária Terézia által istenkáromlónak tartott unitárius lakosság aránya. Nem így a katolikus Csíkban, ahol pedig hasonló történésekre került sor. A csíki „zenebona” híreit rögzítve írta Rettegi György: „A pápista papokra is felette igen haragusznak, mivel a prédikáló-székből nagy esküvéssel erősítették, hogy az országból ki nem viszik [őket], régi szabadságok megadatik etc.”
Bajtay püspök ekkorra vált előzékennyé Buccow tábornok iránt. Utasítására szószékről hirdették ki Őfelsége akaratát a határőrség fölállításáról; többen ott szolgáltak a határőrezredek zászlószentelésénél is. A főpap a csíki katolikus papságnak címzett körlevelében figyelmeztetnie is kellett a „csalárdság és hazugság” ellen. A „legkéznyalóbb”, a buzgólkodása miatt agyondicsért, később érdemrenddel is kitüntetett pap Sikó József Gyergyó fiúszéki főesperes volt.
Őróla jegyezte fel Halmágyi az 1762. év első felének bajairól szólva: ,,[…] nagy oka a [gyergyó-]szentmiklósi esperest, ki a cathedrából kénszerítette őket a katonaságra, a templomon kívül is, aki nem akart katonává lenni, rebellisnek nevezte; már pedig reá unván a katonaságra, valamint [úgy ahogy] azelőtt szerették, úgy meggyűlölték, árulónak, ördöggel béllettnek tartják, kiáltják.” Nem véletlen, hogy a legjobban megdolgozott terület az egyházilag is „jól befolyásolt” Gyergyó szék lett.
Gyűlölettel gondolhattak Imre Sámuel kovásznai lelkészre is, az orbai református egyházmegye esperesére, aki hasonlóképpen buzgólkodott, és megérhette, hogy jutalomképpen őfelsége által küldött aranyéremmel (numisma aureum) díszítse fel őt a (Siskovich-féle) főbizottság. Az egyházi (itt református) támogatás révén a központi államhatalom szempontjából így Háromszékben sem volt rossz a helyzet. (Háromszék végső „lecsendesítésére” majd Madéfalván került sor, ahol is az ott talált háromszékiekkel különös kegyetlenséggel bántak el.)
A császári tiszteket Gyergyóban különösen az ingerelte fel, hogy az itt felesküvésre felszólított nép már azt is igényelte, hogy saját tisztjei alatt katonáskodhasson. Válaszul nemcsak a társadalmi káosz gerjesztésének eszközével éltek, de Mihálz és Stupan kapitányok 1762 novemberében már egyenesen azzal fenyegettek, hogy a határőr-katonáskodást megtagadó székelyeket kivetik földjeikből, otthonaikból, és helyükre engedelmes uniált (görög katolikus vallásra tért) oláhokat (és cigányokat) hoznak.
Az etnikai polgárháború szításának indulata csírájában megjelent, hogy 86 évvel később, 1848/9-ben tömegesedett nemzeti mozgalmakra támaszkodva, tragikus valójának teljességében lépjen az erdélyi történelem színpadára. A császári tisztek 1762–63-ban még leginkább a székely beléletben igyekeztek káoszt gerjeszteni. (Az erdélyi románság körében ilyenre nem volt szükség: az ottani ellenálló kedvet Buccow néhány akasztófával és demonstratív botozással hamar megfékezte.) Az így keletkezett erőszakosságok értelmi szerzőjeként a közvélemény legalább annyira az evangélikus szász Samuel Brukenthalt nevezte meg, mint magát Buccowot.
1763 januárjában a csík-, gyergyó- es kászonszéki nemesek és tisztviselők közgyűléséből kelt felirat élénken adta elő a katonásításnál elkövetett fogásokat, kilátásba helyezett, de meg nem tartott ígéreteket, végbevitt kényszerítéseket, erőszakoskodásokat, a székely nemzet kiváltságain és jogain ejtett tetemes sérelmeket. A feliratnak sajátos és a királynő egyéniségéhez nem ügyetlenül választott passzusa volt az, melyben a szék lakói magukat mint általában igaz hitű római katolikusokat mutatják be. Úgy gyanítják, hogy a katonásítás az igaz hit ellen elkövetett titkos támadás, protestáns ármány lenne, s egyszersmind rámutatnak, hogy az említett székek lakói mily alkalmas magjául szolgálhatnának a katolikus vallásnak Erdélyben való terjesztésére.
