A SZOVJET BLOKK FELSZÁMOLÁSA
Hírügynökségi közlések szerint életének 92. esztendejében tegnap meghalt a Szovjetunió utolsó pártfőtitkár–elnöke. Amikor 1985-ben az Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának élére választották, politikai értelemben még viszonylag fiatalnak, szovjet értelemben véve pedig extrém módon zöldfülűnek számított. Elődei demens és szenilis „múmiák” voltak. Őket még piszkos paktumok kötötték – akár lélegeztetőgépen is – a hatalomhoz, amelyek korábbi NKVD-s, KGB-s szolgálatokat jutalmaztak meg. Andropov pártfőtitkárnak például 1982-ig, 68 esztendős koráig kellett várnia, míg „dinoszaurusz-kihalási sorrendben” előre lépegetve hatalomba léphetett, elvéve „méltó” jutalmát az 1956-os magyar forradalom leverésében játszott dicstelen és hitszegő tevékenységének.
Amikor Gorbacsov kidolgozta „peresztrojka és glasznoszty” néven közismertté vált programját, mindössze annyit kívánt elérni, hogy mozgásba hozza a Szovjetunió végzetes pangásba süllyedt gazdaságát, és ennek hátteréül megteremtse a nyílt és őszinte vitákhoz szükséges nyitottság légkörét. Gorbacsov szeme előtt a kádári „gulyáskommunizmus” vagy „fridzsiderszocializmus” ideálképe lebegett, amelynek receptjét a Teng Hsziao-ping-féle reformok akkor már évek óta sikerrel alkalmazták.
A „háztáji gazdaságok” engedélyezése az „egykepolitikával” együtt megszüntette a krónikus kínai élelmiszerhiányt, és elindította a keleti országot a stabil gazdasági növekedés és fejlődés útján. (Kevesen tudják, hogy a Ratkó-korszak – „Szülni lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség!” jegyében fogant – drasztikus abortusztiltása 1956 áprilisában váltott a lehető leglibertinusabb gátlástalanságba, mely intézkedést „népszerűségi okból” Kádár, Apró és Dögei is fenntartották. A háztáji gazdaságok pedig az utolsó 1958–62-es téeszesítési hullám alkalmával lettek a magyar mezőgazdaság – az ország élelmiszer-ellátása szempontjából felettébb sikeres – fontos járulékos mellékszektorává.)
A szovjet birodalmi államkapitalizmus kísérlete azonban már az első komolyabb próbán megbukott. A szovjet rendszer belülről rohadt szét. A Gorbacsov által propagált szép elvek ellenére a szovjet hatóságok csupán akkor vallották be a csernobili atomkatasztrófa tényét, amikor a skandináv mérőeszközök már egyértelmű adatokat közöltek a sugárzásnövekedésről. Az állambiztonsági túlteljesítés Magyarországot is utolérte. Soha annyit nem vitték sétálni „szabad levegőre” az óvodásokat, és soha annyi friss salátát nem szolgáltak fel az iskolai menzákon, mint ezekben az órákban, míg végre valamelyik kádernek, hogy inkább az elővigyázatos józanság parancsát kellene az államnak követnie ahelyett, hogy beállna a „Mutassuk meg a dekadens Nyugatnak, hogy nincs itt semmi gond!” automatizált ideológiai reflexébe.
Gorbacsov szerint ennek a katasztrófának a kezelése vitte el azokat a tőkéket, amelyek a gazdasági átalakítás finanszírozására lettek volna szánva. Az anyagi lehetőségeitől megfosztott főtitkár pótcselekvésekbe menekült. A gazdasági pangás felelősének a rendkívül elterjedt alkoholizmust tette meg. Bár a szeszrabság valóban komoly teljesítménygátló tényező volt, a bevezetett szigorú alkoholtilalom csak rontott a helyzeten. Az emberek elégedetlenül állapították meg, hogy a gazdaság ugyanúgy pang, mint korábban, csak most már az ember bánatában nem is ihat rá…
Orosz hatalmi szempontból Gorbacsov olyan hibasorozat elkövetésébe kezdett, amelyet sajátos módon a kiváló hatalomtechnikus Kádár János látott át legjobban. A Magyar Szocialista Munkáspárt akkor már elnökségbe felfelé buktatott, 77 éves politikusa 1989. április 12-én váratlanul megjelent és felszólalt a Központi Bizottság zárt ülésén. Bár az akkor már egy éve betegeskedő Kádár másfél órás összefüggéstelen szózuhatagot árasztott magából, amelyből kényszeredett és kelletlen hallgatói leginkább az őrület határán mozgó, mardosó lelkiismeret-furdalás hangját vélték kihallani, az utolsó beszédnek mégis van egy fontos gondolati magja.
Bár tudja, hogy bocsánatot kellene kérnie Nagy Imre elárulása miatt, akinek – most úgy tűnik, történelmi mérlegen igaza lett vele szemben, ezt mégsem teszi, mert tudja, „ezek” képesek visszatérni, és a KGB-s módszerekkel történő rendrakásnak újra borzalmas áldozatai lesznek. (Nem Kádáron múlt, hogy nem lett igaza. Előre ugorva az időben, az 1991. augusztusi puccs alkalmával a keményvonalas konzervatív bolsevikok (is) totális inkompetenciájukat bizonyították.)
