
Kelt levelem: irodám csendjében november 2-án.
Kedves Barátom!
Ősz havát magunk mögött hagyva, őszutó havába fordultunk. Elmerengtem az évszakok forgásán, ahogy szinte észrevétlenül jön egyik a másik után. Megszoktuk mi emberek ezt a körforgást, hiszen így-úgy, komor esőkkel, vagy éppen napos, meleg arccal köszön el az ősz mindig, s az évszakok változásának ősi rendje görgeti előre az idő kerekét; a napok, hetek, hónapok és évek kerekét, amelyekben jön egyik nemzedék a másik után. Mennek az öregek, és jönnek az újak. Azt érzékelem, és ahogy az idő kereke velem is forog előre, egyre mélyebbre látva tapasztalom: a nemzedékek változását már nem lehet úgy betenni magadban, mint az évszakokét. Mert az ebbéli változások jóformán csak romlást és pusztulást, kopást hoznak. Ez természetesen a bibliaolvasó ember előtt nem új, mert ezen vég-időkről, a Jézus születésével kezdődő napokról pontosan beszél a Szentírás. Arról, hogy mik lesznek ránk, emberekre, viselkedésünkre jellemzők ebbéli napjainkban. S valóban, nemzedékről nemzedékre „csak változást és romlást lát a szem…”.
Valaki azt mondta nekem, a Pataki ősi skóla múlt századbeli legnagyobb váltásával kapcsolatosan: a gimnázium 1951-es államosításával azok, a diákok, akik ott tanultak az elkövetkező csaknem negyed évszázad során, nem jártak rosszul. Miért? Azért – mondta – mert az államosítás után a klasszikus, rendkívül jól képzett, egykori református, ill. paptanárok – maradtak. Átvette őket az állam. S tudást, de erkölcsöt is közvetítettek ők. Ezért került ki kezeik alól számos olyan meghatározó személyiség, akik ma is alkotói a magyar társadalomnak.
Negyven évvel később, az ő elköltözésük, nyugdíjazásuk után, amikor 1990-ben az egyház visszavette a Kollégiumot, s vele a gimnáziumot is, egy másfajta változás lett megfigyelhető: az újgenerációs, sokszor valóban jól képzett, de keresztyén erkölcsiséget már aligha hordozó, erősen bal-szívű tanárréteg, szintén maradt. Visszavette őket, átvette őket az egyház. S ezzel elkezdődött egy döbbenetes harc Patakon, amelynek azokban az időkben, én magam is tanúja voltam. Meghasonlások sorozatán ment át a Kollégium, harcok és vívódások sőt, botrányok sokaságán, amelyek mind-mind rontottak valamennyit az egykor erős, jó hírű pataki iskola becsületén. Ma meg lehet nézni, hogy hol áll a továbbtanulók eredményességének a listáján.
Ez a változás, ami Patakon így képződött le, szintén megtörtént szélesebb összefüggésekben, az egész magyar társadalmat érintően egyaránt. Hiszen azok, akiket a szovjet-orosz megszállás után felállott új rendszer „átvett”, még a régi idők erkölcsisége, szelleme szerint szocializálódtak. Az elmúlt évek sok-sok családlátogatása során, vagy munkában, utcán elköltött beszélgetés érlelte ki bennem azt az álláspontot, hogy azokat az öregeket, akik még a régi rendben nőttek fel, nem tudta agymosni ama új „filozófia”. A gyermekeik pedig még az ő hatásuk alatt cseperedtek felnőtté, valamit még hordozva a régiből. Itt azonban már elkezdődött a gondolkodásbeli, viselkedésbeli pusztulás, de teljesen még a magam generációján sem érett be, mert sokan közülünk erősen a nagyszüleink kezei alatt nevelkedetünk. Azonban a mi nemzedékünk gyermekei, akik ma cseperednek, s akikért a mostani lelkipásztor nemzedék a felelős, az elmúlt száz esztendő leginkább kilúgozott, üres nemzedéke, tisztelet a kivételnek! Azonban ez, általános értelemben megfogalmazható, úgy érzem.