A felterjesztés „protestáns ármány”-ra vonatkozó passzusa nemcsak Samuel Brukenthal evangélikus, Simon János református felekezethez tartozására utalt, hanem arra is, hogy Buccow porosz születésű katonaként állt császári szolgálatba, ahol előmenetelét konverzióval, színleg történt katolikus vallásra téréssel is elő kívánta mozdítani. Márpedig a lovassági tábornok nyilatkozataiban és cselekedeteiben is rossz katolikusnak mutatkozott. Játszotta a szabad szelleműt, a vallástalant, sőt még a legszigorúbb böjtnapokat sem tartotta meg. Mindez pedig a mélyen hívő és a katolikus formalitások betartását lojalitási faktornak is tekintő Mária Terézia előtt a valós kegyvesztés súlyával esett latba.
Ebben a helyzetben a kormányzat reálisabb alapokra próbálta helyezni a határőrség szervezését. Az uralkodónő taktikailag visszakozott, ejtette Buccowot a határőrség szervezése ügyében, de az elhatározott végcélról, a határőrségnek és azon belül a megfelelő létszámú, teljes mértékben a központi hatalomnak alárendelt, megfelelő fegyelemben tartott székely határőrségről egy pillanatra sem mondott le. A Bécsbe rendelt Buccow távollétében a Gubernium elnökletével megbízott Bajtay püspök a csíki katolikus papságot újabb körlevele által szólította fel a határőr-szervezés támogatására. Arra azonban figyelmeztette papjait, hogy szelíd és békés eszközökkel, ne csalárdsággal s hazugsággal éljenek, hogy akik az ő tanácsukra lesznek katonákká, ez az ő önkéntesen cselekedetüknek látszódjon (sic!).
1763 márciusában a felajzott hangulat megnyugtatására Erdélybe küldték a – látszólag – körültekintőbb Siskovich Józsefet.
[Megjegyzés: e nevet következetesen a német nyelvű források írásmódjában említjük. Teljes létjoga lenne a Siskovics, Zsiskovics, Žižković névváltozatoknak is.]
A katolikus vallású, horvát–magyar kettős identitású altábornagy szerint a nemesség s egyes törvényhatósági tisztek ellenagitációja is oka a szervezés gyenge sikerének, de az is, hogy a toborzás kényszerrel történt, s az is, hogy az erdélyi arisztokratákat nem vonták be a szervezés munkájába. A királynő ennek nyomán májusban Siskovichra és két tekintélyes guberniumi tanácsosra, Lázár Jánosra és Bethlen Miklósra bízta a határőrség további szervezését.
A Siskovich iránt táplált kezdeti nagy remény és a bizalom azonban hamar szertefoszlott. Lényegében azért, mert az altábornagy valójában a pártatlanság álarcában, saját előmenetele előmozdítása érdekében, a határőrség szervezésének tekintetében a lovassági tábornok–főhadiparancsnokot igyekezett lehetetlenné tenni. Siskovich gyakorlati eljárásai során azon saját megjegyzéseit alkalmazta, melyeket Buccow jelentéséhez fűzött: „A székelyek, igaz, kötelesek törvényeik szerint katonáskodni, de hogyha nem másként, hanem törvényeik értelmében katonáskodnának most is, abból ugyan kevés haszna lenne Őfelségének.”
Végső soron ez a hasznossági elv tette anakronisztikussá az 1763. januári felterjesztés közjogi érvelését. Siskovich ugyanis arra tényre utalt, amelyet Bornemisza királybíró Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár (nem a nagy erdélyi fejedelem, hanem annak csupán névrokona) előtt már az 1762 novemberében Gyergyóban megfogalmazott kívánságoknak „a hazából ne vigyék ki őket” pontjára vonatkozólag rávilágított, hogy azt zárójelben meg is magyarázta: „értik és értették [pedig] csak Gyergyót”.