Gorbacsov tehát egy vereségként értékelt helyzetben igyekezett menteni a menthetőt, végképp szabadulni akart a költséges birodalomfenntartás terheitől. Szabad utat adott a vasfüggöny lebontásának Magyarország nyugati határán, hogy a bécsi Mariahilferstraße irányába megindult magyar hűtőláda- és videómagnó-turizmus által amúgy is végképp átjárhatóvá tett határokat a földrajzi térben is jelképessé tegye. A soproni páneurópai piknik után engedélyt adott Magyarországnak arra, hogy utat adjon a menekülő („lábukkal szavazó”) NDK-polgárok nyugati kivándorlásának. Az így a berlini falból kiütött „első téglát” hamarosan követte a többi.
A Németországot kettészelő vasfüggöny és fal megnyitását eredményező tüntetéssorozatot a szovjet hadsereg – a korábbi elementáris KGB-reflexekkel ellentétben – tétlen szemlélőként, lábhoz tett fegyverekkel nézte végig. (A mostani orosz államelnök, Vlagyimir Putyin számára sokkszerű elárultatás-élményt jelentett, hogy menekülés-,,szerűen kellett elhagynia azt a Stasi-székházat, ahová ő fiatal KGB-s összekötőtisztként be volt osztva, hogy az ősellenség CIA emberei a sarkukba lépve mazsolázzanak a legértékesebb információkból.)
Valójában az amerikai liberalizmus hitelből vívta meg a hidegháború utolsó, úgynevezett csillagháborús szakaszát. „Szerencséjére” a lumpenproletár tehetetlenséget és igénytelenséget tápláló kommunizmus hamarabb vált gazdaságilag működésképtelenné, mint maga.
II. János Pál pápa mondta ki 1992-ben helyesen: az istentelen kommunizmus és istentelen liberalizmus harcából az előbbi győzelme nem jelenti, hogy Isten mellette állt volna, legfeljebb, hogy egy kicsit kevésbé volt gonosz a másiknál, de gonoszságai miatt ugyanúgy bűnbánatra van szüksége, mint a másiknak.
És valóban a kereskedelmi (1650–1780), ipari (1780–1950) kapitalizmus jellegzetességeit folyamatosan, majd végérvényesen átformáló fogyasztói társadalom a kezdetektől az ember legalantasabb érzéseire – a bír- és élvezetvágyra, a velük szorosan összefonódott kérkedő kivagyiságra, valamint a belőlük egyenesen eredő becsaphatóságra („balekhalászatra”) – épített. Mindez az első (a hazugság) és az eredeti (az embergyilkosság) ördögi bűneinek megerősödését hozta társadalmi méretekben.
A kapitalizmus a „legjobb fogamzásgátló eszközzé vált, a szép homlokzat (magas életszínvonal, demokrácia, jogállam, szociális háló, környezetvédelem) mögött a „hátsó udvarba” lettek kirakva a folyamatos „tatarozáshoz” szükséges kevésbé dicsőséges eszközök, főleg a környezetpusztító és embert felőrlő, a jóléthez mégis „múlhatatlanul” szükséges kulimunkák.
Gorbacsov azonban a 80-as évek legvégén az Amerikai Egyesült Államokban a „korlátlan lehetőségek hazáját” látta, amely hiteleivel és befektetéseivel a szovjet gazdaságot is kisegítheti a bajból, és ehhez következetesen haladt maga választotta útján. Nem ébredt tudatára annak, hogy az amerikai liberalizmus a saját gazdaságában keletkezett lyukakat először a volt szovjet blokk új gyarmatosításával kívánja betömködni. (Arra még kevésbé gondolt, hogy ez a mérhetetlen étvágy távlatilag a volt Szovjetunió gazdasági kiszolgáltatottá tételéhez és kirablásához fog vezetni.
Ennek jelképe azonban már nem ő, hanem a jelcini évtized vadkeleti szabadrablásos „eredeti tőkefelhalmozása” lett.) Az utolsó szovjet pártfőtitkár tehát a máltai csúcson már egy szalmaszálat sem próbált keresztbe vetni a kibontakozó amerikai újgyarmatosításnak. 1990-ben egy „da” odavetésével engedte kommunizmus kor utáni első szabadon választott miniszterelnökünknek, Antall Józsefnek, hogy a Varsói Szerződés és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának megreformálása helyett a keleti birodalmi „integráció” elnyomó szerveinek megszüntetését előíró határozatot tehessen le az asztalra. Hogy ennek milyen hatása volt, álljon itt az alábbi történet.
1991-ben 15 éves voltam. A nyári szünidő szabadságát a család édesapám emigráns magyar barátjának meghívása révén Franciaországban tölthette. Éppen Orleans felé tartottunk az autópályán, amikor a szembejövő sávban rakétaütegek felvonulására lettünk figyelmesek. Este a híradóból értesültünk a moszkvai puccskísérletről. Azon az éjszakán az „ezek visszajöttek!” rémálmával csuromvizesen ébredtem. A sötétben, az ágyban forgolódva gondoltam végig, hogy néhány hete az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot. „Talán minket már békén hagynak, és azokra koncentrálnak hatalmi konszolidáció szempontjából, akiknél még »ott vannak«” – gondoltam némileg önzőn, de mindenképpen a megnyugvás érzésével.
A moszkvai puccs Mihail Szergejevics Gorbacsovot végképp megbukott politikusok sorsára juttatta.