Az a nemzedék ez, akikre már az ún. „szocialista erkölcs” sem hatott. Mert azért én emlékszem, hogy micsoda bajok voltak az extrém mindenféle megnyilvánulásaiból abban az időben. Csak egy primitív példa: szereztem valahol egy terepfoltos, katonai sapkát. Olyat akkor csak az imperialista hadseregek katonái viseltek. Egyszerűen nem mertem elmenni benne iskolába. És lehetne folytatni a sort, a hosszú haj tiltásától a televízió műsorainak, a nemiség tekintetében is erősen cenzúrázott műsoraiig, az uniformizálás mindenféle megnyilvánulásaiig. De már e mögött sem volt igazi, megokolható erkölcsi alap. Így könnyen hozzászoktunk a ’90-es változásokhoz e téren is. A gyermekeink pedig már egy végletesen szabados, liberális világ fiai, akik számára szinte semmi sem tabu már. Nincsenek hagyományok, nincsenek már igazából nagy családok, nagycsaládi, generációs, nagyszülő – szülő – gyermek együttélés, mint általam is tapasztalt, jelentős fékezőerő. Csak a mindent szabad ideája lengi körül a gyerekeket.
Ezért nem bírnak a tanárok egyre inkább velük, a kicsikkel sem(!) az iskolákban, ezért nem lehet terhelni őket, ezért hasadt meg a „kötelesség” egykor vaskos evidenciája is. Konfirmandusaimmal az idén nem tudom, mit fogok tenni. A negyedikes hittancsoporttal úgyszintén. Még csak nem is felsősök! Kicsik, és nem bírom kézben tartani őket, de még az osztályfőnökük sem, akinek pedig bűntető szankciók is rendelkezésére állnak. Nincsen szülő, nincsen korlát, nincsen számonkérés, nincsen rend a gyerekek zöme mögött. Az a megmagyarázhatatlan naivitás – fokozzam: primitív attitűd – hatalmasodott el a szülők zömén, hogy a gyerekek verzióit kritika nélkül fogadják el igaznak, és inkább a tanárral vállalják a konfliktust, mintsem a gyermeknevelés konzekvens útjait járnák. A tiszteletelvű társadalmi rend tudatos támadások alatt nyög, s a – főleg – kereskedelmi médiák borzalmas, butító, romboló „műsorai” a fő eszközei ennek. Ezért nincsen nekünk televíziónk. Nem nézzük. Mert mint mondják: a média azt adja, amire igény van. Én meg azt vélem, hogy a médiának pontosan igényeket kellene támasztani a mai igénytelenségben. De nem ezt teszi.
Ez a nemzedék nő tehát a mai lelkipásztorok kezei alatt. Úgy, hogy a jövő generációért a mienk is a felelőség. Bizony, sokszor elkeseredem, és néha szabadon engedem képzelgő vágyaimat gondolatban, s szeretném, ha egy más nemzedékbe születtem volna, és egy más érában éltem volna – lelkipásztorként. De ide születtem és ekkor. S így nincs menekvés a felelősség alól. Persze tudom azt is, hogy minden nemzedék csak két irányban vizsgálódhat: hátrafelé, a múltban, és maga körül a jelenben. A jövő látásához reménység és Isten által vezetett, őáltala birtokolt szemek, lelki szemek kellenek. Azonban erős elkötelezettség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki – mérlegelve a fentieket – bízni tudjon valami pozitív jövő alakulásában, gyülekezeteink, pláne a falusi eklézsiák jövőjét illetően, az elkövetkező nemzedékek tükrében. S már-már abba kapaszkodunk bele vak hittel, hogy Isten a kövekből is tud fiakat támasztani. Azaz, egyház lesz, amíg világ a világ. De az egyház formáiért, a világban megjelenő képviseletéért, mindig az adott nemzedék a felelős. Elborzadva szoktam hallani azt az újfent a kincstári optimizmus kategóriájába tartozó kijelentést, amely szerint ’Ha Isten eddig megtartotta egyházunkat, ezután is megtartja majd!’. Ilyenkor mindig elborzadok, ha a Jelenések könyvében olvasható hét gyülekezetre gondolok. Hol vannak ők már? Mert a szárdiszi gyülekezetnek helyet adó városról ezt olvassuk egy lexikonban: „Szárdisz. Ma rommező Törökország területén.” S a várossal együtt hunyt ki az ottani gyülekezet csillaga is. És az egyház él, létezik, csak más formában, más felállásban. S ki tudja – bár a Jézustól nekik szánt üzenetek valamit sejtetnek – miért estek ítélet alá azok az etalonként számon tartott, ősgyülekezetek is, amelyek sokkal-sokkal közelebb voltak az igazi mintákhoz, mint mi, manapság.