A bárhol bevethetőség elve mutatkozott meg Simon Jánosnak a székelyek alkotmányos állásáról készített munkálatában. Ez az udvar elvárásainak megfelelően a székelyek hadkötelezettségéből és az uralkodó hadúri jogából vezette le a határőr-katonasággal kapcsolatos jogi helyzetet. Arra az alkotmányos problémára azonban ki sem tért, hogy ha névleg nationalis (tehát nem imperialis) katonaságként szervezik meg a székely határőrséget, akkor mi a helyzet az ország generálisának posztjával, amelyet 1711 után leginkább a székelyek lefegyverzésével magyarázva nem töltöttek be.
A bizottság „jogértelmező” gondolkodását az határozta meg, hogy a Habsburg-kormányzat már a 17. század vége óta kizárólag a német tábornok (a főhadiparancsnok, commandirender General) személyét igyekezett előtérbe helyezni, aki 1771-es kizárásáig lényegében az ország generálisának helyén vehetett részt a Gubernium munkájában.
Simon Jánost csak váratlan halála „mentette meg” attól, hogy „szolgálataiért” cserében fényes előléptetés részese legyen. Simon vallási és nemzeti lelkiismeretlenségét már Bod Péter arra magyarázta, hogy legfeljebb csak külső vallásgyakorlatára nézve volt református. Akik ugyanis közelebbről ismerték, úgy tartották, hogy semmi vallása nem volt, vagy amint az ilyeneket az 1760-as évek végére már Erdélyben is terjedni kezdő felvilágosodás hatására az ilyeneket hívni kezdték: emberséges emberek vallásán volt, vagy a humanista naturalizmus híve volt. Ha – emberi mérték szerint – végigfuthatja pályáját, Mária Terézia – az uralkodói keggyel való bőséges elhalmozás ígérete mellett – valószínűleg előbb-utóbb megkínálta volna a konvertálás „lehetőségével” is.
Siskovich Buccowot is komoly vádakkal illette, amelyre válaszul a guberniumi elnök – főhadiparancsnokot 1763 nyarán Bécsbe rendelték. Ott azonban Brukenthal segítségével fényesen sikerült magát tisztáznia. Brukenthalt emiatt Bécsben is marasztották, mint aki már addig is kitüntette magát az erdélyi reformok továbbvitelének munkálataiban. Ez a megfogalmazás elsősorban, de nem kizárólagosan Brukenthal adóügyi javaslataira vonatkozott.
Felállítottak számára egy bizottságot, ami lényegében azt jelentette, hogy az Erdélyi Udvari Kancellária tanácsosainak adó- és katonásítási ügyek tárgyalásaihoz nála kellett összegyülekezniük, és már csak a kész bizottsági előterjesztés ment át Bethlen Gábor erdélyi kancellár kezén. Az ezekkel kapcsolatos ellenkezéseit az erdélyi udvari kancellár hozzá fűzött különvélemények formájában adta a királynő tudtára. Brukenthal bizottságelnöki feladata volt továbbá, hogy felvilágosítást adjon Buccow fölterjesztéseiről.
Bár az Erdélybe visszaküldött és guberniumi elnökségét is megőrzött Buccowot szigorúan eltiltották a határőrség ügyeibe való beavatkozástól, a Siskovich-féle bizottság valójában ekkortól került eredménykényszerbe. A katonásítási bizottsággal szembeni ellenállás irányítása, a jogvédelem a széki tisztségviselők feladata lett volna. Őket azonban gyakran „megrontotta” a hivatali előmenetel előfeltételének ígérete, az uralkodói kegy kiérdemlésének lehetősége. Némelyeket pedig, mint például a köznép ügyét felkaroló Lázár testvéreket is, üldözőbe vették. Így növekedett meg az ellenállásban az egyházi értelmiség szerepe.
A későbbi vizsgálatok során sokan Beke István delnei plébánost említették fő-fő tanácsadóként. Való igaz, hogy kivételesnek mondható az a bizalom, amellyel őt a lófők és gyalogok tábora körülvette. Amikor a tapolcai Miklós Györgyöt megkérdezték: „Ki volt az első s nagyobb seductor?” azt válaszolta: „úgy hallottam, hogy a delnei pap, Beke uram, az egész felcsíki népnek felzúdítója, javaslója és tanácsadója lett volna.” Getző István és mások is úgy tudják, hogy a madéfalvi ellenállók „instanciáját” ő írta, azt is, amelyet „a nép az erdőről leküldött a commissiónak”.
A paraszti vezetők felkeresték, segítségét igénybe vették, bátorító szavaira hallgattak. Ő pedig lovon járta szüntelen a falvakat, tárgyalt a papokkal, a „nem katonáknak” üzent, értelmesebbjét hívatta, leveleket küldött, tanácsolt, utasított, érvelt, az igaz törvényességre, régi szabadságra emlékeztetett, s arra ösztökélte őket, hogy tartsák magukat „a régi privilégiumokhoz”, és nagyon óvakodjanak a rebelliónak még a látszatától is. Ferentz Antal számolt be arról, hogy a bizottsághoz címzett kérvény megírása után hogyan gyűjtötte egybe Delnére az alcsíki falvak két-két képviselőjét, miként vitatták, tárgyalták meg az instanciát, valamint az erdőre kimenetel dolgát is.
Éppen csak azt nem vállalta a plébános, hogy az ő házánál essék meg a szavazás is, „mert mint mondotta, ő ezért megnotáztatik” [vagyis bűnügyi keresetlevelet adnak ki ellene]. A communitások követei így a delnei hegyre mentek ki, s ott hangzott el a kérdés: „voxoljanak: hogyha ki akarnak-é menni az erdőre vagy nem?”
A népi önrendelkezés hagyományait tisztelő, fegyelmezett és mélyen vallásos székelyek később is igyekeztek békességben lenni lelkiismeretükkel, Istenükkel. A „nem katonák” Csík szék delegátusához intézett mondása szerint: „Nekik tanácslójuk csak az egy Isten, abban bíznak […].” Krajcáronként gyűlt forintokért, két és félvéka lenmagért mondattak misét több ízben a somlyai franciskánusokkal, Zöld Péterrel vagy Beke Istvánnal. Amikor már kint voltak az erdőn „beszéllett a nép arról, hogy jó volna szentmisét szolgáltatni, hogy az Úristen vigye dolgunkat maga akaratja szerént úgy, amint nekünk legjobbnak ítéli”.
Beke István biztatása, hogy csak tartsák magukat keményen, mert „szép igazságuk” vagyon, legyenek állhatatosak, mert az Isten megsegíti őket. Nem véletlen a korabeli források visszatérő szép fordulata, miszerint a szövetkező székelyek „az Isten dolgát tették”. Vagyis a tradíciókhoz való ragaszkodás szinte istentisztelet-értékű, ahol a hagyományokhoz ragaszkodók igazságuk tudatában, Isten áldásának reménységével járhattak el. Mindez – az ellenállást segítő papi támogatás mellett – pótolhatatlan erőforrást jelentett azoknak, akik az Úristen jó, szent és igaz akaratában bizakodtak.
Amikor már az erdőről 40-50-en a delnei templomba mentek le, páter Beke többeket magához is invitált „egy ital égett borra” [pálinkára]. Csík, Gyergyó és Kászon székben, a népi katolicizmusnak ebben a valóban erős várában, ugyanígy tanította helytállásra a jogaikhoz ragaszkodókat a somlyai Szász esperes plébános, a szentmihályi Némethi József.
A később felvett vallomások szerint: „A papok s kiváltképpen a delnei páter Beke, a szentléleki páter Zöld s a szentmihályi Némethi járták a falukat szüntelen, és tanították a népet arra, hogy ne vegyék fel a fegyvert, mert Őfelsége nem kívánja az erőszakos katonát. Allegálván [mellékelvén] őfelsége spontaneitásról szóló decrétumait.” Vagy: „A szentléleki plebanus, páter Zöld is falunként járt; egybegyűltette a bíróval a falut, s megeskette hármonként és négyenként (asztalhoz állítván az embereket), hogy megoltalmazzák magakat, hogy fel ne praedálják őket a limitrophus [határőr] katonák. Az őfelsége reguláris katonái ellen ne támadjanak.”