Mindezekért látom azt, hogy mindig az adott kor hordoz felelősséget az adott egyházi nemzedék számára, az adott történelmi felállásban. Nekünk ezzel a kilúgozott, kicserzett nemzedékkel kell kezdenünk valamit. Szinte félelmetes, de hiszem, tudom, hogy ennek megvannak az isteni útjai, módjai. Egy régi-új út, csak végre találnánk már rá!
S tudod, eszembe jut egy nagyon bíztató állásfoglalás. Ha Patakon járok, szinte midig benézek egyik-másik kedves professzoromhoz. Sokat kaptam többjüktől, és ezért hálás is vagyok nekik. Az egyik közülük, amikor ellátogattam hozzá, s a karos fotelbe mélyedve hosszasan fejtegettem neki borús jajongással még borúsabb egyházlátásomat, csak ennyit mondott: szerinte az a magvetés, amit egy becsülettel és evangéliumi módon szolgáló lelkipásztor végez a gyülekezetében, emberi számítás szerint húsz-huszonöt esztendő alatt érik be, s fordul személyre szabottan termővé. Ezért nem hiábavaló a mi munkánk az Úrban. S az is az ő véleménye, hogy a reformátorok zöme úgy halt meg, azt a keserűséget vitte el magával a koporsóba, sokszor nagy üldözések, nagy megfáradások, sok-sok keserűség után sírba rogyva, hogy a reformációból, munkájukból semmi sem lesz. És nézd meg: ma pedig arany betűkkel fénylik a nevük egyházunk történetének lapjain.
Valóban: úgy tűnik, hogy az adott nemzedék nagyon ritkán ismeri fel a maga prófétáit. Nagyon sokáig képes küzdeni a jövőt plántáló prófétikus látások ellen. De miután eltelik bizonyos idő, s általában miután agyon szekálták, agyon kergették, sokszor sírba hajszolták a jövőt látókat, mégis arra az útra lépnek, ami nem csupán lelkiekben, de a józan ész szabályi szerint is az egyetlen járható út. S ez a megállapítás – tapasztaltam – nem csupán történelmi távlatokban, de bizony, egy-egy gyülekezet jövőjét tekintve is megállja a helyét.
Ezért igyekszem én magam is, sok jajongással, sok keservvel, kicsi hittel, de bizakodva felvállalni azt a küldetést, ami számomra Isten, örök rendeléséből kifolyólag adatott. Eddig eljutottam, és bizony, sok elszámolni, megbánni valóm van. De a mindenkori mában, mindig a holnap útjait keresem. S hogy ezek hol vannak? Én sokszor úgy érzem: nem tudom. Azt azonban bizonyosan tudom, hogy Istennél készen vannak ezek az utak. De olyan ajándékok ezek az út-látások, amelyeket az Úr nem szór ma a nép közé. Olyanoknak adja, aki a kezüket nyújtják érte.
Szeretettel ölel:
Kereső Sándor
1 comment
“Fordítsd jóra sorsunkat, Uram,
a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan!
Akik könnyezve vetettek, ujjongva arassanak!
Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi,
ujjongva érkezzék, ha kévéit hozza!”
(Zsoltárok 126:4-6)