Zöld Péter felvilágosított, tanácsolt, buzdított, bátorított, de közvetlen cselekvésre is kész volt. Alkata, valamint harcosabb szemléletmódja késztette például arra, hogy a „kösség”, a szabadparaszti közösség érdekében önvédelmi szövetséget teremtsen. A szépvízieket, vacsárcsiakat s más települések népét és nemeseit úgy-ahogy felfegyverzett communitásbeliekkel, ha kellett, rá is szorította az összefogásra, a szolidaritásra. A lóháton, fiatal legények csapatától körülvéve nagy térséget bejáró páter elsősorban az erőszak, a kényszer, a limitrophus túlkapások, fegyveres támadások ellen lépett fel. Ezen magaviseletéért konzisztóriumi bíráskodás útján felelősségre vonatott, és (megalázó) elmozdításos áthelyezésre ítéltetett annyi kedvezménnyel, hogy más plébánia ürüléséig előbbi helyén meghagyatott.
A későbbi csíktapolcai jegyzőkönyvek döbbenetes felzaklató élménye az az árulás, ahogy a csíki foglyok a leghívebb szövetségeseiket, a papokat vallják meg vezéreiknek, terhelik bűnlajstromukat „beismerő” emlékezésekkel. Ez azonban nemcsak önmentő hálátlanság, hogy rávallanak Bekére, Zöld Péterre, hanem „okosság” is, amely számol azzal, hogy a maga külön egyházi bírósága előtt számadoltatott lelkésznek könnyebb a dolga, nagyobb az esélye arra, hogy életét mentse. Még Bajtay püspök is képes volt arra, hogy „renitens” papjait, a kánonjogra hivatkozva, hadparancsnoksággal, főkormányszékkel szemben is oltalmazza.
Hasonló eszközzel Zöld Péter is élt. Későbbi, 1765 nyári csíkszeredai várbeli fogsága idején váratlan „beismerő” vallomást tett, amely nagy kavarodást idézett elő. Leírt és tollba mondott „vallomás” majd mindenkit gyanúba kevert. Bornemisza Páltól kezdve el egészen a madéfalvi vérengzést elrendelő triászig. Zöld azt állította, hogy amiket művelt, azt Montoja [vagy Montoya] tábornok, a kincstárnok és Cserei Elek kancelláriai tanácsos tanácsára tette. Különösen súlyos váddal illette Bornemisza Pál bárót, Bethlen Miklós grófot és Lázár János grófot. Ez utóbbiról azt vallotta, miszerint azt mondta neki, hogy a református papok meg nagyobb dolgokat cselekedtek, azért ő se féljen, Bethlen pedig úgy nyilatkozott, hogy vegyék csak fel a székelyek a fegyvert, mert akkor királyt is választhatnak magoknak.
Zöld Péter ezzel a fogással, mesterkedéssel akarta oly nagy méretűvé duzzasztani, felfújni a hazug vád léggömbjét, hogy az azután magától robbanjon, pukkanjon szét. Vádjai mindenképpen leleplezik azt, hogy a Habsburg-birodalmat leghívebben, magas tisztségekben szolgáló erdélyi magyar főurak tettei, bizalmas megnyilatkozásai arról tanúskodnak, hogy a határőrség-állítás nekik sem volt kedvükre, és valamiképpen maguk is vallották, szuggerálták a spontaneitást, sokakat ellenállásra, fegyverletételre késztetve.
A kiemelten emlegetett páter Zöldről rövidre fogva meg kell említenünk néhány dolgot. 1727-ben Madéfalván született. Édesapja „nemes személy”, Csíkszék ülnöke (assessor extraordinarius) volt. Öccse szintén „nobilis”, széki biztos (stationalis commissarius). Zöld Péter plébános ily módon fölötte áll a primipilus, pixidarius szabad parasztoknak, hiszen inkább az armalista státusba sorolható. A távolság azonban nem volt nagy, sőt általában rokonsági, baráti szálak kötötték egybe a kisnemeseket es a „vitézlő” rendbéliek „javát”, „eleit”.
Személyiséggé válásának folyamatában a somlyói, az udvarhelyi, a kolozsvári iskolákat éltető szellemi környezetnek is jelentős szerepe van. Ha még nem is léptek sorompóba itt az új, korszerű értékrend, világnézet, szemléletmód tanítómesterei, szálláscsinálói már fel-feltűntek. A székelyudvarhelyi jezsuita gimnáziumban, ahol öccse is nevelődött, ő 1744-ben járt a poétikai és 1745-ben a retorikai osztályba. 1748-ban pedig befejezte a kolozsvári jezsuita főiskolán bölcseleti es teológiai tanulmányait. Az új doktorok ünnepélyes vitájának tárgya pedig az, hogy: „Emelni vagy csökkenteni előnyösebb-e az idegen áruk vámját?” (A protekcionizmus gazdaságelméletéről ekkor vitázó tíz doktorandus bizonyára később is nagyobb fogékonyságot tanúsított a társadalompolitikai problémák iránt.) Fennmaradt írásai, levelei is tanúbizonyságai annak, hogy Európában és Erdélyben peremvidéki helyzetű, de megfelelő szintű, értelmiségi elitnek minősíthető csoport tagja volt.
Korábban szóba került „a madéfalvi vérengzést elrendelő triász”. Érdemes ennek kapcsán megjegyezni, hogy a székely „communitas” a maga részéről akkor tartotta sorsdöntő „voxolását”, amikor a katonásítás elől az erdőbe történő kimenekülésről döntöttek, és arról, hogy innen intézik petíciójukat a bizottsághoz. Ezt az elhatározást gyengítette meg, hogy a tiltakozók a farkasordító hidegben a fiatalok (de főleg a gyermekek) egészségének leromlását voltak kénytelenek meglátni, és ebben a szükségben kértek engedélyt a közeli Madéfalviaktól a behúzódásra.
1764 vízkeresztjén, a tragédiát megelőzően a katonásító bizottság tagjai is tartottak szavazást. A roham értelmi szerzője maga Siskovich altábornagy volt. A támadást főleg a szavazati joggal nem rendelkező Emmanuel Caratto alezredes sürgette. Bár a csíkszeredai vár parancsnoka, az I. (csíki) székely gyalogezred későbbi parancsnoka a nagyobb hatás kedvéért irreális adatokat is közölt az ellenállók fegyverzetéről, illetve azon harapófogó-helyzetről, amibe a Háromszékből felvonuló segédcsapatok szoríthatják a völgyhelyzetben fagyoskodó katonaságot, ezen híreket a bizottság tagjai – teljesen helytálló módon – figyelmen kívül hagyták. A kibontakozó és egyre fokozódó hangvételű vitában a katolikus Bethlen Miklós szelídebb eszközök felhasználását kívánta, de a döntő pillanatban a református gyalakutai Lázár János a nép szétverése mellé állt, s így a fegyverekre bízták a lázongók meggyőzését.
A református Lázár János – hogy rossz lelkiismeretét mentse – később még a szavazáskor adott vótumánál is tovább ment. Bajtay római katolikus püspökhöz intézett levelében azt írta, buzgalma ragadta arra, hogy mozdíttassék csak a fejedelem érdeke elő, a módok megválasztásával ő nem sokat törődik, s hogy midőn Madéfalván a tűz házról házra harapódzott, ő megannyi füstölgő oltárt képzelt látni a vétkesek bűnei kiengesztelésére. Guberniumi tanácsostársa nézetével Bajtay is egyetértését fejezte ki, az utóbbi hasonlatot azonban egy kissé túlzottnak találta.
Abban a református kegyesek is egyetértettek, hogy nemcsak a „szétkergetési mód” volt brutális és aránytalan, de az Isten igazsága is valóságosan a székelyek oldalán állt. Lázár János ezen az alapon kapott az egyébként szintén református Rettegi Györgytől komoly megrovást, hogy nem kellett volna neki ebbe a dologba ártania magát. Rettegi nem mentő, hanem egyenesen súlyosbító körülményként említi azt a tényt, hogy a református guberniumi tanácsos az uralkodói kegy megnyerése érdekében nagyon akarta polgári és katonai alkalmasságát bizonyítani.
Rettegi ezen a helyen a tradicionális világ legalapvetőbb kérdését teszi fel: vajon üdvözülhetett az a gyalakutai Lázár János, aki életében ily kirívó, gyilkos igazságtalanság előmozdító eszközévé tette magát? Lázár egyébként – állítólag – csak annyira volt kegyes, hogy „azt az ördög se bánja”. Üdvözülésére kortársai – mint Rettegi is – az alapján láttak némi reményt, hogy halálos ágyán tett kijelentését a könnyű üdvözülésről – némi jóindulattal – az ingyen kegyelemre is lehetett magyarázni.